Western és neoplatonizmus
A kovboj filmekből mindig egy mozzanatot hiányoltam. Mennek a porlepte, égett arcú kalapos férfiak hegyen-völgyön által, üldöznek vagy menekülnek, gázolnak a szügyig érő vízben lovakkal át a folyókon, este tábortűznél izzadnak, néha verekednek, koltval párbajoznak. Szeretik/nem szeretik az őslakosokat. De egy valamit sohasem tesznek.
Például a "Mackenna aranyá"-ban soha se nem vonul félre Gregory Peck vagy Omar Sharif (Mikhail Salhúb), hogy bőrgatyáját letolván (minthogy slicc nem nagyon látszik az említett ruhadarabon) jó nagyot brunyáljon a sivatagba befele. Vagy guggolva székeljen. (Komolyan, ez a szó egy üde ős-eufemizmus.) Vagy a kedvencem, az egy nap alatt játszódó "Délidő" főszereplője, Gary Cooper. Ide-oda rohangálás, feszültség, izgalom a köbön, mégsem kell neki - az egész film folyamán. A feleségének sem. Pedig a nők fiziológiailag rövidebb ideig bírják. Hogy a "Hét mesterlövész" hétszeresen elmaradt testi ürítéseiről ne is szóljak. Én megnéztem volna McQueen huncut szemeit, Bronson székrekedéses galacsinfejét vagy Wallach fölényes, jó emésztésre utaló mosolyát - ismét a szó - székelés közben. Örökké fennmaradó enigma ez.
Pedig az élet része.
Ilyes gondolataim voltak '93 augusztusában, amikor először álltam az Aleppótól északkeletre található Kalaat Szemaán nevü kis település melletti dombon, a szétszórt romok előtt. Itt áll Szent Simeon (388-459) oszlopának alapköve, a köré épített egykori kolostor maradványaival.
Meglehetős hely, napszítta lankás dombok, észak felé - ma - Törökország (halk hang alulról: kérem, szépen, itt mi lakunk ma is, a kurdok, mire egy ankarai dialektus: amíg mi engedjük, fiúk), délre Aleppó és környéke. Akkor még minden a helyén volt.
De hogyan ürített Simeon, ki négy évtizedig lakott egy tizenhat méter magas oszlop tetején? És a leírások szerint az utolsó húsz évben már akkora híre ment, hogy állandóan híveinek tucatjai táboroztak az aszkéta torony-lakosztálya alatt. Néha - álruhában - császárok is (II. Theodosius). S gondolom, a szent csak nem piszkított a saját fészkébe.
Ezek a nagy kérdések.
Meg a neoplatonizmus. Mondjuk, amikor Simeon katekista gyakorlatait végezhette odafönt, a hivatalos egyház (amennyiben volt ilyen az egyre diffúz, zsinatokkal terelgetett s egyben szaggatott ekklézsia esetében) éppen keményen irtotta a neoplatonista (gnoszticista, manicheus, atb) gondolatokat a keresztény gondolkodásból kifele.
A Simeon-féle aszkézisből is. A 2-3. századtól terjedő iskola a korai keresztény aszkézist, majd miszticizmust ugyanúgy megtermekenyítette, mint később az iszlám misztikát. Sőt, az Irakban és Észak-Szíriában élő keleti keresztény misztikus csoportok közvetlenül is hatottak az első muszlim szúfikra, majd a kialakuló taríqákra.
Vegyük például a korakeresztény kor exegéta óriását, Órigenészt (184-253). Ő aztán sok mindenről híres volt. Például - a források szerint - kétezer könyvet írt. Zén - mondanák erre az irakiak (szép). Ez már-már a középkori muszlim grafománia szintjét közelíti. Különösen jó volt Szentírás-magyarázatban, hozzátett a formálódó (ez már önmagában elgondolkodtató: formálódó) szentháromság-tanhoz. A nagy hírű epikureus filozófus, Celsus/Kelszosz (178k.), aki a kiteljesedő ember-Isten viszonyt mindenkire kiterjesztette s támadta a keresztség felvételét, mint az üdvözüléshez elengedhetetlen feltételt, különösen Órigenész begyében lehetett. Mindenestre nagy hatású cáfolatot írt ellene.
A kereszténység védelemében tanúsított buzgólkodásában azonban többször is átlépett - akkor még leglehetősen láhatatlan - határokat.
A keresztény dogmatika - mondhatni - "nyitóművében" (Περὶ ἀρχῶν) Órigenész "mindent" megmagyarázott, amin a Szentírással kapcsolatos, s mint aki mindent akar, mindent bele is sepert a exegetikába. Gnosztikus elemeket például. Meg némi manicheizmust is. És ami itt és most a legérdekesebb, némi pre-neoplatonizmust is.
Igaz ugyan, hogy a leghíresebb neoplatonista, Plótinosz (204-270) Órigenész halálakor még csak bontogatta, a később az érett neoplatonizmusba átszűrődő órigenészi gondolatok nem elhanyagolható jelentőségűek.
Az például, hogy Órigenész azt (is) tanította, hogy a mai világunk már egy korábbi apokalipszis utáni lét s az emberi lelkek preegzisztensek, azaz a korábbi világból valók. Ahol eltávolodtak/elszakadtak Istentől. S ki milyen bűnök révén távolodott anno a Teremtőtől, annak megfelelően szenvedhet testbe zárva itt, a mai világunkban. A cél pedig: e testből szabadulás és (vissza)közeledés Istenhez.
A neoplatonikus emanáció/kiáramlás-tan (a Teremtő/transzcendensből kiáramló világ, köztük a lelkek - nagyon lebutítva) egyik gyökere rejtezik itt. Amit aztán a -keresztény és muszlim - misztikusok megfordíthatóvá tettek. S máris felbukkanhatott a transzcendenssel való egyesülés - az ortodoxia számára mindig különösen - veszélyes gondolata.
