(Az elmúlt öt hétben Délnyugat-Európában jártam. Zanzásítva néhány FB-bejegyzés újraközlése. Egy kevés iszlámmal.)

Szárnyakat ad

"Keresd őket a leprások völgyében!" - ezek Messala utolsó szavai Júda ben Hurhoz. S ez a film csúcspontja. Ami ezután történik - tulajdonképpen az, amiért a borzalmas neoprotestáns kurzus prédikátor-író, Új-Mexikó kormányzója és isztambuli nagykövet (!), Lewis Wallace az egész fárasztó regényét szerzette volt - a hókusz-pókusz a nordikus názáreti rabbival, a csudálatos gyógyulás, a mama, Tirzah usw, említésre sem méltó.

Csernobil-hívő vagyok. Azaz olyasvalaki, aki bizonyos abban, hogy akkor jól megkaptuk a magunkét.

Okkal írom ezt, közeli rokonom dolgozott az élelmiszer-vizsgálatnál. '86 tavaszától nem lett volna szabad magyar tejet inni minimum fél évig. A következő évben meg magyar húst fogyasztani. Kussoltak, nehogy a nép... Mit is csinált volna egyébként?

De azt is tudom, hogy bizonyos körök meg a május elsejei langyos esők előtt jódtablettákat kaptak. Mindegy.

Ne higgyük, hogy ma - ezek - többet mondanának.

Akkor, május legelején temetésen voltunk a Dunántúlon; akit búcsúztattunk - az a rokonom, aki belém ültette a permanens mehetnéket - éppen a reaktor felrobbanásának az éjjelén aludta ki magát a világból. A családi ebéden (hogy mi a fenének hívjak ezt tor-nak, sosem értettem) osztrák rokonunk elhűlve látta, ahogy szervírozzák fel a friss zöldségeket. Amikor a fejessali is megjelent, elhangzott a zum Donnerwetter. Poszthabsburg és gyakorló FPÖ-s rokonunk mondotta, hogy ezt inkább ne. Náluk szigorúan kiadták: Es'st verbot'n!

Befehl! - vágtak rá a rendkedvelő Anschluß-nosztalgikusok.

Nálunk meg: végre olcsó a primőr.

Zum Wohl!

Eszembe jutott ez négy éve a tádzsik-afgán határon. A Pandzs- és a Pamír-folyók mellett több, mint hétszáz kilométeres szakaszon tekerve - várazva, kolostorozva, kirándulva - folytonosan iszmáilita családoknál szálltam meg. Mindenütt a szokásos egyszerű téglalap alaprajzú földszintes ház, középen a szalonnal, afelett a négyszögletű tetőnyílásokkal (a zoroaszteri négy őselem, a föld, a víz, a tűz és a levegő szimbólumaival, legfölül pedig a szabad nyílás, maga a Nap) és az öt faoszloppal (amely zoroasztriánus értelmezésben Szurús, Mehr, Anahita, Zamjád és Ozar istenek jelképei, míg iszmáílita interpretációban a szűk prófétai családot jelképezik: Muhammad, Alí, Fátima, Haszan, Huszajn). - Egyszer majd ezekről részletesen, fotókkal illusztálva.

Szóval, majdnem minden ilyen házban lógott a falon egy fiatal katonát/civil férfit ábrázoló kép, s több helyen a keresztgerendában (ez is szimbólum!) az 1986 vagy 1987-es évszám. Mondom, Csernobil-hívő/fóbias vagyok; a '86-ról mindig AZ jut az eszembe.

Az egyik helyen aztán, hol vízért folyamodtam s kikerülve a ház előtt téglabakon álló kereketlen Zaporozsec-roncsot (ez is több helyen volt, már-már kedvem lett volna megkérdezni, ez vajon milyen iszmáílita/zoroasztriánus szimbólumot rejt) rögvest leültettek s kellemesen megvendégeltek, a bábuska szépen el is mondta.

A férje, mint sokan a völgyből arrafelé - értsd Ukrajnában vagy Belorussziában - katonáskodtak/dolgoztak anno s odavezényelték őket likvidátornak. Kaptak egy emléklapot meg pár száz rubelt.

Abból a pénzből (is) építették ezeket a házakat.

Aztán meg - ha maradt belőle - abból finanszírozták a hősök temetését is.

Ps. Ma a tádzsikisztáni élelmiszerboltokban a legolcsóbb tej a belarusz. Megnéztem: a maziri tejkombinát terméke. Ennek egyes legelői légvonalban nyolcvan kilométerre vannak Csernobiltól. Biztos szép nagyok a tehenek. Vagy minimum a tőgyük.

Emlékszem a belarusz tej nevére is. Радуга вкуса. Egészen biztosan megéri; fele annyiba kerül, mint a tádzsik nemzeti tej.

На здоровье!

Bektasíja

Ez egy két hónapja Irakban kezdődött történet. Ott írtam volt Abbász bin Alíról, Mohamed próféta unokájáról, akit testvérével és hetven társával együtt lemészároltak 680-ban. Ő vitte a vizet a kislánynak, az ő kezét vágták le, megpróbáltatásai egy korábbi posztban.

Van azonban egy irányzat, mondhatni szúfí/turuqí csoport, amely szigorúan, dogmatikailag és vallásjogilag véve az iszlámhoz igencsak szőrmentén kapcsolódik, bár e kijelentést ők maguk szelíden elutasítanák, akik tovább fűzték e folytatásos regényt. A bektasik szerint Abbász tett még egy kört.

Itt, a Tomor hegységben.

Volt az iszlám történelmében két hasonló következményekkel járó évszázad. Mindkét alkalommal alapvetően változtak meg az erőviszonyok a különböző dogmatikai, ideológiai és némileg a politikai irányzatok és szemléletmódok között.

