Bektasíja

Ez egy két hónapja Irakban kezdődött történet. Ott írtam volt Abbász bin Alíról, Mohamed próféta unokájáról, akit testvérével és hetven társával együtt lemészároltak 680-ban. Ő vitte a vizet a kislánynak, az ő kezét vágták le, megpróbáltatásai egy korábbi posztban.

Van azonban egy irányzat, mondhatni szúfí/turuqí csoport, amely szigorúan, dogmatikailag és vallásjogilag véve az iszlámhoz igencsak szőrmentén kapcsolódik, bár e kijelentést ők maguk szelíden elutasítanák, akik tovább fűzték e folytatásos regényt. A bektasik szerint Abbász tett még egy kört.

Itt, a Tomor hegységben.

Volt az iszlám történelmében két hasonló következményekkel járó évszázad. Mindkét alkalommal alapvetően változtak meg az erőviszonyok a különböző dogmatikai, ideológiai és némileg a politikai irányzatok és szemléletmódok között.

Az egyik ilyen a 11-12. század fordulója volt, amikor a belső-ázsiai sztyeppevidékről beözönlő török szeldzsukok iszlamizáltak és a szunnita (sáfiita) irányzat kemény védelmezőiként megtörték a különböző síita felekezetek 10. századi nagy fellendülését, amikor a dár al-iszlám hatalmas területei felett regnáltak ilyen-olyan síita irányzatok követői. Sokszor írtam erről; 12. századi bukásuk máig ható történelmi következményekkel járt.

A másik - és most ide tartozó - nagy változás volt a mongolok 13. századi megjelenése. Ők először átrendezték a politikai viszonyokat (megszüntetve az amúgy vegetáló bagdadi kalifátust), s úgy a harmadik generáció vette fel a vallást. Részben ez a kései iszlamizáció, részben a mongolokra - és a velük érkező különböző sztyeppei népekre - jellemző vallási tolerancia/nyitottság/semlegesség következtében rendkívüli mértékben felerősödtek az ortodox iszlámon kívüli vallási-kulturális hatások. Ennek egyik látványos jele volt, hogy ekkor újult fel teljesedett ki az évszázadok óta meglévő szúfizmus.

A korai mongol kor zűrzavarában sokan fordultak a miszticizmus felé. Számos új irányzat született ekkor. Nagy formátumú figurák feszegették az iszlám kereteit.

Jobban mondva: lépték át azokat. Kezdetben a mongolok által felforgatott Irán es Kisázsia voltak e férfiak kibocsátói, kis spéttel azonban fellendült a szúfizmus Észak- és Nyugat-Afrikában, majd Dél-Ázsiában. E két utóbbi helyen e szúfi irányzatok/tariqák lettek egy újabb iszlamizációs hullám vezérhajói.

De vissza a gyökerekhez. Ekkor élt a minden valamirevaló filosz által hivatkozott es általaban nagyon nem olvasott szufi szuperköltő, Dzsalaluddín al-Rumí vagy a szinten kelet-iráni családi háttérrel bíró Hadzsi Bektás Veli (1209-1271). A tizenkettes síiták hetedik imámjának egyenesági leszármazottjaként - s meglehetősen szabad elme lévén - az inspiráló politikai-társadalmi káoszban igencsak belecsapott a lecsóba. Művében, a Vilajetnámé-ben igen nagy gondolatai spektrumból gereblyézte össze a mondanivalóját.

Aminek - bár magának a kelet-iráni Nísápúrból Anatóliáig kellett futnia - sok követője volt; elsősorban a különböző, az iszlám megmerevedett dogmatikájától húzódozó nomád török törzsek körében.

Így kerültek képbe az oszmánok.

A bektasi rend kezdettől fogva kapcsolódott az oszmán hadszervezethez, minthogy a janicsárok fontos koordináló erejét, életszervezeti kereteit adta. Ennek megfelelően hamar (15-16.sz.) megjelent a Balkánon is, első jelentős központjuk az Edirnétől nem messze, a ma túlnyomórészt muszlim bolgárok (pomákok) lakta északkelet-görögországi hegyi faluban, Roussában (Ruşenler) jött létre. A Şehit Ali Sultan (vagy Kızıl Deli) tekke arról is nevezetes, hogy egyike a két, görög földön ma is működő szúfi rendháznak. A tarikat "második alapítója", megújítója, Balim Sultan (megh. 1516) innen indította útnak híveit, akik hamarosan rendházak tucatjait hozták létre az egész Balkánon.

A 16. században három fontos bektasi központ jött létre még: a Sersem Ali Baba, a macedóniai Tetovóban és a bulgáriai Razgradban a Demir Baba tekke és egy rendház az albániai Krujëban.

A rend rendkívüli helyet foglalt el az oszmán államban. Nagy hatalomra tett szert, miközben tanításai miatt szinte mindmáig folyamatos támadásnak volt/van kitéve a szunnita ortodoxia részéről..(A vahhabizmusról és szellemi társairól nem is beszélve.)

