Ali kertészete, a kertészek, a házuk és az általuk szervírozott mai reggeli. 

الضيافة

Egyszer régen, egészen pontosan 1995 januárjában, damaszkuszi tanulmányaink két szemesztere között 110 dollárból 14 nap alatt bejártam Jordániát. Ilyet is lehetett akkor; igaz még saját mércémmel is keményen meghúzott nadrágszíjjal. (Pontosabban a már emlegetett apai ballonkabát - Wyprodukowane w Polsce, 1970 - egykori övét helyettesítő spárgával.)

Szívem szerint az egész turnéről beszámolnék (volt ebben például egy estebéd, a Holt-tenger partján egy echte Kriegsverbrecher-rel, amit egyszer tán megírok), de most egy valami ötlik ide. Miután megtekintettem Kerak impozáns várát, aminek - nem bírom ki - leghíresebb ura, III. Langaléta Béla királyunk pszichopata apósa, a par excellence kereszteslovag Renaud de Châtillon volt, a helyi parasztelosztóban buszt kerestem délnek. Al-Shaubak-ba voltam menendő, ott várt soron következő erőd. Mondták, oda már nincs társaskocsi (ezt a szót - is - imádom Márai írásaiban), csak al-Tafíláig. Nosza, felszálltam.

Aki már utazott a Királyok útján, ezen a Holt-tengerrel párhuzamosan, Edom és Moáb hegyein s völgyein futó több ezer éves kereskedelmi útvonalon, tudhatja, mit jelent a bibliai táj izgalma, s mit a víz- és szélformálta erózió eredményezte természeti környezet szépsége.

Nézelődtem - frenetikus alkony volt - s beesteledett. A buszon mögöttem, a leghátsó sorban három korombeli fiatal ült. Úgy néztek ki, mint egy koranyolcvanas években forgatott amerikai zsé-kategóriás film szereplői. Az egyiknek ódzsíszimpszonos óriás-mikrofonfrizurája volt, a másik olyan afroamerika kinézetű volt, aki mindig meghal a filmekben (leesik, lelövik, vagy megeszi az aktuális rém), a harmadik meg olyik sunyi képű volt, aki mindig a kínai triád jobbján áll és bólogat.

Amikor a busz Tafilába ért, a koromsötétbe négyen szálltunk le a buszról. A grupp rögtön érdeklődött, mit akarok most csinálni. Mondok: szállodába menni. Elkísérünk, mondotta a kvázi georgiai metodista cserkészcsapat, s odakísértek egy lepattant holtelhez. Bekopogtak, mire a folyosón(!) feltápászkodott az ott szúnyókáló portás, egy negyedik cserkész, ki már-már a "késes-kis-mexikói" sztereotíp figurájának helyi megtestesítője volt. Nincs hely, szóla.

Sebaj, jer velünk, aludj nálunk! - mondották a cserkészek. S mentem. Hamarosan a városka peremére érkeztünk, hol a szakadék felett szegénynegyed húzódott. Egy betontéglákból rakott, vakolatlan, bádoglemeztetős gunyhóba tértünk be. Az egyetlen helyiségben egy zsíros tapintású szőnyeggel borított, betontéglákra rakott deszkákból álló ágy és egy kisméretű tévékészülék volt. Addigra kiderült, egyiptomi vendégmunkások, mondjuk így: platina AmEx kártya híján.

Leültettek, ódzsíszimpszon eltünt, mi meg bekapcsoltuk a tévét s néztük a híreket: aznap volt az egyik sokáldozatos autóbusz robbantás Izraelben. Erről - is - beszélgettünk. Sokat.

Aztán egyszer csak megjelent ódzsí egy hatalmas fémtálcával, ezalatt ugyanis a szabadban álló gáztűzhelyen vacsorát készített. Mondták, nem szoktak így, de most a kedvemért. Teleetettek, majd kiültünk teázni a hegy peremére s néztük odalent Beer Seva, Arad meg Dimona fényeit.

