Van egy csudálatos orosz városi legenda. Úgy kezdődik, hogy Nyikoláj Mihajlovics Przsevalszkij 1879 elején Grúziában járt. A nagy földrajzi pionírként (és cári kémként) ismert katonatiszt Goriban felfedezett egy asszonyi testet. E művelet eredményeképpen pedig még az év decemberében világra jött egy mokány kislegény, kit aztán - miként ama szintúgy zavaros fogantatású názareti ácsgyereket - az asszony aktuális ura vett a nevére.

Szó, ami szó, Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, hőn szeretett Sztálin apánk tényleg megszólalásig hasonlított a nagy geográfusra. De a szóbeszéd-terjesztés mögött inkább az állhatott, hogy igyekeztek Józsi bácsinak szláv eredetet kreálni, a borgőzös, kucsmás grúz helyébe.

Teszem hozzá: jobbat is találhattak volna. Minthogy Przsevalszkij polgártárs lengyel gyökérzetű volt. Ami azért egy orosznak kívánt egyénnek mégiscsak gáz. De hát a gyökerekkel foglalkozzanak a gyökerek.

Egyébiránt meg, amikor a Népekkel Sakkozó zigótává lőn, Przsevalszkij éppen a Tien-sanból igyekezett Tibet irányába. Merthogy ő volt a Great Game orosz felének egyik legnagyobb felderítője, feltárta Közép-Ázsiát, elősegítve a Kaufmann-féle hódító hadjáratot s éppen Tibet feltérképezése volt a feladata, amikor 1888-ban itt igyekezett az Isszik-köl északi partján, újólag a Tien-san felé. Csolpon Atában aztán vérhast kapott, úgy sietett tova, kvázi és nem-kvázi: húzta a belét s az akkor húsz éves garnizon-városkában, Karakolban meghalt. Legott el is temették. A kicsiny település pedig egy évre rá már az ő nevét viselte.

Erről a sztoriról éppen Csolpon Atában - a párhuzamosság elve alapján víg hasmenések közepette - olvastam Sven Hedin svéd világjáró, felfedező és gyakorló fasiszta egyik magammal hurcolt könyvében.

Amikor Przsevalszkij úr - holtával - nevet adott a településnek, még kirgizek s némi oroszok lakták azt, hamarosan azonban ezrével menekültek ide Kelet-Turkesztánból, majd az azt benyelő Kínából a muszlim dunganok. Hozták a konyhájukat is; ami kicsit olyan - mondhatnám sokszor bepróbálkozva -, mintha a kínai konyhát teleraknánk lóhússal.

Az ő mecsetjüket láthatjuk alább. Amikor megvizitáltam, az imám mondotta nékem, hogy beszéljek egy kicsit a "prédikátorral". Úgy tettem.

Tanulságos volt. Az igencsak (ló)szőrmentén vallásos kirgizek közé nagyon nem passzolt az engem is szúrós szemmel méricskélő hófehér ruhájú, nyírott bajszú, hosszú szakállú arab vahhabita hittudós.

Nem csak ott találkoztam velük Kirgizsztánban.

Hírünk a nagyvilágban

Írtam már arról, mi hírünk - például - a posztszovjet Közép-Ázsiában. Egy régi iromány felújítása, fényképekvel.

A „Ön/Te honnan jött/jöttél?” kérdésre adott válasz kirgiz földön három csoportba sorolható reakciókat váltott ki. Az egyik (a beszélgetőtársak talán egyharmada) az volt, hogy az illetőnek fogalma sem volt Magyarország hol- és mibenlétéről. Ez a megközelítés valahol a globális realitások alapján a helyünkre tesz bennünket.

A második – szintén egyharmados arányban adott – válasz szerint Magyarország fasiszta ország. Hitler szövetségese és utolsó csatlósa volt a kirgizek számára is a modern kori identitást alapvetően meghatározó jelentőségű Nagy Honvédő Háborúban (NHH). Beszélgetőtársaimnak semmiféle információja nem volt a jelenleg itthon zajló politikai folyamatokról vagy eszmei-ideológiai irányzatokról, ugyanakkor az említett konfliktus óta eltelt hetven évet is más idő-percepcióval közelítették meg.

A legtöbben még személyes vagy második-harmadik generációs élményként élik meg a Великая Отечественная война-t. Itt egy példa: Közép-Kirgizisztánban, a híres-neves Szong-köl partján ültem egy nyári szálláson álló jurtában – vacsoráltunk. Anya, apa, négy leánygyerek és a férfi anyja, aki aznap érkezett, hogy levezényelje a család birkaállománya jelentős részének eladását és a végén zsebre vágja az érte kapott nem jelentéktelen összeget és jómagam. (A családfőséget elsőként megillető papa – az aksakal – néhány éve elhunyt, így a Mama volt a góré.) Miután elfogyasztottuk lótejből, lóvajból, lójoghurtból és lótejben főtt lóhúsból álló étkünket, a kályha melegében és füstében egy petróleumlámpa sárgás fényénél kortyolgattuk lótejjel ízesített teánkat.

