Vagy a Szép hegy, Bara-kúh.
Ismert (?) az irodalomtörténeti csúcstámadás: 1336. április 26-án bizonyos Francesco Petracco, talján firkász, gyógyíthatatlan szerelmes és amatőr alpinista felért a Mont Ventoux - okszitánul: Ventor - 1909 méter magas tetejére. Az Epistoles familiares című útleírásában részletesen be is számol e turisztikai kalandról, s ez alapján alakult ki a legenda, hogy az antikvitás óta ő volt az első ember, aki azért mászott meg egy hegyet, mert csak. Hogy gyönyörködjék a természetben.
Ezt az "új elsőséget" mondjuk kétlem, de hagyjuk meg az örömöt az olaszoknak, úgyis annyi történelmi hendikeppel birkóznak Roma óta. (Lásd/nézd meg a feledhetetlen Pasquale Festa Campanile - és Bud Spencer - filmet, a Zsoldoskatoná-t.)
Én, asszem, éppen Kirgizsztánban, a Pik Palatkán éreztem meg valamit abból, miért is megyünk fel magas hegyekre. (Azért persze, amiért a sivatag közepére, a dühöngő óceánpartra, a kietlen jegmezőre stb.) Hogy belenyugodjunk saját lehetetlenségünkbe, semmisségünkbe és az értelemkeresés tökéletes hiábavalóságába. S mindezek után lélekben ott maradjunk.
(Ha meg biológiailag nézzük, az endorfinért és társaiért. Ki van ez találva! Mert volt rá idő. S ha valaki erre megint a kaporszakállúval jön, felzavarom a hegyre.)
A képen látható átszellemült asszony nem ilyes célból csúszdázik önfeledten a Fergana-völgyi ősi oázisváros, Os mellett emelkedő Szulejmán-hegy oldalán.
Régóta szent hely ez. Már a régi perzsák is - mondhatnók. Volt errefelé pogány áldozóhely, zoroasztriánus szentély, buddhista központ meg amit akarunk. A mai mainstream legenda szerint a hegyen imádkozott egykor Salamon/Szulajmán próféta. Ez - tekintve a Jeruzsálem-Os távolságot - maximum az Özbeg Államvasutak ma Taskent-Samarkand-Bukhara-Urgencs-viszonylaton közlekedő belső-ázsiai kvázi-sinkanszen expresszvonatával volna lehetséges, de hát - tudjuk - ezektől a monoteista prófétáktól minden kitelik.
Még az is, ami az itteni legenda végpontja, miszerint Salamon, miután leuralkodta kijelölt éveit Izráel népe felett, idejött meghalni.
A hegyen aztán komplex zarándok-centrum képződött, India meghódítója, Bábúr 15. század végén még kiskamaszként emelt szentélyétől fogva mecsetek és szúfi rendházak soráig.
És a fő attrakcióig: a gyógyító kőcsúszdáig. A néni ezen fekszik éppen, terápiás célból. Aki ugyanis végigcsúszik rajta, minden betegségtől megszabadul.
Készüljünk! Hamarosan kis hazánk egészségügyi szolgáltatásaiban is efféle csúcsműszerekkel találkozhatunk.
Van egy csudálatos orosz városi legenda. Úgy kezdődik, hogy Nyikoláj Mihajlovics Przsevalszkij 1879 elején Grúziában járt. A nagy földrajzi pionírként (és cári kémként) ismert katonatiszt Goriban felfedezett egy asszonyi testet. E művelet eredményeképpen pedig még az év decemberében világra jött egy mokány kislegény, kit aztán - miként ama szintúgy zavaros fogantatású názareti ácsgyereket - az asszony aktuális ura vett a nevére.
Szó, ami szó, Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, hőn szeretett Sztálin apánk tényleg megszólalásig hasonlított a nagy geográfusra. De a szóbeszéd-terjesztés mögött inkább az állhatott, hogy igyekeztek Józsi bácsinak szláv eredetet kreálni, a borgőzös, kucsmás grúz helyébe.
Teszem hozzá: jobbat is találhattak volna. Minthogy Przsevalszkij polgártárs lengyel gyökérzetű volt. Ami azért egy orosznak kívánt egyénnek mégiscsak gáz. De hát a gyökerekkel foglalkozzanak a gyökerek.