Az egyik ilyen a 11-12. század fordulója volt, amikor a belső-ázsiai sztyeppevidékről beözönlő török szeldzsukok iszlamizáltak és a szunnita (sáfiita) irányzat kemény védelmezőiként megtörték a különböző síita felekezetek 10. századi nagy fellendülését, amikor a dár al-iszlám hatalmas területei felett regnáltak ilyen-olyan síita irányzatok követői. Sokszor írtam erről; 12. századi bukásuk máig ható történelmi következményekkel járt.

A másik - és most ide tartozó - nagy változás volt a mongolok 13. századi megjelenése. Ők először átrendezték a politikai viszonyokat (megszüntetve az amúgy vegetáló bagdadi kalifátust), s úgy a harmadik generáció vette fel a vallást. Részben ez a kései iszlamizáció, részben a mongolokra - és a velük érkező különböző sztyeppei népekre - jellemző vallási tolerancia/nyitottság/semlegesség következtében rendkívüli mértékben felerősödtek az ortodox iszlámon kívüli vallási-kulturális hatások. Ennek egyik látványos jele volt, hogy ekkor újult fel teljesedett ki az évszázadok óta meglévő szúfizmus.

A korai mongol kor zűrzavarában sokan fordultak a miszticizmus felé. Számos új irányzat született ekkor. Nagy formátumú figurák feszegették az iszlám kereteit.

Jobban mondva: lépték át azokat. Kezdetben a mongolok által felforgatott Irán es Kisázsia voltak e férfiak kibocsátói, kis spéttel azonban fellendült a szúfizmus Észak- és Nyugat-Afrikában, majd Dél-Ázsiában. E két utóbbi helyen e szúfi irányzatok/tariqák lettek egy újabb iszlamizációs hullám vezérhajói.

De vissza a gyökerekhez. Ekkor élt a minden valamirevaló filosz által hivatkozott es általaban nagyon nem olvasott szufi szuperköltő, Dzsalaluddín al-Rumí vagy a szinten kelet-iráni családi háttérrel bíró Hadzsi Bektás Veli (1209-1271). A tizenkettes síiták hetedik imámjának egyenesági leszármazottjaként - s meglehetősen szabad elme lévén - az inspiráló politikai-társadalmi káoszban igencsak belecsapott a lecsóba. Művében, a Vilajetnámé-ben igen nagy gondolatai spektrumból gereblyézte össze a mondanivalóját.

Aminek - bár magának a kelet-iráni Nísápúrból Anatóliáig kellett futnia - sok követője volt; elsősorban a különböző, az iszlám megmerevedett dogmatikájától húzódozó nomád török törzsek körében.

Így kerültek képbe az oszmánok.

A bektasi rend kezdettől fogva kapcsolódott az oszmán hadszervezethez, minthogy a janicsárok fontos koordináló erejét, életszervezeti kereteit adta. Ennek megfelelően hamar (15-16.sz.) megjelent a Balkánon is, első jelentős központjuk az Edirnétől nem messze, a ma túlnyomórészt muszlim bolgárok (pomákok) lakta északkelet-görögországi hegyi faluban, Roussában (Ruşenler) jött létre. A Şehit Ali Sultan (vagy Kızıl Deli) tekke arról is nevezetes, hogy egyike a két, görög földön ma is működő szúfi rendháznak. A tarikat "második alapítója", megújítója, Balim Sultan (megh. 1516) innen indította útnak híveit, akik hamarosan rendházak tucatjait hozták létre az egész Balkánon.

A 16. században három fontos bektasi központ jött létre még: a Sersem Ali Baba, a macedóniai Tetovóban és a bulgáriai Razgradban a Demir Baba tekke és egy rendház az albániai Krujëban.

A rend rendkívüli helyet foglalt el az oszmán államban. Nagy hatalomra tett szert, miközben tanításai miatt szinte mindmáig folyamatos támadásnak volt/van kitéve a szunnita ortodoxia részéről..(A vahhabizmusról és szellemi társairól nem is beszélve.)

Első bejrúti mesterem maga naqsbandí sejk volt, erősen átitatva bizonyos síita princípiumokkal. Tanításának központjában éppen az állt, ami a bektasiknál is: a "létezés egysége" (وحدة الوجود). Ez, bár mindig veszélyes formula volt, önmagában még nem lóg ki a szunnita ortodoxia teológiájából, ha azonban ezt a totális egységet panteisztikusan Istenre is terjesszük, a transzcendencia és az anyagi világ közötti áthághatatlan szakadék fölé kezdünk hidat építeni. Az ezen való "közlekedéssel" a neoplatonista emanáció (azaz az világ Istenből való kiáramlása) útján visszafelé (lásd még: unio mistica) - s a legtöbb szúfi irányzat ezt a gyakorlatot követi - már alapdogmák elhagyásának határvidékéhez érünk. Közel az eretnekséghez.

Vagy oda.

A bektasíja mindemellett más, a szunnita mainstreamtől eltérő tanítást épített a praxisába. Nem részletezném most, csak annyit, bizonyos elemek, mint az Isten-Muhammad-Ali (szent)háromság, a négy alapdogma: a jog/saría (شريعة‎‎), a szúfi gyakorlat/taríqa (طَرِيفَة), a spirituális/ezoterikus tudás (معرفة‎), az igazság (حقيقة) kizárólagossága, vagy a kereszténységből átemelt elemek: a közösségvezető (baba) képességeihez sorolt  "közvetített bűnbocsánat" (مغفرة الذنوب), a - csak tíz napos - Ramadán havi böjt húsfogyasztására való redukálása ugyancsak permanensen kiverte a biztosítékot a szunnita vallástudósoknál.

Az alkoholtilalom feloldásárol nem is szólva.