Mondanom sem kell, én aludtam az ágyon, hálózsákban, a szőnyeggel beborítva (piszok hideg volt Jordániában a tengerszint felett 1000, a Holt-tenger felett 1400 méterrel); ők körülöttem a betonpadlón.

Úgy nézhettem ki, mint akit felravataloztak.

Másnap reggel közös fotó, háttérben Izraellel. Aztán kikísértek a buszmegbe, feltettek egy saubaki buszra, kifizették a jegyemet és búcsút intettek.

Sajnos.

A majd' negyedszázados történethez még annyit - ha a leírásból nem derült volna ki -: az egész estének egyetlen fordulata sem volt, amikor féltem. Pontosabban: mitől is kellett volna?

Ez jutott az eszembe ma. Mert.

Tapostam a pedált a tengerpartról al-Ajn felé, késő délután már kissé megfáradva. Sátorhelyet keresvén álltam meg Remah előtt, s éppen a bokorból bújtam ki, amikor megállt egy óriás terepjáró. Lepattant belőle egy emíri úr, mint kiderült, Ali, föld- és tevetulajdonos, mezőgazdasági vállalkozó. Azon nyomban megdobott három vizespalackkal. Aztán kérdé: hol alszol? Mondok: majd itt valahol sátorban. Ugyan már - mondja - gyere a farmomra, vacsizunk s ott aludhatsz is. Kis szabadkozás (tényleg csak kicsi), aztán indulás. Bringa fel a platóra, a feleség a hátsó ülésre, én a helyére.

Kevés autózás és a farm.

Két pakisztáni parasztember viszi a gazdaságot. Mindjárt végig is vizitáljuk a sívó homokban pontszerűen öntözött fákat, növényeket. Beteg pálmafa felett hosszas konzultáció Ali és Amin (az egyik pakisztáni) között. A paradicsomágyás.

Végül szőnyeg kerül elő, leterítik a homokra, kenyér, tojás kávé. Hosszas beszélgetés Alival (aki mögé niqábos felesége is leül) az élet nagy dolgairól. Vallások, az emberiség. Nem kispályázunk. A kávésibrik azonnal emelkedik, amint kiürül valamely csésze. Fotók nézegetése. Ali repül, kisfilm. A sárkányrepülő emíri paraszt.

Később Ali és a(z egyik) felesége el.

Következik a pakisztáni program. Újabb vacsora, csípős babbal, lencsével, a homokban in situ sütött kenyérvel. Pakisztáni vendégek. Beszélgetés a mezőgazdálkodásról, bérezésről, a világ dolgairól.

Később a mindennek aranysárga árnyékot adó háromnegyed-Hold fényében kimegyünk a homokra, egy adótorony közelébe. Ott Amin megmutatja, hogyan tudnak rákapcsolódni kalózkodva a wifihez. Mindenki guggol (keleti fogalmak szerint: ül), nekem kihoznak egy széket.

Szégyen.

Végül nem engednek sátort verni: óriási matracot döntenek a földre a raktárban.

Lefekhetek.

(Mesél-e ilyest egy, a mogyerik országában megfordult - fordítsuk ki teljesen - sötét bőrű turista?)

Ps. Pötyögém mindezt közvetlenül a posztra bocsájtás előtti pillanatokban, Abu Dzabi és al-Ajn között félúton, a sivatag közepén, Ali farmer datolya-, paradicsom- és padlizsánföldjén, a pakisztáni vendégmunkások kalyibájának mag- és raktárában, hol pontosan ugyanolyan illat vesz körül, mint lelkész nagyatyám házának - úgymond - nagyszobájában, hol pőrén állt a búza meg a kukorica, mondhatni: az egerek nagy örömére.

Száz kilométer az Üres-negyedben

Az al-Rub' al-Khálí (الربع الخالي) a világ legnagyobb összefüggő homoksivataga. Jó itt; az ember érzi valamelyest, hogy mennyire nem rólunk szól a világ. (És még csak el sem hagytuk a Földet; nagy elmélkedéseinkben.)