Egyébiránt meg, amikor a Népekkel Sakkozó zigótává lőn, Przsevalszkij éppen a Tien-sanból igyekezett Tibet irányába. Merthogy ő volt a Great Game orosz felének egyik legnagyobb felderítője, feltárta Közép-Ázsiát, elősegítve a Kaufmann-féle hódító hadjáratot s éppen Tibet feltérképezése volt a feladata, amikor 1888-ban itt igyekezett az Isszik-köl északi partján, újólag a Tien-san felé. Csolpon Atában aztán vérhast kapott, úgy sietett tova, kvázi és nem-kvázi: húzta a belét s az akkor húsz éves garnizon-városkában, Karakolban meghalt. Legott el is temették. A kicsiny település pedig egy évre rá már az ő nevét viselte.
Erről a sztoriról éppen Csolpon Atában - a párhuzamosság elve alapján víg hasmenések közepette - olvastam Sven Hedin svéd világjáró, felfedező és gyakorló fasiszta egyik magammal hurcolt könyvében.
Amikor Przsevalszkij úr - holtával - nevet adott a településnek, még kirgizek s némi oroszok lakták azt, hamarosan azonban ezrével menekültek ide Kelet-Turkesztánból, majd az azt benyelő Kínából a muszlim dunganok. Hozták a konyhájukat is; ami kicsit olyan - mondhatnám sokszor bepróbálkozva -, mintha a kínai konyhát teleraknánk lóhússal.
Az ő mecsetjüket láthatjuk alább. Amikor megvizitáltam, az imám mondotta nékem, hogy beszéljek egy kicsit a "prédikátorral". Úgy tettem.
Tanulságos volt. Az igencsak (ló)szőrmentén vallásos kirgizek közé nagyon nem passzolt az engem is szúrós szemmel méricskélő hófehér ruhájú, nyírott bajszú, hosszú szakállú arab vahhabita hittudós.
Nem csak ott találkoztam velük Kirgizsztánban.
Hírünk a nagyvilágban
Írtam már arról, mi hírünk - például - a posztszovjet Közép-Ázsiában. Egy régi iromány felújítása, fényképekvel.
A „Ön/Te honnan jött/jöttél?” kérdésre adott válasz kirgiz földön három csoportba sorolható reakciókat váltott ki. Az egyik (a beszélgetőtársak talán egyharmada) az volt, hogy az illetőnek fogalma sem volt Magyarország hol- és mibenlétéről. Ez a megközelítés valahol a globális realitások alapján a helyünkre tesz bennünket.
A második – szintén egyharmados arányban adott – válasz szerint Magyarország fasiszta ország. Hitler szövetségese és utolsó csatlósa volt a kirgizek számára is a modern kori identitást alapvetően meghatározó jelentőségű Nagy Honvédő Háborúban (NHH). Beszélgetőtársaimnak semmiféle információja nem volt a jelenleg itthon zajló politikai folyamatokról vagy eszmei-ideológiai irányzatokról, ugyanakkor az említett konfliktus óta eltelt hetven évet is más idő-percepcióval közelítették meg.
A legtöbben még személyes vagy második-harmadik generációs élményként élik meg a Великая Отечественная война-t. Itt egy példa: Közép-Kirgizisztánban, a híres-neves Szong-köl partján ültem egy nyári szálláson álló jurtában – vacsoráltunk. Anya, apa, négy leánygyerek és a férfi anyja, aki aznap érkezett, hogy levezényelje a család birkaállománya jelentős részének eladását és a végén zsebre vágja az érte kapott nem jelentéktelen összeget és jómagam. (A családfőséget elsőként megillető papa – az aksakal – néhány éve elhunyt, így a Mama volt a góré.) Miután elfogyasztottuk lótejből, lóvajból, lójoghurtból és lótejben főtt lóhúsból álló étkünket, a kályha melegében és füstében egy petróleumlámpa sárgás fényénél kortyolgattuk lótejjel ízesített teánkat.
A Mama ekkor felém fordult és megkérdezte, honnan jöttem. Miután megmondtam, az arca elszürkült. „Венгрия ” – ismételgette, majd mondta a már többször hallott szentenciát a fasiszta országról ("Венгрия, Венгрия, фашисткая страна."), Hitlerről és a szövetségről. Aztán lassan hozzátette, hogy neki két bátyja halt meg az említett országban, a fasiszták elleni küzdelemben. Ezt követően kikapta a műfogsorát, és a zsebéből nehézkesen előrángatott gyűrött újságpapírral csendesen sírdogálva tisztogatni kezdte. Amikor úgy tíz perc múlva végzett, a fogsort kitette az asztalra; úgy, hogy az az aranypótlásokkal együtt felém vicsorogjon.