Vagy maga tekke, mint intézmény. A bektasik nem emelnek mecsetet, helyette itt vannak a néhol derviskolostorrá fejlesztett, néhol egyszerű kápolnaként működő szentélyek, ahol leginkább a gyertyagyújtogatás folyik, az ünnepnapokat pedig valszeg a birkák nem preferálják: körülöttük zajlik a nagy sütögetéssel egybekötött kert parti.

Az iszlám ortodoxia támadták is őket nem egyszer. A fő vádpontok mindig is a síizmushoz fűződő gyökerek voltak. A mainstream vallástudósok - máig - egyszerűen síitának tartották őket. Az 1600-as évek elején az oszmán állam központjából indult egy erős anti-szúfi/sía mozgalom. Ennek élén Mehmed Kadızade, egy anatóliai purifikátor volt, akinek mestere, Birgili Mehmed bin Pir Ali a 16. század vége egyik fő fundamentalista vallástudósának számított. (Kettejük munkásságát azért is lenne érdemes tanulmányozni, mert az Ibn Tajmíja (1263-1328) -- Muhammad bin Abdulvahháb (1703-1792) gondolati láncolatban méltatlanul elfelejtett szereplői és alakítói az iszlám purifikátori, szalafita irányzatának.)

A kadızadeli mozgalom az 1600-as évek második felében erőteljes támadást intézett az akkor már birodalom szerte ezer virágként virágzó szúfi irányzatok ellen. Értek is el némi sikert, de a tarikák állva maradtak.

A bektasíja - a janicsárokhoz kötődve - különösen. Ahol komolyabb janicsár-garnizon volt, máris tekkék épültek szerte a Balkánon (mint például Belgrádban és a boszniai Banja Lukában), a magyar hódoltság területén többek között Budán Gül Baba türbesi) és Egerben.

Amikor 1826-ban felszámolták a janicsári intézményt, számos bektasi sejk és követő a Balkánra menekült. Azóta - s különösen a rernd 1860-as hivatalos betiltása után - jogilag illegálisan de valójában nyíltan Albánia déli része lett a bektasíja központi területe. A 19. század végén nyugati utazók leírásából tudjuk, hogy a Tiranától délre élő albánok közül tízből kilenc állt kapcsolatba a bektasi renddel. Amikor az oszmán állam kivonult a frissen alakuló Albánia területéről, ott több, mint száz bektasi tekke volt működésben.

Köztük itt, a Tomorr hegyen. Ez mondjuk már pogány elem. A bektasik számára jelenleg a haddzs nem a mekkai rituális látogatást jelenti, hanem a Tomor hegy tetején 2400 meteres magassagban álló tekkéhez és Abbász bin Alí kenotáfiumhoz/emlékhelyhez. (Ahova ilyenkor a rend vezetője - dede/baba - spirituálisan helikopterrel érkezik.)

És az igazi unikumokhoz. A bektasi hagyomány értelmében a Tomor tetején és oldalában több szentély őrzi Abbász bin Alí lábnyomát. Merthogy Kerbelá - és a halála - után ide vágtatott, kvázi-Csaba királyfiként, csillagösvényen. Biztos.

De mindenütt más a lábmérete.

Minden lehetséges.

Ps. Ezeken a helyeken jártam, hallgattam a tanítást és a csendet.

Na, ez az amiről nem írok.

A Szent Hegyen

Mons Sacer

Minden valamire való népnek van szent hegye.

Egy város élete (Berati régiségek 1)

Már a réz- és a vaskorban is.

Így kezdődik minden valamirevaló várostörténet. A csudálatos vaskorban, ami - tudhatjuk a süppedt orcájú, egykoron erdélyi tarisznyás most kerékpárostáskás, egykoron Lennon- most hipszter-szemüveges szuper-bölcsészektől, röviden: a fárasztó és semmitmondó sznoboktól - Aranykor volt, amikor az ember, mint olyan, birtokában volt az univerzális tudásnak.

Ami - mondjuk - a rét szélétől a patak partjáig tartott s maximum tíz évig volt hasznosítható, mert az emberfaj egyede jó esetben negyven évesen elaggva hunyt el, vagy ette meg őt korábban valami állattárs. S ha egyet tüsszentett, kihalt a fél törzs. Egy masszív kólikás hasmenés össz-törzsi hatásáról nem is szólva. A gyermekhalandósági rátákat meg most hagyjuk.

Mindegy, írták a nagyok - a legeslegolvasottabb tiszapalkonyai segédmunkás vagy az elfeledett pécsi univerzalista megnemértettzseni - az akkori Aranykor óta hanyatlás van.

Akkor biztos ezért rohad lefelé a mi hazánk is.

Tehát: itt Berat környékén már a rézkorban is. Meg a vasban. Hiába: ivóvíz, folyóvíz, vadállatok, művelhető földek, príma éghajlat. Szereti az ember az ilyet.

Aztán, amikor Sándor, a Nagy éppen Perzsiában ügyködött Nyugat és Kelet összekapcsolásán (s bármilyen fura; neki IS sikerült), az őshazában, Makedóniában hagyott helytartó, Antipatrosz fia, Kasszander megalapította a várost: Antipatrae-t.

Kezdődtek a boldog évszázadok, először makedón, majd illír (albán, kérem, albán, kiált körülöttem mindenki), végül római fennhatóság alatt. Fontos része volt a Via Egnatianak; járt erre Pompeius meg Caesar is.

Amikor aztán túl jó volt már minden s hiányzott a populusnak a természetes állapot, azaz a káosz és a háború, s a birodalom megreccsent, úgy az mogyeri hagyománynak oly kedves, bar meglehetősen vérengző Attila idején a várost immár II. Theodosius császár (408-450) nővéréről Pulcheriopolisznak hívták. Ami egyébklnt azt jelenti alapból, hogy "gazdag város".