Harmadszor merülök bele, ezúttal észak felől. S most, estve harmadszor állok neki a homoktengert a múlt század negyvenes éveiben kétszer átszelő Sir Wilfred Thesiger örökbecsűjének, a "The Arabian Sands"-nak. Van egy szétolvasott arab példányom (الرمال العربية) belőle.

Ez volt ám az ember! Ahogy az kell(ett), volt ő minden, orientalista, felfedező, katona, diplomata, no, meg ahogy az a brit nemzetközi kapcsolatokban (is) elő van írva, kém. De az arabok csípték. Az volt a neve a körükben: Mubárak bin London.

Nem lell ennél nagyobb kitüntetés.

A Liwa-erőd

A mai Abu dzabi uralkodóházat is magában foglaló Bani Jász/Bani Yas (volt már szó róluk) a közép-arábiai Nedzsből indulva, az al-Rub' al-Kháli északkeleti részén található, mintegy 90 kilométer(!) hosszú Liwa-oázisban ütötte fel tanyáját, legkésőbb a 16. század folyamán. Innen mentek "meghódítani" a partvidéket.

S bár 1793-tól Abu Dzabi és al-Ajn lett a hatalmi centruma a legügyesebb családnak (Ál Nahján/Al Nahyan), a Liwa-erőd utána is fontos bázisuk maradt.

(Újév óta az Öbölben. Most a Liwa-oázisban. Válogatott eddigi fb-posztok.)

Az Abu Dzabi - Liwa viszonylat, nyeregből.

Idén januárban voltam Dibbában. Ez a kisváros - ma, ahogy azt kell, kerítéssel megosztva a Muszandam-félsziget keleti tövében, Ománban és a Fudzsejra Emírségben található - fontos esemény színhelye volt a 634-es évben. Az úgynevezett ridda-háborúk egyik nagy csatájának színtere volt ott. Ott-tekervén ilyes valamit írtam:

"...Ez azt jelentette, hogy a Próféta halálakor néhány törzs visszakozott (ez az arab szó jelentése - ridda/ردة) és elhagyta az újonnan felvett hitet. Hirtelen a Banú Tamím, a Banú Hanífa, és az Azd törzsek jutnak eszembe. S voltak lázadások Bahreiben és Jemenben is. Mindez az erős legitimációs deficittel küzdő Abú Bakr kalifa (632-634) uralkodása alatt történt.

Az egyik - ha nem: a - leghíresebb ridda-hadjárat, amelyet a kalifa megbízottja, Hudzajfa bin Muhszin vezetett, éppen a mai Fudzsejra Emírség északi enklávéjában található Dibbába vezetett. Az Azd törzs helyi vezetője Dzú'l-Tádzs Laqít al-Azadí ugyanis a környékbeli - mondhatni : ománi - lakosság jelentős részével együtt kitért az iszlámból. A döntő ütközet a tengerparti Dibba melletti, a Hadzsar-hegység övezte síkságon zajlott le. A muszlim csapatok - minden forrás egybehangzó állítása szerint - tízezer lázadóval végeztek.

A csata színhelyéről a helyiek azt tartják, hogy még ma is látni/találni sírokat, amelyekben az itt elesettek nyugszanak.

Hát, nem tudom. Mindenesetre a csatamezőn ma egy irgalmatlan nagy cementgyár magasodik. Füst-, por- és mocsokfelhőjén felüdítő kaland volt áttekerni."

Az iszlám első évei az ománi partoktól északra húzódó partvidéken, a kiterjesztőleg al-Bahrajn/Bahrein-nak nevezett régióban is viharosak voltak.

xxx

A prófétai életrajzirodalomból (szíra/سيرة) több bahreini (még egyszer: történelmi fogalomként az Arab-félsziget Öböl-partvidékének középső harmada) törzsi vezető nevét ismerjük, akik a még Mohamed idején titkon muszlimmá lettek; köztük al-Asaddzs al-Mundzir bin Ájidz és Amrú bin Abdulqajsz.