Vagy ez utóbbi momentumot már csak én képzeltem bele. Nem tudom. Mindenesetre a második világháború szovjet/orosz szemszögű megközelítésének megértése még a kirgiz néplélek megértéséhez is szükséges. A russzifikációnak kétségtelenül számos negatív szegmense van. Az orosz államalapítás, -építés majd -fenntartás alapélménye, a tatárokkal szembeni permanens honvédelem egykor az orosz politikai és népi identitás zsigereiig hatolt. (Olvassunk ehhez, mondjuk, Vásáry Istvánt. Az Arany Horda, Kossuth, 1986. Jó kis mű, annak idején az Isszik-köl partján szántottam végig ismét, napozó-söröző-zabáló-izzadó birodalmi orosz és felső-közép kazah testzsákok között elheveredve.)
A honvédelem közös identitás-képző szerepét aztán az orosz állam a későbbi birodalomépítés során szinte minden leigázott nép gondolkodásába konvertálta. Így a kirgizek számára a NHH a kétségtelenül rengeteg áldozattal, tragédiával, de mindezzel együtt számos pozitívummal is járó szovjet modernizáció egyik megfizetendő ára volt. Aminek legitimitása máig nem kérdőjeleződik meg. A Lenin-szobrok némelyike ugyan már át-áthelyeződik, környékük vagy maga a műalkotás elhanyagoltatik, de a minden településen meglévő NHH-szoborkompozíciók karbantartása és tisztelete rendületlen.
És hogy visszatérjek az eredeti témához. A hazánkról alkotott kép harmadik változata talán a legérdekesebb: a iszlám török Magyarország. Ebben keveredik a magyarokról, mint ázsiai népről szóló (fél)ismeret, illetve valamelyest Törökország két évtizedes hatása a kultúra és a nevelés területén. Itt egyszerűen napjainkig kiterjesztődik az oszmán kor másfél százada.
Ezzel a véleménnyel egyébként Biskektől Karakolig és Osig találkoztam. A legviccesebb egy Narin-i férfiú volt, aki egy élelmiszerbolt előtt szólított meg és miután meghallotta, hogy a „muszlim Magyarországról” érkeztem, azon nyomban berohant az üzletbe és egy liter vodkával fordult ki, hogy erre azonnal áldomást kell innunk.
Így.
A Tölök/Szong-köl-i Mama szívét végül sikerült meglágyítanom. Miután a gyerekek lassan leheveredtek körülöttünk, miközben mi, felnőttek rendületlenül ittuk felváltva a lótejes teát és a kumiszt, a petrollámpa fényében kézi árnyjátékkal szórakoztattam a kicsiket, ami nagy tetszést keltett. A végén még a Mama is nevetett. Visszatett fogakkal. Másnap kis élelmiszercsomagot is készített nekem az útra. Lótejet, lóvajat meg egy kis lóhúst. És kenyeret. Abban nem volt ló. A háromezres hágókhoz kellő mennyiségű energiával látott el. Útravalóját két napig ettem.
Ps. Ne feledjünk például olyas adatokat sem, melyek ezen a, szintúgy Közép-kirgizsztáni Kocskor városában található emlékművön áll. (Itt olyan összlélekszámmal számolhatunk, mint egy demográfiailag bágyadt alföldi járásban.)
Kocskor-megyéből 5510-en vettek részt a Nagy Honvédőben, közülük 1380-an nem tértek haza. Majd' minden harmadik harcos meghalt.
S nem volt az olyan rég.
(A tölöki Mama, még neheztelő állapotban birkavásárt felügyel)
(A Hős anyák emlékműve Kocskorban)
(Az adatok)
A Szong-köl - Narin viszonylat a tölöki Mama lóság-muníciójával
Áb Gacs/Gáz Khun. A Pamír és a Pjandzs összefolyása a Wakhan-korridor bejáratánál.
Iskola a (kirgiz-tádzsik-kínai) határon
Isten hozta Lenin-megyében!
(Vagy a Párt.)