Mert az volt - a bizánci kor első évszázadaiban is. 860-ban foglalta el először a bolgár állam, majd egy 927 és 976 közötti bizánci provizóriumot követően 1018-ig ismét bolgár fennhatóság alatt volt. (De tudjuk: mindegy ki volt az úr, itten albánok éltek, slusszpassz.)

II. Bolgárölő Baszileosz - egyébiránt I. Sokakatölő István mogyeri királlyal együtt - takarította el a bolgár államot - egy időre. S hogy mindeközben errefelé is történt szláv/szerb betelelülés, mi sem bizonyítja jobban, hogy a forrásokban Pulcheriopolisz ekkortól már Beli Grad/Belgrád neven szerepelt.

Amikor meg a keleti hittestvéreknek címzett nagy nyugati katólikus segítségnyújtás nyomán (lásd még: negyedik keresztes hadjárat 1202-1204) a bizánci császárságnak pucolnia kellett, az egyik bizánci utódállam, az Épeiroszi Despotia része lett. Maga az uralkodó, Komnénosz Mihály kétfrontos háborút víva a konstantinápolyi latin császárral és az albán partvidékre pályázó dél-itáliai hercegekkel, éppen Beratban lett volt meggyilkolva.

Aztán, amikor 1261-ben helyreállt a Bizanci császárság, a nápolyi Anjouk egészen Beratig birtokoltak a vidéket. Ennek az 1345-46-ban években a szerbek nagy királya, Stefan Dušan vetett véget: Berat a szerb cárság nyugat-görögországi központja lett. Ezt nem nagyon emlegetik az albán törikönyvek.

Azt annál inkább, hogy ekkoriban a városban egy, Lavdar városából származó albán család, a Muzaka volt a jani. Vagy voltak a janik. Vagy a Janik. Ez az 1274 óta itt tevékenykedő família már a szerb uralom alatt is morgolódott. (Jobb híján, mondjuk.) Aztán hamarosan nagyobb, neki való kihívás következett.

Jöttek az oszmánok.

De az albánok voltak, maradtak, lettek.

Ps. Annyi itt a Jehova Tanuja, hogy hirtelen olyas érzésem van, tán Jehova is albán volt.

Vagy minimum illír.

Egy város élete (Berati régiségek 2)

Gjergj Kastrioti, Szkander bég tulajdonképpen a Fényes Porta éppen futó HR-projektjének nagy kudarca volt. Az köztudott a lezhi nemesfiúról, hogy egyfajta túszként nevelkedett a szultán - akkor meg - edirnei udvarában. Az oszmán állam részéről ez nemcsak egyfajta túszpolitika volt - sokkal inkább egy több évtizedes, hosszú távra tervezett tudatos elitcsere része.

A nyugat-kisázsiai Bursa melletti Söğüt környékéről a szeldzsukok határ menti szolgálónépeként induló oszmánok amint ráéreztek az állam/birodalomépítés ízére, azaz mondjuk miután átkeltek a Dardanellákon és megvetették lábukat a Balkánon, rádöbbentek arra, hogy ami félnomád katonanépekként működött, nem alkalmazható letelepedett és központosított államvezetési módszerként. Azaz: a nomád hagyományban gyökerező törzsi-nemzetségi vezető-egyenlőséget a centralizált államban fel kell, hogy váltsa egy, az uralkodóházhoz feltétlenül lojális, totálisan függő helyzetű elit kialakítása.

A 15. század eleji figyelmeztető katasztrófa, jelesül az ankarai csata (1402), ahol Yıldırım/Villám Bajezid szultánt ketrecbe zárta a nemzetközi mozgássérült igazolvánnyal és hihetetlen nemi potenciállal rendelkező Timur Lenk és a még csak emelkedőben lévő oszmán állam csaknem elbukott, szóval ez az esemény is rámutatott az oszmánok számára az elitcsere szükségességére.

Az 1413-tól újra magához térő oszmán uralkodók felgyorsították a projektet. A cél egy teljesen idegen elemekből új elit kialalítása lett.

Ez az oka annak, hogy a 15. század közepétől kezdve ha valamilyen politikai, katonai vezetőről, városalapítóról, közigazgatási beosztottról van szó, szinte valamennyien kezdetben balkáni - elsősorban szerb, kisebb számban albán és más - népek nemesi családból származó fiai. Igy kerülnek képbe a sokat emlegetett Hranušićok, Vukanovićok, Kosačák, majd később mondjuk a Sokolovićok.

Egy idő múltán a gyermekadóval (devşirme) a Portára kerülő egyszerű parasztgyerekek is felkapaszkodhattak a legmagasabb méltóságokba. Persze ennek ára mindig is nagy volt. A vezíri díványon sűrűn meg lehett kapni a selyemzsinórt.

No, ennek a nagyszerű projektnek tett keresztbe Kasztrióta György, amikor jól kiképzett oszmán pasaként fordult szembe Sztambullal. Itt is nyomatta, a helyi családdal (a Muzakákkal) együttműködve 1450-ig ellenálltak; abban az évben került végül Berat török kézre. S igaz ugyan, hogy 1455-ben a nagy albán szabadságharcos csapatai - nápolyi segéderőkkel - visszavették a várost, a 15. század utolsó évtizedeiben az már oszmán paşalik központjaként működött.

Épültek, amik ilyenkor szoktak: mecsetek, medreszék, hammámok, bazárok. És ami albán földön hitéletileg a társadalom legnagyobb szegmensét - máig ható erővel - magához vonzotta: a szúfi rendházak.

Miután oszmán katonai garnizon volt a városban, magától értetődött, hogy a birodalmi haderőhöz ezer szállal kapcsolódó mevleviknek volt tekkéje a városban. De mellettük az albánok körében máig (leg)népszerűbb bektasik is üzemelettek itt központot. Miként a város központjába megtelepedő (k)halvetik is.