A Mama ekkor felém fordult és megkérdezte, honnan jöttem. Miután megmondtam, az arca elszürkült. „Венгрия ” – ismételgette, majd mondta a már többször hallott szentenciát a fasiszta országról ("Венгрия, Венгрия, фашисткая страна."), Hitlerről és a szövetségről. Aztán lassan hozzátette, hogy neki két bátyja halt meg az említett országban, a fasiszták elleni küzdelemben. Ezt követően kikapta a műfogsorát, és a zsebéből nehézkesen előrángatott gyűrött újságpapírral csendesen sírdogálva tisztogatni kezdte. Amikor úgy tíz perc múlva végzett, a fogsort kitette az asztalra; úgy, hogy az az aranypótlásokkal együtt felém vicsorogjon.

Vagy ez utóbbi momentumot már csak én képzeltem bele. Nem tudom. Mindenesetre a második világháború szovjet/orosz szemszögű megközelítésének megértése még a kirgiz néplélek megértéséhez is szükséges. A russzifikációnak kétségtelenül számos negatív szegmense van. Az orosz államalapítás, -építés majd -fenntartás alapélménye, a tatárokkal szembeni permanens honvédelem egykor az orosz politikai és népi identitás zsigereiig hatolt. (Olvassunk ehhez, mondjuk, Vásáry Istvánt. Az Arany Horda, Kossuth, 1986. Jó kis mű, annak idején az Isszik-köl partján szántottam végig ismét, napozó-söröző-zabáló-izzadó birodalmi orosz és felső-közép kazah testzsákok között elheveredve.)

A honvédelem közös identitás-képző szerepét aztán az orosz állam a későbbi birodalomépítés során szinte minden leigázott nép gondolkodásába konvertálta. Így a kirgizek számára a NHH a kétségtelenül rengeteg áldozattal, tragédiával, de mindezzel együtt számos pozitívummal is járó szovjet modernizáció egyik megfizetendő ára volt. Aminek legitimitása máig nem kérdőjeleződik meg. A Lenin-szobrok némelyike ugyan már át-áthelyeződik, környékük vagy maga a műalkotás elhanyagoltatik, de a minden településen meglévő NHH-szoborkompozíciók karbantartása és tisztelete rendületlen.

És hogy visszatérjek az eredeti témához. A hazánkról alkotott kép harmadik változata talán a legérdekesebb: a iszlám török Magyarország. Ebben keveredik a magyarokról, mint ázsiai népről szóló (fél)ismeret, illetve valamelyest Törökország két évtizedes hatása a kultúra és a nevelés területén. Itt egyszerűen napjainkig kiterjesztődik az oszmán kor másfél százada.

Ezzel a véleménnyel egyébként Biskektől Karakolig és Osig találkoztam. A legviccesebb egy Narin-i férfiú volt, aki egy élelmiszerbolt előtt szólított meg és miután meghallotta, hogy a „muszlim Magyarországról” érkeztem, azon nyomban berohant az üzletbe és egy liter vodkával fordult ki, hogy erre azonnal áldomást kell innunk.

Így.

A Tölök/Szong-köl-i Mama szívét végül sikerült meglágyítanom. Miután a gyerekek lassan leheveredtek körülöttünk, miközben mi, felnőttek rendületlenül ittuk felváltva a lótejes teát és a kumiszt, a petrollámpa fényében kézi árnyjátékkal szórakoztattam a kicsiket, ami nagy tetszést keltett. A végén még a Mama is nevetett. Visszatett fogakkal. Másnap kis élelmiszercsomagot is készített nekem az útra. Lótejet, lóvajat meg egy kis lóhúst. És kenyeret. Abban nem volt ló. A háromezres hágókhoz kellő mennyiségű energiával látott el. Útravalóját két napig ettem.

Ps. Ne feledjünk például olyas adatokat sem, melyek ezen a, szintúgy Közép-kirgizsztáni Kocskor városában található emlékművön áll. (Itt olyan összlélekszámmal számolhatunk, mint egy demográfiailag bágyadt alföldi járásban.)

Kocskor-megyéből 5510-en vettek részt a Nagy Honvédőben, közülük 1380-an nem tértek haza. Majd' minden harmadik harcos meghalt.

S nem volt az olyan rég.

(A tölöki Mama, még neheztelő állapotban birkavásárt felügyel)

(A Hős anyák emlékműve Kocskorban)

(Az adatok)

A Szong-köl - Narin viszonylat a tölöki Mama lóság-muníciójával

Áb Gacs/Gáz Khun. A Pamír és a Pjandzs összefolyása a Wakhan-korridor bejáratánál.

Iskola a (kirgiz-tádzsik-kínai) határon

Isten hozta Lenin-megyében!