Orvosi műhiba
Sajnos nem voltam ott, de 1925. október 31-ének éjjelén csengett a telefon a Kremlben. A Grúz vette fel, s egy hang közölte, Mihail Vasziljevics elvtárs műtéti komplikációk következtében elhuny
Micsoda pillanat! Joszif Visszarionovics még nem volt igazán "Józsi bácsi". Uljanov elvtársat már másfél éve kitömték, a bolsevik párt viszont még nem egy kézből irányította a Lenin tojásából kikelt Szovjetuniót. Ott volt még - igaz, az ő székének lábát már erősen rugdalta a Grúz - Trockij, nem beszélve az első Politbüróban szereplő agilis főbolsikról, mint Buharin, Kamenyev, Zinovjev, Kresztyenszkij vagy Kalinyin. Tudjuk, ez utóbbi kecskeszakállú professzoros tekintetű öregúr kivételével másfél évtizeden belül valamennyien az akkor már valóban "Józsi bácsi"-s Sztalin elvtárs pártpurgáló tevékenységének sikeres alanyai lettek.
De az is lehet, hogy az első nagy név ezen a lenyűgöző kilövési listán a '25 októberének utolsó napján egy moszkvai klinikán negyvenévesen elhalálozott Frunze tábornok volt. Kloroform-túladagolás - így a hivatalos verzió. Vakbélműtétbe más is belehalt már, de azért alapos a gyanú, hogy a Grúz ex-papnövendék és bankrabló letelefonált, hogy ugyan már, adagoljunk egy kicsit túl.
Úgy lett, Mihail Vasziljevics Frunze meg a Kreml falába dicsőült.
Frunze Józsi bácsi perspektívájából ugyancsak veszélyes fickó volt. Ekkorra már a Forradalmi Katonai Tanacs elnöke. Méltán, minthogy a polgárháborúban ő játszotta a legfőbb probléma-megoldó szerepét. Ő vezette a nagy fehértábornok-triász (Kolcsak, Gyenyikin és Vrangel) elleni döntő offenzívákat, levert belarusz és ukrán lázadozásokat, aztán a néki mindezekben segítő más ideológiájú csoportokat is kíméletlenül megsemmisítette.
Ez kérem a par excellence katonaember!
S nem csak az! 1921 decemberében e délceg hadfi, mint az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság (!) rendkívüli nagykövete Ankarában találkozott a kor másik nagy katonaemberével. Az Atatürk-Frunze míting eredménye egy hosszú életű, gyakorlatilag a második világháborúig tartó szoros együttműködés lett a két ifjonc ország között. (Ne feledjük, két olyan államról van szó, amelyek elődei a Kaukázus térsége feletti ellenőrzés megszerzése/kiterjesztése céljából korábban évszázadokig izmoztak egymással. Kérdezzük meg erről az örményeket, mondjuk.)
Az ankarai kitérő kivált sikeres volt. Tavalyelőtt posztoltam is itt a képet: a Taxim téren friss virággal borított Frunze-szoborcsoportról. Hiába, a jóbarátok emléke örök.
Egyébiránt Frunze elvtársnak volt affinitása a török népekhez, révén (vagy lévén) a mai Kirgizsztán fővárosában, az akkor párezres kistelepülésen, Biskekben született.
Tán ez is nyomott a latban, amikor hősünket 1919-ben Lev Davidovics Trockij, a Vörös Hadsereg főparancsnoka kinevezte a Keleti Front élére. E minőségében indult Turkesztánba, rendet csinálni egy kicsinyt. Ott ugyanis a fehérek mellett még a helyi muszlimok baszmacsi gerilláival és különféle pántörök mozgalmakkal (itt kavarta például emigrációban Enver Paşa is, amíg ki nem nyírták) is meg kellet birkóznia.
Amikor '14-ben a posztszovjet iszlám világának legtöbb vallási vezetőt képző bukharai Mír-i Arab Medreszében jártam, a könyvtárban izgalmas forrásokat olvashattam/kutathattam (noch dazu másolhattam) ezekről a nagy időkről. Bár Frunze ets. orosz (s részben román) volt s a szomszédos - lenézett - kirgiz földön született, ráadásul lemészárolta a muszlim hadakat (is), még a medreszében is csak meglehetős pátoszval lehetett róla beszélni. Hát meg a szülőföldjén!
Merthogy a szülői háza is megvan. Kérem, ez még a közeli Kirgiz Nemzeti Múzeum "Lenin és a forradalom"-kiállítását is überolja. Csak erős önfegyelemmel bírható ki. (Vagy igaz/mélymagyar feudális lélekkel.)
A kis szalmatetős parasztház fölé a boldog-trottyos brezsnyevi hetvenes években többemeletes betonépületet emeltek. Az ebben látható kiállítás is unikális; Frunze ets. kabátja, pisztolya, mindenféle katonai kütyüje, olyik neon lámpafényes megvilágításval, milyen egykor egy vidéki kiskönyvtár olvasójának sztenderdje vala.
