A Kéz, amely a tömlőt töltötte
A damaszkuszi Báb al-Szagír temetőben nagyon szeretek.
Sétálni, nézni, tűnődni, lenni. Az iszlám teljes történelme ott van.
S nem csak az iszlámé. A közelben, a Báb Sarqí-n (Keleti kapu) tántorgott be anno egy átmeneti szemészeti (s pszichológiai) problémákkal küzdő zsidó római polgár, a tarszuszi névjegyzékben szerepló bizonyos Saulus, hogy aztán a helyi illetőségű Ananiás/Hanania ma is hangulatos kis házában jobb belátásra térvén újdonsült Paulusként a Báb Kíszán-on (Kíszán-kapu) leereszkedve (értsd: menekülve, belét húzva) nekikezdjen egy olyan új hit alapjainak megvetéséhez, melynek hivatkozott történéseiből ő egyetlen mozzanatot sem látott a saját - éppen működőképes - szemeivel.
Ezek a nagy dolgok!
Szóval, a Báb al-Szagír temető. Itt van cumbájspíl Bilál al-Habasí, az első müezzin sírja is. Meg még egy csomó Próféta-társé. Meg családtagé. Például ide temették Fátima bint Huszajnt (669-736), a Kerbelában meggyilkolt imám túlélő leányát. Aki egyébiránt Huszajn unokaöccséhez, Haszan bin Haszanhoz ment feleségül.
S hogy egy kis színeset is írjak: az ő leszármazottjaik mai is köztünk vannak. Ha például reánézünk a Közel-Kelet Churchill-teremtette s Jordániának nevezett egykori angol grófságának harcias kis hobbi-királyára, II. Abdulláhra, akkor gondoljuk bele: ereiben ott csörgedez Huszajn, Haszan és rajtuk keresztül a Próféta génállománya.
Aztán itt egy magribi példa: VI. Muhammad marokkói király ugyancsak ük-üknagyinak nevezheti a Damaszkuszban szunyókáló Fátima-mamát. S hogy egy extrémebbet mondjak: a szúfizmus egyik legnagyobb alakja, Abdulqádir al-Dzsílání (1078-1166) is az ő leszármazottja volt. Hejh, ha tudta volna, hogy az Abdulqádir-alapította qádiríja rend tagja miként eszik az üveget, nyelik a kígyót s szúrják át magukat méteres nyársakkal szúfi szeánszok keretében! Ha mindezt testközelből nem láthatom-filmezhetem az ezredfordulón Bejrút kies Auzáí-negyedében, magam sem hinném.
Vissza a Mamához. A források szerint Fátima, a tizenegy éves kisleány a kerbelai csatában megszomjazott. (Ez nem csoda: Jazíd kalifa csapatai a kiéheztetésre és -szomjaztatásra játszottak.) Nagybátyja, Abbász azon nyomban az Eufráteszhez ugratott s legott megtölté iszákját. Ahogy igyekezett visszafele, egy ellenséges katona - hátulról - levágta a jobb karját. De ő csak ment tovább, baljában tartva az iszákot. Ekkor azt is levágta az ellen. Abbász nem adta fel, - egyfajta Black Knight-ként - fogában tartva a vizestömlőt tovább vágtatott a síró kisleány felé. De harmadszor is lesújtott a kard: ezúttal a vízhordó fejére. "Óh, testvérem!" (értsd: Huszajn!) mondotta Abbász, az "Eufrátesz mártírja" és meghalt.
S a hely, hol karja veszett el Kerbelában (hogy éppen melyik, az már asszem túlzó szőrszálhasogatás lenne), mai is zarándokok célja.