S ki írt mindezekről alapos részletezéssel? Az ember, aki - mindenütt - ott volt, a par excellence oszmán utazó, Evliya Çelebi. (Çelebi talán csak Salgótarjánban nem járt... Vagy az a fejezet elveszett a munkájából.)

Aztán jött a nemzeti ébredés kora. A 19. század végi nagy albán nemzettudat-képzés fő intézménye, a Prizreni Liga (1878) alelnöke, Ömer Paşa Vrioni e város szülötte volt. A Vrioni- család Albánia 1912-es függetlensége óta is fontos (köz)szereplője Berat és az ország politikai életének.

A K.u.K hadsereg egységei ide is bevonultak az 1VH során, de ezt már elfelejtették nekünk az albánok, különösen, miután az önjelölt albán király, I. Zog (1928-1939) feleségül vette a kor nemzetközi bombanőjét, Apponyi Geraldine úrasszonyt. (Egyébként a hallatlanul népszerű ex-királyné - néhány, sanyarúnak egyáltalán nem mondható dél-afrikai évtized után - alig tizenegynéhány éve úsztatott át a Styxen a tiranai katonai kórházban.)

A 2VH-ban, miután a Duce operett-hadseregét az albánok és görögök kiűzzék, jöttek a németek.

Meg a partizánok. Enver Hoxha csapatai 1944 derekán szabadították fel a várost s november 22. és 27. között itt ülésezett az Antifasiszta Nemzeti Felszabadítási Tanács, a kormány mondhatni.

Hoxha elvtárs később - tudjuk - bepipult. Ment a kultúra és vallás pusztítása, de éppen a vezetőnek köszönhetően menekült meg a város. 1961-ben ugyanis így szólott Hoxha ets: "Legyen Berat múzeum-város!"

S az lett.

Köszi, Enver! Albánia mindörökké!

Ps. Mindörökké. Az utolsó albán úgy jelenik meg lelki szemeim előtt, mint aki az emberi faj egyetlen életben maradt sarjaként enmaga próbálja majd elfújni a Nap hevét, mialatt az nekilát a Föld felperzselésének.

Négy és fél milliárd év múlva.

Fehérvár

2007 áprilisában Ioannina felől hatoltam be Albánia lágy altestébe. Gjirokastër (Enver Hoxha szüliháza), Tepelenë (Ali pasa bölcsője) után vígan autóztam az éppen építés alatt álló délkeleti főútvonalon és az akkor még komoly erkölcsi és szellemi rombolást nem okozó Kossuth Rádiót hallgattam (itt is bejött). Éppen bemondták, hogy nem mi kapjuk a 2012-es foci EB rendezési jogát. Örültem kicsinyt, bár hol volt még a mai vállalhatatlan parvenü őrület.

2016 tavaszán Burszában jártam. Isztambulból hajóval keltem át a Marvány-tengeren, lágyan integetten Imrali szigete felé, ahol Apo (Abdullah Öcalan) elmélkedik immár húsz éve az élet nagy kérdésein. Felkerestem ismerőseimet, aztán jártam a várost. Maradt még egy konkrét célom: a Bursaspor hivatalos boltja.

Akkoriban a világ minden pontjáról szállítottam a fiamnak a futballmezeket. Főként hírességekért. Burszában betértem a csapat régi stadionja melletti üzletbe. Kérdeztem is rögtön: Dzsudzsák mez van? Minthogy nevezett személy akkoriban ott "játszott";. Jellemzően halvány lila gőzük srm volt, kiről beszélek.

Resen/Resne/Reşani/Resnjë

Ismét egy meglátogatandó "itten-semmi-látnivaló" városka.

Tegnap este

2016 tavaszán Burszában jártam. Isztambulból hajóval keltem át a Marvány-tengeren, lágyan integetten Imrali szigete felé, ahol Apo (Abdullah Öcalan) elmélkedik immár húsz éve az élet nagy kérdésein. Felkerestem ismerőseimet, aztán jártam a várost. Maradt még egy konkrét célom: a Bursaspor hivatalos boltja.

Akkoriban a világ minden pontjáról szállítottam a fiamnak a futballmezeket. Főként hírességekért. Burszában betértem a csapat régi stadionja melletti üzletbe. Kérdeztem is rögtön: Dzsudzsák mez van? Minthogy nevezett személy akkoriban ott "játszott";. Jellemzően halvány lila gőzük srm volt, kiről beszélek.

Karposh bácsi felkel

Jan Sobieskinek van egy szobra Štúrovóban. (Egy kompenzáció-szindrómás honi nacionalista máris felszisszen egy ilyen provokatív mondatra.) Szóval, amikor Jan Sobieski lengyel király és Karl der Fünfte von Lotharingen az Arany Alma/Altın Elma falai alól visszaverték Kara Mustafa nagyvezír seregét (Beç Ḳalʿası Muḥāṣarası), a Balkánon - értsd: a Rennwegtől Kaniaig - bemozdultak a népek; mindenki úgy számított: új korok jőnek. Oszmánmentesek.

S tudjuk: az internacionalista had végiggázolván az szegín mogyerik uruszágán 1689-re egészen Szófiáig es Szkopjéig előrenyomultak. Erre már mindenkinek besósodott az alfele: egyre-másra robbantak ki lázadások a törökök ellen; néhol meg csak egyszerűen lemészárolták a helyi oszmán adminisztráció tagjait meg a mindig, minden korban meglevő kollaboránsokat.

Októberben érkezett meg Szkopjéba Ennea Silvio Piccolomini (nem a II. Piusként ismert pápa!) osztrák (zsoldos)hadvezér. A környék már lázongott: a Szkopje-Kjustendil-Pirot háromszögben egy Karposh/Karpoš nevű hajdúkapitány szervezte a felkelőket.