Órigenész - bár művei a középkorban a legolvasottabbak közé tartoztak - aztán a mainstream keresztény egyháznak is veszélyes lett. Már a 232-es alexandriai zsinat (aztán több másik is) eretnekké nyilvánította.
Azért Órigenész jó fej volt. Például tudta, hol kell meghalni. A libanoni Türoszban exitált. Igaz, a mindössze bő egy évig uralkodó Decius császár keresztényüldözése során halálra kínozták.
De ha előtte bedobhatott egy libanoni zaataros lepényt, megérte.
Ps. Oszlopos Simi az akkoriban meglehetős aggastyán kornak számító hetvenegyik éveben hunyt el. Hiába, az aszketizmus, a jó levegő, a naponta több ezer meghajlás - ez metódusának elmaradhatatlan része volt - bizonyára jó vérképet eredményezhetett. Megfelelő májfunkciók, vércukorszint, alacsony koleszterin-mutatók.
De mégsem ő volt az oszlopozás világbajnoka. Az 521 és 592 között élt szintén szír stylita, Ifjabb Simeon hatvan évet húzott le egy oszlopon. Ezt kapd ki, öreg Simi!
Viszont ő is "csak" hetvenegy évesen hunyt el.
Akkor most másszunk vagy ne másszunk?
Simi és az arabok
A kilencvenes években végigvizitáltam és fotóztam a szíriai kereszténység templomait, kolostorait. Ültem valamennyi felekezet szertartásán az asszíroktól kezdve a különböző örmény és szír irányzatokon át a maronitákig. Egyszer - 1996-ban - Damaszkuszt egy kedves ismerőssel végighúsvétoltuk minden valamirevaló felekezettel. Frenetikus volt. Bab Túma, Szejdnájá, Maalúlá, Sejkh Miszkín, Barra vidékén vagy al-Hasszaka központjában akár ma is megtalálom bármelyik templomot. Ha megmaradtak az elmúlt évtized forgatagában.
Természetesen semmit sem tudhattam előre, de az arab világ meg szélesebb értelemben a Közel-Kelet soha sem volt csak az iszlám világ része.
A kereszténység Szíria földjén való elterjedése mondhatni geográfiailag adott volt. Ismert a történet a ophthalmológiai - és vélhetően pszichiátriai - problémákkal küszködő tarszuszi római polgár hallucinációiról a Boszra-Damaszkusz viszonylaton. A nagy fabula-mester Paulus után Szíria a korai kereszténység egyik fő terjeszkedési területe lett. Kevésbé ismert, de az Arab-félsziget is jelentős keresztény közösségek otthona lett már a 4-5. századtól. S ebben a stylita artistának is szerepe volt.
Oszlopos Simeonhoz számos zarándok érkezett. Közötük volt 413-ban I. Al-Nu'mán ibn Imru' al-Qays, a dél-iraki Híra központú Lakhmida királyság uralkodója (390-418). Az arab források szerint Nu'mán buzgó keresztény lett, s az államában egyébként terjedő hitet erősen pártolta.
Mondjuk, mivel a lakhmida állam a perzsa Szászánida dinasztia tényleges Pufferstaat-ja volt s a vele szemben Bizánc-finanszírozta másik arab ütköző állam, a Gasszánida királyság a Konstantinápoly által támogatott szír monofizita/jákobita kereszténység alapján állt, a perzsa vazallusállam a nesztoriánus irányzatot követte s a szintén perzsa felségterületen álló szeleukeiai-ktésziphoni érsek fennhatósága alapján állt. (Teszem hozzá, szintúgy, mint az akkor már szintén létező nyugat-indiai keresztény közösségek.)
A gasszánidák állama déli irányban igyekezett kiterjeszteni befolyását. Valószínűleg ennek folyományaként - olvassunk ehhez Tabarít és Masz'údít - a dél-arábiai Himjár királyságában terjedni kezdett a monofizita irányzat. S bár Híra is igyekezett, végül 440-ben az egyébként judaizált arab törzsek lakta Himjár királya, Abuqaríb a szír monofizitizmust választotta. A főváros, Nadzsrán fontos keresztény központ lett.
Ebben a nagy vallási kavalkádban történt még egy érdekes esemény. Abuqaríb halála után egyik kései utódja, Dzú' al-Nuvász (517-525) ismét a judaizmust preferálta, olyannyira, hogy 527-ben - a régi arab forrásokban jól dokumentált módon - lemészároltatta Nadzsrán monofizita keresztényeit. Jusztiniánusz bizanci császár (527-565) erre az úgyszintén monofizita etióp uralkodót, Abrahát (525-553) kérte beavatkozásra, aki nem habozott: Dél-Arábia/Jemen ekkor fél évszázadra etióp/keresztény fennhatóság alá került.
Mohamed prófeta születése körül aztán a szászánida perzsák vetettek véget az etióp uralomnak. Nadzsrán ismét keresztény központ lett. Oly jelentős s oly jól politizáló, hogy később a Prófétától is privilégiumot kaptak.
Ps. A lakhmidákig - bizonyíthatóan - többen vissza tudják vezetni családfájukat. Leszármazottjaik például a libanoni Arszlán-klán tagjai. A híres Shakíb bej (1969-1946), Libanon egyik alapító atyja vagy Emír Madzsíd (1908-1983), aki 1932-től haláláig volt parlamenti képviselő. Vagy éppen Talál, ki pedig manapság a szír-iráni szövetségi rendszerben mozog a cédrusok árnyékában.
Ja, hogy kérem, ezek drúzok!
A Közel-Keleten minden lehet.
Ezért jó hely.