A korai iszlám történelem egyik kiváló krónikásától, az egyébiránt perzsa al-Baládzúrítól (كتاب فتوح البلدان/Az országok meghódításának könyve, 890 k.) tudjuk, hogy, 629-ben egy körülbelül húsz férfiból álló csoport érkezett Medinába az említett al-Asaddzs vezetésével, hogy tanulmányozza az új igehirdetést. Küldöttségük nem volt egyedi, a Próféta tevékenysége erős érdeklődést váltott ki a félsziget távolabbi területein, így Bahreinben is.

Aztán amikor a Próféta végül bevonult Mekkába (630), az Arab-félszigeten szerte küldött követei között volt a jemeni származású al-Alá bin al-Hadramí, aki - kvázi hazakísérvén al-Asaddzsot - a félsziget keleti fertályán lévő Hadzsar település egyik vezetőjét, al-Mundzir bin Szávít felkeresvén jó néhány lakót is megtérített. Itt már ezekben az években működött egyfajta, a korabeli, korai iszlám jogon alapuló társadalomszervezés. Például már kivetettek dzsizja-adót védett státusú vallások követőire, mint az ott előforduló zoroasztriánusokra és a - zömükben nesztoriánus - keresztényekre.

Mohamed életének utolsó évében, 631/2-ben még egy delegáció érkezett Bahreinből. Ezt al-Dzsárúd Basar bin Hanis al-Abdí vezette. Az iszlámba tért férfiak visszatérvén lakóhelyükre fontos védelmezői lettek az új hitnek a Próféta halála után kirobbanó renegát-lázadásban. Mert az Bahreint is elérte.

Miután a Próféta meghalt (632. június 8.), számos arab törzs elhagyta az új hitet. Ennek természetesen több oka lehetett a személyes indokoktól kezdve az iszlám tanítás félreértelmezésén át addig a véleményig, hogy küldetés perszonális volta miatt Mohamed halálával véget ért a projekt. A tanítás egyetemességét és időtlenségét felismerő hívek több helyen nagy kihívás elé kerültek a félsziget muszlim közösségeiben.

Bahreinben al-Mundzir bin Száví kitartott az iszlám mellett, hamarosan bekövetkező halála után azonban a régió két erős embere különböző utakat választott. Al-Dzsárúd bin al-Muallá, aki követte őt a törzsi vezetői poszton, az iszlám védelmezőjeként lépett fel, míg al-Hatam bin Khabía al-Abdí a kitértek élére állt. Ez utóbbi Bakr bin Váil támogatásával, az első hónapokban jelentős sikereket ért el: csapatai megszállták Hadzsar, al-Qatíf, Dárajn településeket és ostrom alá vették Dzsavání falut, az Abdulqajsz törzsi központját.

A ridda-háborúk megoldóembere, Abú Bakr al-Sziddíq kalifa (632-634) a már említett al-Hadramít, a térség kvázi-helytartóját (وال/válí) küldte Bahreinbe. A sereg a Mekka/Medina környéki Hidzsáz és Bahrein közötti Tihámá-n átkelve ottani lázadásokat is "orvosolt". A Banú Tamím nagy részét is vissza kellett téríteniük, majd a Banú Hanífa is csatlakozott hozzájuk, Tamáma bin Áthál al-Hanafí vezetésével.

Ezt a sok nevet nem szimpla egzecíroztatás miatt írom ki, hanem, hogy érzékeljük: a források még a megfelelő kritikai szűrés után is rendkívül részletesen számolnak be az iszlám korai éveiről (is). Köszönhetően az iszlám civilizációra oly jellemző grafomániának.

Szóval a muszlim sereg, kiegészülve al-Dzsárúd bin al-Muallával egy hónapig blokád alatt tartotta Hadzsart, aztán lerohanta. Aki ellenállt, annak annyi volt, oszt kalap. Vagy kúfije. A lázadók vezetője, al-Hatam ugyanúgy elesett a csatában, mint a mártíromságot szenvedett Tamáma a muszlimok oldalán.