Ez a Karposh Petar néven a mai közép-észak-macedóniai (ez micsoda földrajzi formula, no de, ma már így píszí) Čaška régióban született. Ezért aztán ma macedón nemzeti hős, ugye. Mire a szerbek: no-no, akkor meg nem voltak macedónok (ami momentán igaz), így aztán ez a nagybajuszú Petar gyerek szerb kellett legyen. Meg egy nagy túrót - így a bolgár historiográfusok. A macedónok - tudjuk - nyugat-bolgárok, így aztán Petar annyira bolgár volt mint a nemzeti emelődaru, a törökök által aztán ellopott Naum Salamanov, ugye. Már napirendre is térhetnénk e neuralgikus kérdés felett, de egyszerre megszólalnak a pangeai halászok utódai: kérem, Čaška vidéke mindig is albán volt (Çashkë), így aztán nem nyithatunk vitát afelől, miféle népből származott ez a Karposh-legény.

Aki igencsak jól szervezkedett. Pár hét alatt a kezében volt a Balkán közepe, Kumanovóban pedig "királlyá" neveztette magát. Mehetett a dínomdánom, eszem-iszom.

De stílusosan: ekkor jött a feketeleves. Az osztrákoknak ekkor - még - nem volt érdekük és erejük sem a Balkán további ellenőrzésére és az elkövetkező hónapokban hirtelen kivonultak. (Ismerjük a sztorit: ekkor mentek a szerbek tömegesen északra, hogy később a körükből leszármazott Tihomir Vujičić megkomponálhassa a Tenkes kapitánya zenéjét.)

Az oszmánok meg behívták az ilyenkor szokásos jolly jokereket, a krími tatárokat. I. Selim Geray kán emberei igazi probléma-megoldók voltak a russzo-tatár történelmi régióban egészen a modern korig tovább élő "nincs ember-nincs probléma" elv alapján.

Mindenkit megöltek.

Karposh mesternek nem volt szerencséje. Kumanovo ostromakor elfogták és a szkopjei Öreg-híd mellett végezték ki.

Egyeseknek százötven, másoknak meg több, mint kétszáz évig tartott még az oszmán uralom.

És egyesek fejében ma is tart.

Ps. Szegény Kara Mustafa! Még Bécs ostromának évében exitált. Karácsony napján végezték ki a belgrádi várban - ahogy az neki dukált: selyemzsinórval. Az öreg egyes történetírók szerint "Hát meg kell halnom. Istennek legyen hála!"-felkiáltással nézett farkasszemet a hiábavalósággal. Mások meg azt jegyezték fel, hogy utoljára így szólt a hóhérhoz: "Aztán csak szorosan, fiam!" Az ítéletvégrehajtó engedelmeskedett, így valszeg nem lehetett hallani, ahogy az agg államférfi káromkodva küld el mindenkit a halál hasára.

Alant: Karposh a lovat ugratja. (Kivégzése helyszínén, az Öreg-híd mellett, a Vardar partján.)

Megj.: Mindig is ilyen bordakosár-hasfal konstellációt álmodtam magamnak.

Meg ilyes bajuszt.

Jahja pasa mecset

Kicsit a tegnapi történet folytatása.

Hranušić apó alszik

Szkopje korán lett az oszmán állam egyik legfontosabb városa.

Fel, kelés!

A Lim egy Plav és Berane között kiszélesedő szakasza felett emelt elmaradhatatlan emlékmű colttal, flintával, szablyával 1941 júliusában itt is beindult a megszállók elleni harc. Draža csetnikjei és Josip kommunistái egymással is hadakozva építeni kezdették a jövőt.

Prijepolje, sokadszor

A szerbiai Szandzsák gyöngyszeme, Lim-völgy, mecsetek, templomok, kávézók és posztjugó szürrealizmus.

Még egy kis Prokletije

(Prokletije? - hallatszik délről. - Bjeshkët e Namuna vagy Alpet Shqiptare/Albán Alpok, kérem.)

Kóbor kutyák

Ez valami specifikum. Amikor az ember például (immáron: Észak-)Macedóniában közlekedik, két csalhatatlan jele van annak, hogy albánok lakta területre ért: a KRESZ, mint olyan egy szemvillanás alatt megszűnik (s vele együtt általában az útburkolati jelek is szublimálnak), illetve ezzel együtt felbukkannak a kóbor kutyák.

A plavi lochnessi szörny

Mindig ezek a nőügyek - a dínó korból az emlősök neocortexében elraktározódott sárkány-félelemmel megspékelve.

Plav

Nekem a Pešter az otthonom - itt. De a Szandzsáknak sok-sok csuda-vidéke van. Plav is az.

99

Exit Szfeir pátriárka.

Mindig szeretem, ha valaki a teljességre/tökéletességre törekszik. Szépen lezárt életutak, kerek évszámok, a bevezetés-tárgyalás-befejezés – szörnyű iskolai irodalomoktatás-metódusa – szentháromságának tiszta megvalósulása. Az ilyes életformátum nagy nyugalommal tölt el.

Majdnem sikerült ez a maroniták ex-pátriárkájának. Már Naszralláh Butrusz Szfeir/Mar Nasrallah Butros Sfeir bíboros pátriárka ravatalát tegnap állították fel a közép-libanoni maronita vallási központ Bkerki templomában. Pontosan kilencvenkilenc évvel korábban, 1920. május 15-ére állt össze nagy nacionalista elődjének, Iljász Butrusz al-Huvajk/Hoayek pátriárka álma: egy rendkívül izgalmas nemzetközi sakkparti révén, amelyben a britek és a franciák mellett lapot osztottak Chaim Weizmann cionistáinak és a maronitáknak is, míg az muszlim arabok – jobb esetben – az asztal körül állva kibicelhettek; szóval megszületett Nagy-Libanon. A kis Szfeir-gyermek pedig – vélhetően jó hangosan – felsírt.