De a csúcspont a kis lak.
Rajta méretes lakat. Ácsorgok előtte, kis idő múlva jön egy gyezsurnaja. Mondja, igazítsam meg a ruhámat. Háromnegyedes fehér bermudában vagyok, ez nem nagyon tetszik neki, de végül grimasszal az arcán kinyitja a lakatot.
Belépünk. A parasztház hosszában fapadlós folyosó, középen fehér rongyszőnyeggel. Mondja a gyezsurnaja, hogy csak a szőnyegre. A fára lépni tilos. Miként fotózni is, kanécsno. Így vonulunk helyiségről helyiségre. Konyha, kamra, a papa dolgozója satöbbi. Képek. S a fekete falú folyosó végén egy kicsiny szoba, dunyhás ággyal, lavórval, bölcsővel.
"Zgyesz ragyilszlja továriscs Frunze!" - suttogja a nő elaléltan. Lassan vigyázzba merevedik, s hirtelen - lassított felvétellel - derékszögben meghajlik a bölcső felé. Mindeközben szemmel és szinte észrevehetetlen kézmozdulattal jelzi: én is cselekedjem így.
Megteszem. Így derékszögelünk úgy harminc másodpercig. Arcizmaim rezzenetlenek, de az erőfeszítéstől hallom, ahogy felsír az újszülött Mihail Vasziljevics.
Aztán vissza, kissé gyorsabb tempóban. A gyezsurnaja lakatol és el.
A rekeszizmom görcsben. Kijövök a betonépületből. Vécét keresek.
Uzgen/Özgön
Amikor a 8. század közepén szétesett az orhoni rovásírásos feliratokat produkáló második türk állam, az Ujgur birodalom regnált pontosan egy évszázadig a szélesebb értelemben vehető Közép-Ázsiában - egészen a Nagy Falig. Számos vazallus népeinek egyike volt a karlukoké.
E török nyelvű törzsszövetség ekkor már hagyományosan a steppevidéket valahol a Balhas-tónál kettészelő régióhatár (ettől keletre mindig Kína, nyugatra pedig az aktuális perzsa, arab, bizánci államok voltak a steppeiek riválisai) lakója volt; korábban a keleti és nyugati türkök között nomadizáltak.
Az ujgurok bukásakor (840 körül) leszármazottjaik, a karahanidák főként a Tien-shan déli, északi és keleti előterében éltek, s amint az utolsó ujgur kagán ment a levesbe, a Kelet-turkesztáni Kásgárban saját állam alapításába kezdettek Bilge (Okos) kagán vezetésével. Egy évszázad múlva, 934-ben Szatuq Bogra Khán az akkori Transzoxániát uraló Számánidák nyomására felvette az iszlámot.
E tettével ő volt az első iszlamizált török uralkodó, s - mondhatni - betette a lábát a dár al-iszlám ajtórésébe.
Sikeresen. A század végére a Karahanida kánság Belső-Ázsia egyik vezető nagyhatalma lett; a másik felemelkedő török dinasztiával szövetségben számolták fel a perzsa kulturális hagyományt újjáélesztő Számánida birodalmat.
S amíg a szintúgy török szeldzsukok a 11. század közepén fel nem emelkedtek - tehát mondhatni ötven évig a karahanidák az Aral-tótól Kínáig uralkodtak. Keleten két hatalmi központjuk alakult ki: a kelet-turkesztáni Kásgár és az Isszik-költől északkeletre fekvő Balaszagun (romjairól annak idején posztolgattam). Nyugaton a régi urbánus központ, Szamarkand volt a főváros. A Kelet-ferganai Uzgen/Özgön hol ide, hol oda tartozott.
Ez utóbbi karahanida építményei ma is állnak.
És jó a bazárja.
Az Amu-Darja egyik forrásvíze, a Pamír-folyó legfelső völgye, közvetlenül a forrásaként szolgáló Zorkul-tó alatt. Odaát a Wakhan-völgy/Afganisztán, itt pedig a vidám tádzsik föld/sziklaút mindent kibíró UAZ-ok és őrült velocipédisták számára.
A Hindu Kush legmagasabb vonulata, a Tirich Mir a Vakhs nagy kanyarulata felől
Egy betarthatatlan tilalom.... Biskek.
(De lehetne bárhol a Breszt-Vlagyivosztok viszonylatban.)
Reggel a Kyzyl Art-hágó után
És két "Jó reggelt"-kép
ű
ű