A záróakkord a menekülők üldözése volt. Ezek egy része hajón Dárajnba húzott, a többiek a sivatagon keresztül Irak felé pucoltak. Al-Muthná al-Sajbání törzse, a Banú Sajbán élén, a Banú Tamím-ból és a Banú Bakrból kiegészítve a mai Irak közepéig követték a menekülőket, majd Dárajn felé visszaszorították őket. Itt vették körbe a lázadókat al-Hadramí csapatai s hosszas ostrom után felszámolták a ridda-mozgalmat az Öböl északi partvidékén.

Bahrein a kialakulófélben lévő kalifátus egyik tartománya (ekkor: iqlím/إقليم) lett, először Hidzsázhoz tartozva, majd Uthmán bin Affán kalifa (644-656) idején az újonnan alapított al-Baszrához került. Ezzel visszakerült hagyományos gazdasági-politikai struktúrájába megerősödtek kapcsolatai Mezopotámia/Irakkal.

Azt azért még hozzátenném, hogy e küzdelmek a forrásokban érdekes megvilágításokban tűnnek fel. A legtöbb forrás már az iszlámot megrengető politikai-teológiai szakadások után született. Így aztán azt olvashatjuk, hogy a nagy renegát-hullám mindenkinek köszönhető, csak a tősgyökeres araboknak nem. Hibás a perzsa, a görög, a keresztény, a zoroasztriánus, az idegen. Akiknél meg igazán megszaladt a tinta, ott a még nem is létezett volt síiták a sorosok.

(Hah, mondotta is a Fejér vármegyei, sosevidám, "rövid kézfején vaskos ujjú" poétánk: "Az emberfaj sárkányfog-vetemény:" S a konklúzió, egy manapság mind érvényesebb élet-mottó: "Nincsen remény! nincsen remény!")

A kilencvenes évek közepén hónapokig ültem a damaszkuszi nemzeti könyvtárban (Maktabat al-Aszad/مكتبة الأسد). Mint minden szíriai kulturális intézményt, ezt is rettenetesen megszerettem. Volt bennük valami idejétmúlt lelassulás és ódon porszag, de - és ez biztos kiveri a biztosítékot a Szíriát csupán a nyugati szakirodalom által ismert s a rendszert emígy alapvetően félreismert entellektüel körökben -, szóval, volt ezekben a helyekben valami nagyon emberi. A szíriai társadalom - a kilencvenes évek elején is, amikor pedig még igencsak funkcionált a meglehetősen keménykezű autoriter rezsim, ami aztán jól nyomon követhetően lazult fel - rendkívül széles körű művelt középosztállyal bírt. Kulturális intézményeiben - tapasztaltam - mindenütt kifinomult ízlésű, felkészült munkatársakkal cserélhettem eszmét - dolgozzanak azok állami-szekuláris, keresztény, drúz vagy bármely iszlám felekezeti intézményben. Például, papírok nélkül bementem a damaszkuszi szúqban álló hétszáz éves Záhiríja madraszába, mondván, a történelmét kutatom, mire egy munkatárs legott beültetett a könyvtárba s elém hordta a kézirattár anyagait. Elképesztő többszáz éves dokumentumokkal dolgozhattam. De volt ilyen Aleppóban meg al-Qámisliben is.

S így volt ez az Omajjád-téren.

Tehát, ültem az Aszad Könyvtárban s fordítottam egy igen izgalmas 10. századi arab nyelvű munkát, amelyet aztán magyarázó jegyzetapparátussal és tanulmánnyal is kiegészítettem. Mondjuk így: kvázi kritikai kiadást készítettem belőle. Kvázi - mert ahogy ez már megszokott a mogyeri tudományos univerzumban - sohase nem lett kiadva. Jobb is így: maradni a fiókban, mindörökkön örökkeé. Vagy arabul: ila'l-abad. (Ila'l-abad, ila'l-abad, Háfiz al-Aszad! - ahogy akkoriban mondották volt.)