Hosszú karrier várt rá, amelynek a végén, a napokban megnyilatkozók nem fukarkodnak a jelzőkkel. A „szigorú tekintetű” (الثاقب النظرة), a „sziklaszilárd vezető” (القائد الصلب), az „együttélés embere” (رجل العيش المشترك), az „ellenállás pátriárkája” (البطريرك المقاوم), a „második függetlenség bajnoka” (بطل الاستقلال الثاني), a „maronita pátriárkátus ikonja” ("أيقونة" البطريركية المارونية). Nos, ez utóbbi meghatározás minden bizonnyal skrupulusok nélkül aggasztható reá. Negyed századig állt a keleti gyökerű, de immár nyolcszáz éve Rómához tartozó egyház élén. Nem egy könnyű korban. (Bár a Libanon-hegységben nem igen találunk egy teljes – úgymond – könnyű emberöltőt.)

Amikor pátriárkává választották 1986-ban, az ország a hosszú polgárháború (1975-1991) legmélyebb bugyraiba tartott éppen. Addigra gyakorlatilag már mindenki harcolt mindenki ellen és – bár úgy tetszett: a többségnek immár elege van a vérontásból – a nyolcvanas évek égén jött a feketeleves: még több tízezer halottal.

Amit ebben a helyzetben az egyre nagyobb tekintélyű pátriárka felismert: a háború lezárásához a kialakult status quo két tényét kell figyelembe venni. Az egyik az, hogy a fegyveres konfliktusokban felemelkedett és megerősödött „háborús lordok” befolyása immár megkerülhetetlen lett, s a végleges rendezéshez – legyen azok bármely felekezetből – be kell őket emelni a hatalomba a hagyományos és megrendült erejű elit mellé. A másik: tetszik-nem tetszik, bár az alapító atyák (köztük a fentebb emlegetett Huvajk pátriárka) nem így gondolták, Szíria geopolitikailag, gazdaságilag, társadalmilag, kulturálisan leválaszthatatlan Libanonról. S a háború folyományaként pedig éppen katonailag sem izolálható; ergo Damszkusz katonai megszállását – egyelőre – kész tényként kell elfogadni.

Szfeir ennek megfelelően politizált. Amikor 1988-ban Amin Dzsemajel/Amin Gemayel távozásával megüresedett a köztársasági elnöki poszt és a jelenleg ezt a posztot betöltő, akkor hadsereg-főparancsnok Michel Aún/Aoun kinevezett miniszterelnökként az elnöki székre apellált, a pátriárka Damaszkusz – egyébként elbukó – jelöltjét, Mikhail Dáhirt támogatta. (Aúnnal pedig még akkor is faséban volt, amikor az 2005-ben visszatért franciaországi száműzetéséből és újólag aspirált a posztra.)

A háború által felfuttatott új elit hatalomba emelését – s ezzel párhuzamosan a demográfiai változásokat megkésve és csonkán realizáló – Tá’ifi Egyezmény kialakításában is elévülhetetlen érdemeket szerzett a most elhunyt pátriárka. Része volt abban, hogy bár a keresztények ekkor már jóval kevesebb, mint a felét tették ki a lakosságnak, a parlamenti (és a hagyományos konfesszionalista felosztás következtében az általános politikai és társadalmi) képviseletük 50% maradhatott. (Az igazán kulcspozíciók – a köztársasági elnöki, a hadseregparancsnoki posztok, a titkosszolgálati csúcspozíciók megtartása mellett.) Ezzel együtt Szfeir a kilencvenes években végignézhette, hogy – rivális ide, rivális oda – a maronita oldalon egymás után „golyózták ki” a befolyásos politikusokat: Aún és Dzsemajel franciaországi emigrációba kényszerült, Szamír Dzsadzsa/Geageát sittre vágták.

Amikor azonban 2000-ben Izrael kivonult Dél-Libanonból, Szfeir azok közé a – radikális – keresztény politikusok mellé állt, akik azt kezdték el hangoztatni, hogy a déli ellenség távozása negligálja Damaszkusz katonai jelenlétének (értsd: megszállás) érvelését. 2001 áprilisában a maronita patriarchátus Qurnat Sahván/Shahwan-i központjában az ő támogatásával és közvetlen munkatársa, Júszuf Bisára/Youssef Bishara vezetésével a tanácskozás helyének nevét viselő maronita entellektüelekből, egyházi emberekből és politikusokból álló csoport, amely nyíltan artikulálni kezdette a szíriai csapatkivonás szükségességét. A lassan csordogáló ezredforduló utáni években mindenki valami nagy változást prognosztizált. S nem is kellett sokat várni. (Várnunk: én is a helyszínen „várakoztam” ezekben az években.) Miután 2005 februárjában meggyilkolták Rafíq al-Harírí/Hariri ex-miniszterelnököt (azok voltak ám a mozgalmas napok!), és kitört a sogennate „Cédrusok forradalma” (ثورة الأرز), nagy kivetítőn nézhettük március 14-én, amint a „milliók demonstrációján” – finoman – követelte a szíriai csapatok távozását.

Ez aztán meg is történt. S mint ahogy az Libanonban hagyományosan lenni szok, nem változott semmi. A szíriai befolyás az államigazgatásban ugyanúgy megmaradt, mint az erőszakszervezetekben vagy a társadalmi intézményekben. Meg hát a társadalomban. Mert hát a történelem és a geopolitika meghatároz. Tetszik, nem tetszik.

A 2011-ben lemondó Szfeirt is egy olyan utód – Bisára al-Ráí/Bichara Rahi – követte Antiochia és a Kelet pártiárkai trónján, aki van annyira reálpolitikus, hogy ne negligálja Damaszkusz szerepét a libanoni belpolitikai életben.

