Egy város élete (Berati régiségek 1)
Már a réz- és a vaskorban is.
Így kezdődik minden valamirevaló várostörténet. A csudálatos vaskorban, ami - tudhatjuk a süppedt orcájú, egykoron erdélyi tarisznyás most kerékpárostáskás, egykoron Lennon- most hipszter-szemüveges szuper-bölcsészektől, röviden: a fárasztó és semmitmondó sznoboktól - Aranykor volt, amikor az ember, mint olyan, birtokában volt az univerzális tudásnak.
Ami - mondjuk - a rét szélétől a patak partjáig tartott s maximum tíz évig volt hasznosítható, mert az emberfaj egyede jó esetben negyven évesen elaggva hunyt el, vagy ette meg őt korábban valami állattárs. S ha egyet tüsszentett, kihalt a fél törzs. Egy masszív kólikás hasmenés össz-törzsi hatásáról nem is szólva. A gyermekhalandósági rátákat meg most hagyjuk.
Mindegy, írták a nagyok - a legeslegolvasottabb tiszapalkonyai segédmunkás vagy az elfeledett pécsi univerzalista megnemértettzseni - az akkori Aranykor óta hanyatlás van.
Akkor biztos ezért rohad lefelé a mi hazánk is.
Tehát: itt Berat környékén már a rézkorban is. Meg a vasban. Hiába: ivóvíz, folyóvíz, vadállatok, művelhető földek, príma éghajlat. Szereti az ember az ilyet.
Aztán, amikor Sándor, a Nagy éppen Perzsiában ügyködött Nyugat és Kelet összekapcsolásán (s bármilyen fura; neki IS sikerült), az őshazában, Makedóniában hagyott helytartó, Antipatrosz fia, Kasszander megalapította a várost: Antipatrae-t.
Kezdődtek a boldog évszázadok, először makedón, majd illír (albán, kérem, albán, kiált körülöttem mindenki), végül római fennhatóság alatt. Fontos része volt a Via Egnatianak; járt erre Pompeius meg Caesar is.
Amikor aztán túl jó volt már minden s hiányzott a populusnak a természetes állapot, azaz a káosz és a háború, s a birodalom megreccsent, úgy az mogyeri hagyománynak oly kedves, bar meglehetősen vérengző Attila idején a várost immár II. Theodosius császár (408-450) nővéréről Pulcheriopolisznak hívták. Ami egyébklnt azt jelenti alapból, hogy "gazdag város".
Mert az volt - a bizánci kor első évszázadaiban is. 860-ban foglalta el először a bolgár állam, majd egy 927 és 976 közötti bizánci provizóriumot követően 1018-ig ismét bolgár fennhatóság alatt volt. (De tudjuk: mindegy ki volt az úr, itten albánok éltek, slusszpassz.)
II. Bolgárölő Baszileosz - egyébiránt I. Sokakatölő István mogyeri királlyal együtt - takarította el a bolgár államot - egy időre. S hogy mindeközben errefelé is történt szláv/szerb betelelülés, mi sem bizonyítja jobban, hogy a forrásokban Pulcheriopolisz ekkortól már Beli Grad/Belgrád neven szerepelt.
Amikor meg a keleti hittestvéreknek címzett nagy nyugati katólikus segítségnyújtás nyomán (lásd még: negyedik keresztes hadjárat 1202-1204) a bizánci császárságnak pucolnia kellett, az egyik bizánci utódállam, az Épeiroszi Despotia része lett. Maga az uralkodó, Komnénosz Mihály kétfrontos háborút víva a konstantinápolyi latin császárral és az albán partvidékre pályázó dél-itáliai hercegekkel, éppen Beratban lett volt meggyilkolva.
Aztán, amikor 1261-ben helyreállt a Bizanci császárság, a nápolyi Anjouk egészen Beratig birtokoltak a vidéket. Ennek az 1345-46-ban években a szerbek nagy királya, Stefan Dušan vetett véget: Berat a szerb cárság nyugat-görögországi központja lett. Ezt nem nagyon emlegetik az albán törikönyvek.
Azt annál inkább, hogy ekkoriban a városban egy, Lavdar városából származó albán család, a Muzaka volt a jani. Vagy voltak a janik. Vagy a Janik. Ez az 1274 óta itt tevékenykedő família már a szerb uralom alatt is morgolódott. (Jobb híján, mondjuk.) Aztán hamarosan nagyobb, neki való kihívás következett.
Jöttek az oszmánok.
De az albánok voltak, maradtak, lettek.
Ps. Annyi itt a Jehova Tanuja, hogy hirtelen olyas érzésem van, tán Jehova is albán volt.
Vagy minimum illír.
Egy város élete (Berati régiségek 2)
Gjergj Kastrioti, Szkander bég tulajdonképpen a Fényes Porta éppen futó HR-projektjének nagy kudarca volt. Az köztudott a lezhi nemesfiúról, hogy egyfajta túszként nevelkedett a szultán - akkor meg - edirnei udvarában. Az oszmán állam részéről ez nemcsak egyfajta túszpolitika volt - sokkal inkább egy több évtizedes, hosszú távra tervezett tudatos elitcsere része.