Szóval, könyvtár, fordítás, olvasás, írás. Abú Dulaf: "A második levél" ( الرسالة الثانية). Nevezett szerző (teljes neve, emlékezetből: Abú Dulaf Mi'szar bin Muhalhil al-Khazradzsí al-Janbu'í) roppant érdekes, és miként látni fogjuk, paradigmatikus figura volt. Nevéből is kiolvashatóan a jathribi (medinai) khazradzs törzsből származó arab volt, aki a Vörös-tengeri kikötőben, Janbu'-ban született, valamikor kevéssel a mogyeri honfoglalás előtt (aminek egyébként egyik hadászati kiindulópontja a távoli számánida állam volt, de ez hosszú történet). Igazi tudós volt, geográfus, csillagász, orvos és gyógyszerész. És "rahhála", azaz hivatásos utazó.

Pályafutása a közép-ázsiai Számánida-dinasztia alatt kezdődött. Abban a 9. század során felemelkedő államban, amely az arab-iszlám hódítást köverő két évszázados sokk után "nekilátott" a perzsa kultúra revitalizációjának. Az eredetileg zoroasztriánus perzsa számánidák az iszlámra térve szunnita birodalmat alapítottak, amelyben azonban a perzsa kultúrát preferálták. Központjai Belső-Ázsia hagyományosan perzsa urbánus centrumai voltak, Herát, Merv, Taskent, Szamarkand, Bukhara.

Széles körű tudósokból álló csapat dolgozott a "tafrísz"-on, a perzsa reneszánszon. Ekkor éledt újjá a perzsa nyelv (modern perzsa), s lett az arab mellett a tudomány és az irodalom kedvelt közvetítő eszköze. E folyamat aztán a számánidák korából a gaznavidákba csúszó Ferdauszí (940-1020) munkásságában csúcsosodott ki (elsősorban a Sáhnámé-ben).

Mint minden reneszánsz, a számánidák szponzorálta neoperzsa-projekt is kiemelt szerepet szánt a "régiségek megismerésének". Módszeresen kutatták a régi (értsd: óperzsa, párthus és szászánida) kultúra minden szegmensét az irodalomtól a művészeti-építészeti örökségig. Itt lépett a képbe Abú Dulaf is. Ő egyfajta terepfelmérő utazásokat tett Perzsiában és az azzal határos vidékeken 931 és 952 között, leírva az ott fellelhető perzsa antikvitásokat. A gyökér-arab Abú Dulaf perzsább lett a perzsánál. Habár a történelmet (meg a jelent) tanulmányozva tudhatjuk, a neofiták mindig a túlteljesítő legrosszabbak. Nagyon-nagyon ritkán: a legjobbak. (Vagy mégsem.)

Mindazonáltal Abú Dulaf, aki kiváló mineralológusként és botanikusként mindemellett a vidék részletes gyógyszerészeti kapacitását is papírra vetette, perzsa-szakértőként igencsak alapos munkát végzett. 
Olyannyira, hogy írását később saját perszonális célra is felhasználtam. Egy évtized múlva végigjártam iráni barangolásainak útvonalát, rá tíz évvel pedig a belső-ázsiait. Az elmúlás és változatlanság örök paradoxonának lenyűgöző manifesztációja volt, ahogy az ezer éves szöveget a kezemben tartva ma is érvényes bédekkerként olvashattam az ezerötszáz-kétezer éves romokról. Például az északnyugat iráni, Zandzsán-közeli Takht-é Szolejmán tűztemplom Abu Dulaf-féle leírásában a környező tájelemek mellett nemcsak a szentély apró részleteinek leírása stimmelt, de még a templom melletti tóból kiömlő patak színe is. És amit a tudós globetrotter írt az alacsony felhők sötétítette vulkanikus táj kiváltotta érzelmeiről, pontosan megfelelt saját akkori lelkiállapotomnak.

