Kényszerbetegség

Kényszerbetegséggel élni egészen jól lehet. Kényszerbeteggel - bizonyára - problémás.

Jómagam is ebbe a halmazba tartozom. E vidám, életet irányító késztetéseknek persze mélyebb okai vannak, s a autocselekedet csak tünet, de itt most nem megyünk analízisbe. Ez csak egy kis háttér a ma esti történésekhez.

Megyek tanulmányútra a távolból a távolba. A dél-szerbiai Szandzsákból (most már muszáj: Észak-)Macedóniába. Vágtatok az autópályán, közel a határ, már albán vidéken járok. (No-no - emelkedik erre a virtuális szerb szemöldök.)

Besorolok a határellenőrzéshez. Várakozom, Johnny Cash.

Aztán egyszerre penetráns benzinszag. Ezt már ismerem. Kiszállok, a kocsiból alul ömlik a nafta.

Mindegy. Araszolok tovább. Üvölt a Ring of Fire.

Szurkolok, hogy a fináncok ne érezzék kint, amit én bent. Ha félreállítanak, itt a prérin, a hegyek között nem találok szerelőt.

Sikerül. Mehetek. Nyomom ezerrel, amúgy a gázüzem jár, de már a tank fele növeli az ökológiai lábnyomomat. A zubogó benzin és a kipufogócső közötti opcionális interakcióra igyekszem nem gondolni.

"An old cowboy went riding out one dark and windy day..." Most ez megy.

Elérem a kumanovói lehajtót. (Kumanovë az, édes fiam, így az egyszeri albán. Mire én azt mondanám: egyébiránt a település a kipcsak/kunokról kapta a nevét. Dehát egy albán nem érezné ki belőle a mogyeri aktualitást. Mindegy.)

Behajtok a központba, már jártam itt, nem egyszer. Egy forgalmas kereszteződésben megkérdezem a csoportosuló rendőröket: hol találok este hétkor szerelőt. Kis balkáni tanácskozás, telefonozás, végül egy biztonsági őr beugrik az anyósülésre s navigál.

Setét, lepattant utcában állunk meg egy zárt kapus lepattant műhely előtt. Várjuk a szakit. Addig is, látván a nálam jelentkező igényeket, beinvitálnak a szomszédos kávézóba vizelni.

Tíz perc múltán jő a szaki, Rexho. Bemutatkozunk, beállok a "műhelybe". Ekkor tör rám a hepp.

Hogy az ember ilyenkor aktuálisan mitől fél, az változó. Az én tisztaság-mániám a sztenderd radioaktivitás-fóbia mellett időszakos félelmekben kulminál. Azbeszt, vegyszerek, ez-az. A műhelybe aztán mindent beleképzelek. Hirtelen minden és mindenki "retkes" lesz, a biztonsági őr éppúgy, mint a szerelő. Az őr addigra már "összekente" az anyósülést, a szaki időnként beül a volán mögé, gyújtást ad. Aggódni kezdek, mi retkeződik össze annyira, hogy majd "mentesíteni" kelljen. Pánik, asszem.

Mindeközben igyekszem oly rezzenetlen maradni, mint Vjacseszlav Tyihonov a "Tavasz tizenhét pillanatában". Úgy érzem, sikerül.

Vagy nem.

A két albán szerelés közben röhécsel, mit pánikolok. Ezek szerint látszik is. Az őrnek talán úgy tűnhetett a patikatisztaságúra sikált kocsi belseje, ahogyan még az új kumanovói gépjárművek sem néznek ki. Ezt mondja is a szakinak. Az, amikor végez, megkérdi: eszpresszó, capuccino vagy cafe latte? Mondom: egy rövid feketét. Kisvártatva jön egy srác a rendelt italokkal. A szaki hellyel kínál, mire az őr: hagyd, úgyse ül le. S valóban. Amikor pedig Rexho felajánlja, hogy ő maga kiáll a kocsival szűk utcából, az őr megint eltalálja a gondolatomat: köszönöm majd én.

Egyébként meg jót dumálunk. De a "mentesítés gondolata" nem tágít.

Szkopjéig végtelenítetten üvöltetem a "Ghost Riders in the Sky"-t. Érkezés után rohanok a bazárba. Nekilátok a képen látható gyógy-tavcse-gravcsének. Mire elfogyasztom, talán kigyógyulok aktuális kényszerbeteg gondolataimból.

Vagy nem.

Ps. Ezzel az intermezzóval elmondhatom, hogy valamennyi posztjugó államban javíttattam már kocsit. Talán csak Koszovóban nem.
(Az nem állam - kel ki a szerbség magából. Jól van, mondom erre békítően, Rexhot majd úgy tekintem, mint az egyetemes albánság képviselőjét. Vele minden albán szállásterület - így Koszovó - is "megvolt". )