Plav – a múlt

A Prokletije északi lába kultúrhistóriailag a Szandzsák különleges része. Itt már nem csak a „szokásos” szerb/ortodox-bosnyák/muszlim „kinek a bölcsője” s „ki volt itt előbb” izgalmas – és végtelenül értelmetlen – népi-nemzeti-vallási küzdelme folyik. Mindemellé ugyanis itt beköszön a Balkán „legősibb népe”, akik saját elbeszéléseik szerint már a Pangea őskontinens partján horgásztak volt: az albánok. Hiába, a Prokletije mögött, innen alig pár kilométerre már az Albán Köztársaság húzódik. Az albán szívekben pedig ez a vidék még igencsak a Sasok vadászterülete.

Az kétségtelen: illírek (vagy a déli interpretációban: proto-albánok) bizonyosan laktak errefelé. A római korban a Lim felső folyása fontos kereskedelmi útvonal mellett feküdt; a Dyrrachiumot (Durres) Naissosszal (Niš) összekötő út az évszázadok során erre is átvonult. Ment a római/bizánci szekér, amíg meg nem érkeztek a szlávok. (Meg előtte egy kicsit az avarok, de ők lábjegyzetek ebben az ügyben.) A szerb törzsek államalakító kísérletei gyakorlatilag éppen a Prokletijében találkoztak egymással. A tengerparti Zeta/Zahumlje fejedelemsége, a Vojislavlević-ek államának tényleges befolyása éppen ebben a térségben ért véget, míg a belső, szárazföldi szerb egységesítési kísérletek (Vlasmitirovićok, Vukanovićok, majd az obligát Nemajićok) törzsterületei is eddig értek – bár több alkalommal sikerült hatalmukat kiterjeszteni a hegyeken túlra.

A lényeg: Plav és környéke (župa Plav) a középkorban a hegyek túl(koszovói)oldalán innen légvonalban alig negyven kilométerre fekvő peći pátriárka közvetlen fennhatósága alá tartoztak. Aztán jöttek a katicát közismerten egzecírozó törökök, s a vidék a skodrai szandzsák (İşkodra Sancağı) részeként ágyazódott be az oszmán államba. A törökök által alapított Plav városában és környékén (Plav nahiye) – a korabeli oszmán adóösszeírások (defterek) alapján állítható: a lakosság nagy része ekkor még ortodox szerb volt. Ez a helyzet a 18. század közepéig így is maradt. Ekkor – egy rendkívül érdekes politikai konstelláció folytán – a Prokletije túloldaláról jelentős tömegű albán bevándorlás történt.

Aki már végigjárta a Shkodra-Vermosh-Plav-i, nemrégiben svejci színvonalon felújított – s látványilag a leszebb klasszikus alpesi utat kenterbe verő – viszonylatot Észak-Albániában, annak lehet valami fogalma a Kelmendi törzs ősi szálláshelyéről. Az itt élő és a történelem folyamán többször fókuszba kerülő Kelmendik – mondjuk így – mindig tovább nyújtózkodtak, amíg a birkabőr takaró ér. Így volt ez a 17. században is, amikor a törzs tagjai nagy számban húzódtak a Prokletije északi előterébe. Ekkor alakult ki Gusinje – s részben Plav – máig jelentős albán lakossága. Mindemellett északi irányból számos bosnyák is ekkor telepedett meg a Plavi-tó körül.

Amikor 1878-ban a berlini konferencián a montenegróiak maguknak követelték a területet, a Prizreni Liga által irányított albán nacionalisták szorították vissza a crnagorác operetthadsereget. Negyven éves halasztást sikerült kiharcolniuk: 1912-ben az első balkáni háborúban a montenegróiak elsőként ugrottak a Plavi-tó környékére – mint gyöngytyúk a takonyra. Aztán hat évvel később lestek, amikor az egész vidék szépen betagolódott a születő félben lévő Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba.

Plav ma alapvetően bosnyák. Gusinje meg albán.

Podgoricából nézvést meg crnagorác az egész völgy.

Én a Napot várom. Ő majd mindent helyre tesz itt. Is.

Ps. Egyébként errefelé a dél-szandzsáki (vagy ha úgy tetszik, montenegrói) mecsetek lenyűgözőek, kis fából készült előterükkel. Meg a gazdag családok – Albániában számos helyen látható – lakótornyai. Mindig a régi nóta: kié a nagyobb.