Így utazzunk!

xxx

Abú Dulaf elsősorban az utolsó pre-iszlám perzsa birodalom maradványaira "fókuszált". A szászánidákra.

Akik a i.sz. 3. században felemelkedvén, a párthusok helyét és hagyományait átvéve jelentek meg az Öböl térségében. Az első szászánida uralkodók, I. Ardasír (224-242) és I. Sápúr (240-270) az Öböl teljes partvidékét felügyeletük alá vonták.

(Én speciel nem szeretem a képregényeket, de az ezen uralkodók és utódaik hőstetteiről készült comics-szerű monumentális szilkadomborművek a Síráz/Perszepolisz környéki hegyekben - Naqs-é Rosztam, Naqs-é Redzseb - odavágtak egy időre. Illetve - jobban belegondolva - máig.)

S miután a Szászánida-dinasztia zsigeri viselkedése az állandó terjeszkedés lett, az Öböl déli partvidékének "belső hátországa" hosszú időre katonai felvonulási terület lett. A perzsa uralkodók minduntalan törekedtek az Arab-félsziget belseje felé.

Ez a törekvés aztán felbolygatta az ottani törzsi viszonyokat; mozgás kezdődött. Számos, ma a partvidéken élő arab törzs ezekben az évszázadokban vándorolt a félsziget belsejéből mai lakóhelyére. Az újonnan érkezettekkel meg vagy bajmolódtak a szászánida hatóságok, hosszan elnyúló háborúskodásba gabalyodva vagy, mint igazi nagyhatalmi játékosok, felhasználták őket. Még Pufferstaat-ot létrehoztak a térségben belőlük.

A délkelet-iraki félig városi, félig nomád környezetben élő arab törzsek (banú azad) utánpótlása a kora ókortól folyamatos volt. Ez a "nomádok a urbánus centrumokba" évezredes és általános projekt keretében történt, s a szászánidákat megelőzően a legjelentősebb ilyen jellegű felhúzódás a már említett bahreini törzsek (banú tannúkh) északra vonulása volt.

Miután a szászánida uralkodók egyik hadjáratot vezették a másik után az Arab-félsziget belsejébe, kevés sikerrel, s Róma Palmüra uralkodójának, Zenobiának legyőzésével újra kiterjesztette befolyását az Eufráteszig, a 3. század második felében (268 után) a dél-iraki törzsekből al-Híra központtal perzsa ellenőrzés alatt álló arab ütközőállamot hoztak létre, amelyet a nyugati történetírás Banú Lakhm-nak vagy Lakhmida államnak, az arab nyelvű források pedig, az uralkodócsaládról al-Manádzirá-nak (المناذرة) nevez.

A lakhmida politikai entitás több szempontból is jelentős. A szászánidák örök ellensége, Róma keleti örököse, a Bizánci Császárság által a Szír-sivatag másik oldalán (mondjuk, a mai Dél-Szíria és Jordánia területén) létrehozott másik Pufferstaat, a Gasszánida állam (3. sz.-638), az iraki Khodor (Arbaja) királyság és Jemen mellett a lakhmida entitás jelentette az államiság meglehetősen kevéssé hangsúlyozott hagyományát az arabok számára a preiszlám korban.

Patrónusi kapcsolatának köszönhetően a Lakhmidák sűrűn részt vettek a Szászánidák és Bizánc közötti összecsapásokban, köztük a több felvonásos, kvázi "százéves háborúban" (502-628). Ugyancsak ebben a szövetségesi konstellációban harcolgattak a korabeli közel-keleti politikai sakktábla másik paraszthadseregével, a Gasszánidákkal. Több alkalommal benyomultak azok egyik központjának számító Buszra/Boszráig.