A nyugat-kisázsiai Bursa melletti Söğüt környékéről a szeldzsukok határ menti szolgálónépeként induló oszmánok amint ráéreztek az állam/birodalomépítés ízére, azaz mondjuk miután átkeltek a Dardanellákon és megvetették lábukat a Balkánon, rádöbbentek arra, hogy ami félnomád katonanépekként működött, nem alkalmazható letelepedett és központosított államvezetési módszerként. Azaz: a nomád hagyományban gyökerező törzsi-nemzetségi vezető-egyenlőséget a centralizált államban fel kell, hogy váltsa egy, az uralkodóházhoz feltétlenül lojális, totálisan függő helyzetű elit kialakítása.
A 15. század eleji figyelmeztető katasztrófa, jelesül az ankarai csata (1402), ahol Yıldırım/Villám Bajezid szultánt ketrecbe zárta a nemzetközi mozgássérült igazolvánnyal és hihetetlen nemi potenciállal rendelkező Timur Lenk és a még csak emelkedőben lévő oszmán állam csaknem elbukott, szóval ez az esemény is rámutatott az oszmánok számára az elitcsere szükségességére.
Az 1413-tól újra magához térő oszmán uralkodók felgyorsították a projektet. A cél egy teljesen idegen elemekből új elit kialalítása lett.
Ez az oka annak, hogy a 15. század közepétől kezdve ha valamilyen politikai, katonai vezetőről, városalapítóról, közigazgatási beosztottról van szó, szinte valamennyien kezdetben balkáni - elsősorban szerb, kisebb számban albán és más - népek nemesi családból származó fiai. Igy kerülnek képbe a sokat emlegetett Hranušićok, Vukanovićok, Kosačák, majd később mondjuk a Sokolovićok.
Egy idő múltán a gyermekadóval (devşirme) a Portára kerülő egyszerű parasztgyerekek is felkapaszkodhattak a legmagasabb méltóságokba. Persze ennek ára mindig is nagy volt. A vezíri díványon sűrűn meg lehett kapni a selyemzsinórt.
No, ennek a nagyszerű projektnek tett keresztbe Kasztrióta György, amikor jól kiképzett oszmán pasaként fordult szembe Sztambullal. Itt is nyomatta, a helyi családdal (a Muzakákkal) együttműködve 1450-ig ellenálltak; abban az évben került végül Berat török kézre. S igaz ugyan, hogy 1455-ben a nagy albán szabadságharcos csapatai - nápolyi segéderőkkel - visszavették a várost, a 15. század utolsó évtizedeiben az már oszmán paşalik központjaként működött.
Épültek, amik ilyenkor szoktak: mecsetek, medreszék, hammámok, bazárok. És ami albán földön hitéletileg a társadalom legnagyobb szegmensét - máig ható erővel - magához vonzotta: a szúfi rendházak.
Miután oszmán katonai garnizon volt a városban, magától értetődött, hogy a birodalmi haderőhöz ezer szállal kapcsolódó mevleviknek volt tekkéje a városban. De mellettük az albánok körében máig (leg)népszerűbb bektasik is üzemelettek itt központot. Miként a város központjába megtelepedő (k)halvetik is.
S ki írt mindezekről alapos részletezéssel? Az ember, aki - mindenütt - ott volt, a par excellence oszmán utazó, Evliya Çelebi. (Çelebi talán csak Salgótarjánban nem járt... Vagy az a fejezet elveszett a munkájából.)
Aztán jött a nemzeti ébredés kora. A 19. század végi nagy albán nemzettudat-képzés fő intézménye, a Prizreni Liga (1878) alelnöke, Ömer Paşa Vrioni e város szülötte volt. A Vrioni- család Albánia 1912-es függetlensége óta is fontos (köz)szereplője Berat és az ország politikai életének.
A K.u.K hadsereg egységei ide is bevonultak az 1VH során, de ezt már elfelejtették nekünk az albánok, különösen, miután az önjelölt albán király, I. Zog (1928-1939) feleségül vette a kor nemzetközi bombanőjét, Apponyi Geraldine úrasszonyt. (Egyébként a hallatlanul népszerű ex-királyné - néhány, sanyarúnak egyáltalán nem mondható dél-afrikai évtized után - alig tizenegynéhány éve úsztatott át a Styxen a tiranai katonai kórházban.)
A 2VH-ban, miután a Duce operett-hadseregét az albánok és görögök kiűzzék, jöttek a németek.
Meg a partizánok. Enver Hoxha csapatai 1944 derekán szabadították fel a várost s november 22. és 27. között itt ülésezett az Antifasiszta Nemzeti Felszabadítási Tanács, a kormány mondhatni.
Hoxha elvtárs később - tudjuk - bepipult. Ment a kultúra és vallás pusztítása, de éppen a vezetőnek köszönhetően menekült meg a város. 1961-ben ugyanis így szólott Hoxha ets: "Legyen Berat múzeum-város!"
S az lett.
Köszi, Enver! Albánia mindörökké!
Ps. Mindörökké. Az utolsó albán úgy jelenik meg lelki szemeim előtt, mint aki az emberi faj egyetlen életben maradt sarjaként enmaga próbálja majd elfújni a Nap hevét, mialatt az nekilát a Föld felperzselésének.
Négy és fél milliárd év múlva.