Szfeirt mindeközben még 1994-ben bíborossá tette II. János Pál. Mint pápaválasztó bíborosra, nem vethetünk reá követ. Mind a rossz- (2005), mind a jóarcú pápa (2011) megválasztásakor túl volt már a nyolcvan éves kor-limiten. Mások sara/dicsősége hát a csúcsvezetők munkássága.

De azért kissé haragszom rá. Három nap hiányzott a kilencvenkilencedik szülinapjához. Meg egy év a tényleg kerek százhoz. Minden adott volt. A kiváló klíma, a príma levegő, a mezze-tabbúlé-zaatar koszorúzta isteni libanoni konyha. A kávé. A szieszta/qajlúla. Naszralláh, a végén belehúzhattál volna!

Mindegy. A történet úgyis akkor lesz kerek, amikor a Nap benyeli a Földet. Vagy a posztprotoni korban.

Akkor lesz jó.

Ps. Alant a bübloszi maronita Szent János-katedrális bizánci-kora keresztes stílben emelt csodálatos falai a kikötő felett. Építése akkor kezdődött, amikor Kálmán királyunk – immár túl testvére és annak kisfia keresztényi megvakíttatásán – depressziósan és alkoholistán azon morfondírozott, hogy ha mindezek után saját fia gyermektelenül huny el, akkor gáz lesz.

És gáz lett. Bölcs Kálmán királyunk pedig az Álmos-ági történetírásban púpos-göthös Nosferatu. Így járt.

Smolućka pećina

Van Borneón (Sarawak) a Niah cave. Na kérem, az látnivaló! Előtte krokodilos folyó, majom, óriásgyík, marhanagy lepkék meg pókok, ahogy kell. Aztán több kilométres, néhol száz méteres belmagasságú (cumbájspíl a nyugati "főbejárata" úgy 150 méter széles es 80 méter magas) karsztbarlang-rendszer az - egyre pusztított - esőerdő mélyén. Volt a keleti végében egy jól őrzött falfestmény-sorozat: csónakokon úsztatnak emberek halottakat. Halálhajók. S bár a helyiek által akkor is serényen zsákolt denevérürülék szúrós szagától majd' szétment a fejem (~Haver, ez segít, ha fáj a torkod és az orrodat is tisztíccsa!), jó két órán át csodáltam - egyedül. (Többet ért mint a közelharc - mondjuk - a Mona Lisáért.)

Belgrád

A Kéz, amely a tömlőt töltötte

A damaszkuszi Báb al-Szagír temetőben nagyon szeretek.

Sétálni, nézni, tűnődni, lenni. Az iszlám teljes történelme ott van.

S nem csak az iszlámé. A közelben, a Báb Sarqí-n (Keleti kapu) tántorgott be anno egy átmeneti szemészeti (s pszichológiai) problémákkal küzdő zsidó római polgár, a tarszuszi névjegyzékben szerepló bizonyos Saulus, hogy aztán a helyi illetőségű Ananiás/Hanania ma is hangulatos kis házában jobb belátásra térvén újdonsült Paulusként a Báb Kíszán-on (Kíszán-kapu) leereszkedve (értsd: menekülve, belét húzva) nekikezdjen egy olyan új hit alapjainak megvetéséhez, melynek hivatkozott történéseiből ő egyetlen mozzanatot sem látott a saját - éppen működőképes - szemeivel.

Ezek a nagy dolgok!

Szóval, a Báb al-Szagír temető. Itt van cumbájspíl Bilál al-Habasí, az első müezzin sírja is. Meg még egy csomó Próféta-társé. Meg családtagé. Például ide temették Fátima bint Huszajnt (669-736), a Kerbelában meggyilkolt imám túlélő leányát. Aki egyébiránt Huszajn unokaöccséhez, Haszan bin Haszanhoz ment feleségül.

S hogy egy kis színeset is írjak: az ő leszármazottjaik mai is köztünk vannak. Ha például reánézünk a Közel-Kelet Churchill-teremtette s Jordániának nevezett egykori angol grófságának harcias kis hobbi-királyára, II. Abdulláhra, akkor gondoljuk bele: ereiben ott csörgedez Huszajn, Haszan és rajtuk keresztül a Próféta génállománya.

Aztán itt egy magribi példa: VI. Muhammad marokkói király ugyancsak ük-üknagyinak nevezheti a Damaszkuszban szunyókáló Fátima-mamát. S hogy egy extrémebbet mondjak: a szúfizmus egyik legnagyobb alakja, Abdulqádir al-Dzsílání (1078-1166) is az ő leszármazottja volt. Hejh, ha tudta volna, hogy az Abdulqádir-alapította qádiríja rend tagja miként eszik az üveget, nyelik a kígyót s szúrják át magukat méteres nyársakkal szúfi szeánszok keretében! Ha mindezt testközelből nem láthatom-filmezhetem az ezredfordulón Bejrút kies Auzáí-negyedében, magam sem hinném.

Vissza a Mamához. A források szerint Fátima, a tizenegy éves kisleány a kerbelai csatában megszomjazott. (Ez nem csoda: Jazíd kalifa csapatai a kiéheztetésre és -szomjaztatásra játszottak.) Nagybátyja, Abbász azon nyomban az Eufráteszhez ugratott s legott megtölté iszákját. Ahogy igyekezett visszafele, egy ellenséges katona - hátulról - levágta a jobb karját. De ő csak ment tovább, baljában tartva az iszákot. Ekkor azt is levágta az ellen. Abbász nem adta fel, - egyfajta Black Knight-ként - fogában tartva a vizestömlőt tovább vágtatott a síró kisleány felé. De harmadszor is lesújtott a kard: ezúttal a vízhordó fejére. "Óh, testvérem!" (értsd: Huszajn!) mondotta Abbász, az "Eufrátesz mártírja" és meghalt.

S a hely, hol karja veszett el Kerbelában (hogy éppen melyik, az már asszem túlzó szőrszálhasogatás lenne), mai is zarándokok célja.