Első bejrúti mesterem maga naqsbandí sejk volt, erősen átitatva bizonyos síita princípiumokkal. Tanításának központjában éppen az állt, ami a bektasiknál is: a "létezés egysége" (وحدة الوجود). Ez, bár mindig veszélyes formula volt, önmagában még nem lóg ki a szunnita ortodoxia teológiájából, ha azonban ezt a totális egységet panteisztikusan Istenre is terjesszük, a transzcendencia és az anyagi világ közötti áthághatatlan szakadék fölé kezdünk hidat építeni. Az ezen való "közlekedéssel" a neoplatonista emanáció (azaz az világ Istenből való kiáramlása) útján visszafelé (lásd még: unio mistica) - s a legtöbb szúfi irányzat ezt a gyakorlatot követi - már alapdogmák elhagyásának határvidékéhez érünk. Közel az eretnekséghez.

Vagy oda.

A bektasíja mindemellett más, a szunnita mainstreamtől eltérő tanítást épített a praxisába. Nem részletezném most, csak annyit, bizonyos elemek, mint az Isten-Muhammad-Ali (szent)háromság, a négy alapdogma: a jog/saría (شريعة‎‎), a szúfi gyakorlat/taríqa (طَرِيفَة), a spirituális/ezoterikus tudás (معرفة‎), az igazság (حقيقة) kizárólagossága, vagy a kereszténységből átemelt elemek: a közösségvezető (baba) képességeihez sorolt  "közvetített bűnbocsánat" (مغفرة الذنوب), a - csak tíz napos - Ramadán havi böjt húsfogyasztására való redukálása ugyancsak permanensen kiverte a biztosítékot a szunnita vallástudósoknál.

Az alkoholtilalom feloldásárol nem is szólva.

Vagy maga tekke, mint intézmény. A bektasik nem emelnek mecsetet, helyette itt vannak a néhol derviskolostorrá fejlesztett, néhol egyszerű kápolnaként működő szentélyek, ahol leginkább a gyertyagyújtogatás folyik, az ünnepnapokat pedig valszeg a birkák nem preferálják: körülöttük zajlik a nagy sütögetéssel egybekötött kert parti.

Az iszlám ortodoxia támadták is őket nem egyszer. A fő vádpontok mindig is a síizmushoz fűződő gyökerek voltak. A mainstream vallástudósok - máig - egyszerűen síitának tartották őket. Az 1600-as évek elején az oszmán állam központjából indult egy erős anti-szúfi/sía mozgalom. Ennek élén Mehmed Kadızade, egy anatóliai purifikátor volt, akinek mestere, Birgili Mehmed bin Pir Ali a 16. század vége egyik fő fundamentalista vallástudósának számított. (Kettejük munkásságát azért is lenne érdemes tanulmányozni, mert az Ibn Tajmíja (1263-1328) -- Muhammad bin Abdulvahháb (1703-1792) gondolati láncolatban méltatlanul elfelejtett szereplői és alakítói az iszlám purifikátori, szalafita irányzatának.)

A kadızadeli mozgalom az 1600-as évek második felében erőteljes támadást intézett az akkor már birodalom szerte ezer virágként virágzó szúfi irányzatok ellen. Értek is el némi sikert, de a tarikák állva maradtak.

A bektasíja - a janicsárokhoz kötődve - különösen. Ahol komolyabb janicsár-garnizon volt, máris tekkék épültek szerte a Balkánon (mint például Belgrádban és a boszniai Banja Lukában), a magyar hódoltság területén többek között Budán Gül Baba türbesi) és Egerben.

Amikor 1826-ban felszámolták a janicsári intézményt, számos bektasi sejk és követő a Balkánra menekült. Azóta - s különösen a rernd 1860-as hivatalos betiltása után - jogilag illegálisan de valójában nyíltan Albánia déli része lett a bektasíja központi területe. A 19. század végén nyugati utazók leírásából tudjuk, hogy a Tiranától délre élő albánok közül tízből kilenc állt kapcsolatba a bektasi renddel. Amikor az oszmán állam kivonult a frissen alakuló Albánia területéről, ott több, mint száz bektasi tekke volt működésben.

Köztük itt, a Tomorr hegyen. Ez mondjuk már pogány elem. A bektasik számára jelenleg a haddzs nem a mekkai rituális látogatást jelenti, hanem a Tomor hegy tetején 2400 meteres magassagban álló tekkéhez és Abbász bin Alí kenotáfiumhoz/emlékhelyhez. (Ahova ilyenkor a rend vezetője - dede/baba - spirituálisan helikopterrel érkezik.)

És az igazi unikumokhoz. A bektasi hagyomány értelmében a Tomor tetején és oldalában több szentély őrzi Abbász bin Alí lábnyomát. Merthogy Kerbelá - és a halála - után ide vágtatott, kvázi-Csaba királyfiként, csillagösvényen. Biztos.

De mindenütt más a lábmérete.

Minden lehetséges.

Ps. Ezeken a helyeken jártam, hallgattam a tanítást és a csendet.

Na, ez az amiről nem írok.