Daleko

Novi Pazar, belváros. Közintézményt keresek. Kérdezem az utca emberét.

Illetve asszonyát. Őket érdemes. Ez valami általános humanoid dolog. A kérdezés s a válasz is inkább női dolognak tűnik. A bizonytalanság olyan antimacsó ügy. Hisszük.

Én ha bárhol s bármilyen- nem muszlim - eltévedt, tanácstalan stb. párt látok a világban, az esetek kilencven százalékában a nő kérdez. A kakas ilyenkor mindig a háttérben peckeskedik.

Mindegy.

Szóval kérdezgettem a pazarkákat. Illetve a genus femininumra utaló képző magyaros kicsinyítő képzős áthallása itt nem állja meg a helyét: errefelé a nők is óriások. Biztos a brutális húsfogyasztás, a magaslati levegő meg az a terepviszonyokból adódó tény lehet az oka, hogy ahhoz hogy kilássanak a hejde magas hegyek közül, mindenkinek gyerekkorától kezdődően nyújtózkodnia kell. Libanonban is tapasztaltam.

Vagy egyszerűen csak öregszem és megyek összefele.

Mindegy.

Szóval, mondja mind, hogy a kérdezett intézmény messze van.

Ezzel a "daleko"-val - szintúgy a hegyvidéki földrajzi környezet okán - vigyázni kell. A hegyi embernek, minden tereptárgy és -hely, amely nem a lakóháza és az istálló között helyekedik el, messze van. Oda szamárval/öszvérvel/lóval megy. Illetve ment. Most meg gépjárművel.

Igaz, otthoni kisfalumban is azért - sem - kommunikálnak egymással az emberek, mert nem találkoznak az uccán. Kocsival mennek a száz méterre lévő népboltba. Mondhatni, kvázi-hegyiek ők is, a Cserhát mediterrán oldalán.

Mindegy.

A keresett postahivatal jó háromszáz méterre volt. Öszvér kellett vóna.