Államuk gazdasága - túl a hagyományos, bár a folyamatos szikesedés miatt visszaszorulófélben lévő - folyamvidéki mezőgazdaságon - a kereskedelmi kapcsolatok ápolásán alapult. Hogy az Öböl partján maradjunk: a mai Szaúd-Arábia területén található volt Hadzsar városából indultak a távolsági kereskedelmi útvonalak az Arab-félsziget minden irányába, köztük a nyugati parti "tömjén út" (via odorifera) déli kiindulópontjába, a 6. században egy ideig szászánida fennhatóság alatt álló Jemenbe. De Hidzsáz nagy kereskedelmi központjába, Mekkába is. No, meg Indiába, Akszum/Etiópiába s Kelet-Afrika más régióiba is.

A lakhmida állam különlegessége volt a lakosság nem elhanyagolható részének vallása. Az uralkodó dinasztia a kezdetektől fogva befogadta a bizánci ortodoxia által üldözött (vagy minimum nyomás alatt tartott) nesztoriánus kereszténységet. (Akiknek itteni történelmét meglehetősen jól ismerjük.)

Ez, túl azon, hogy a vidéken (a Folyamköz/Irak) a II. századtól kezdve megjelentek keresztény közösségek, beilleszkedett a Szászánidák - mondjuk így - valláspolitikájába. A Bizánc számára heterodox irányzatok befogadásra találtak a perzsa birodalomban (s annak szatellitáiban, mint a Lakhmidák államában), s például éppen a nesztoriánus vallás oly támogatást élvezett - kolostoraik nyomai Katarig-Bahreinig húzódnak-, hogy innen kiindulva kezdette meg a 4-5. századtól missziós tevékenységét Belső-Ázsiában - egészen Kínáig.

Mondjuk, elég megrendítő volt, amikor a tádzsik-afgán Vakhan-völgyben nesztoriánus romok előtt találtam magam. Vagy a kirgíz-kazah-kínai hármashatár közelében, a Han Tengri alatt.

Ezek a nagy dolgok.

xxx

Ps. Az Aszad Könyvtárban egyébként kiváló volt a melegszendvics. Az olvasóban, a "The New York Times"-szal és kávéval.

Tudjuk, a mai rögmogyeri valóságban ez a szó elsősorban azon konnotációban fordul elő, hogy Jézus, a párthus herceg magyar volt. Ő is. Olvassuk szorgalmasan e témában Badiny-Jós Ferencet, a Ludovika neveltjét, a magyar-argentín váteszt, fotőjbe süppedve csöndes-havas vasárnapestén, de mindeközben lehetőleg szedáljuk magunkat šljivovicával, borovičkával, becherovkával, vagy dél-alföldi tradicionistán: solti-homoki trágyás-tablettás borval. (BJF majdnem tökéletes példája annak, hogy ha katona bölcsészettudományt művel: az eredmény szinte mindig siralmas. BJF esetében meg röhejes. S talán még ez a jobbik eset.) Mert, ami ma (még) bolondériának tűnik, hamarost kötelező, nagybetűs tananyag lesz a lehülyített népi nemzeti tantervben.

xxx

A teheráni nemzeti múzeumnak kiváló gyűjteménye van a teljes perzsa két és fél ezer év minden korszakából. A párthus korból (i.e. 3.-i sz. 3. század) is. A redőzött gatyás nomád harcosok lábatlan szobrai a kedvenceim közé tartoznak.

S ha összevetjük a másik két nagy perzsa állam (az Akhaimenidák i.e. 605-331) és a Szászánidák i.sz. 224-651) korával, feltűnő lehet, hogy ez a birodalom gyakorlatilag fél évezreden keresztül fennállt. És ha egy kicsit hátrébb lépünk, azt is láthatjuk, miért.

Ez a néhány évszázad a világtörténelemben kivételes korszak volt. Az eurázsia kontinensen - ahol akkor a "világtörténelem" zajlott - korábban soha nem látott hatalmi erőegyensúly alakult ki. A vizsgált időszak első felében, i.e. 3. század végére az Atlanti-óceántól a Csendesig négy erős állam/birodalom jött létre, amelyek befolyási zónái éppen a közvetlen szomszéd akciórádiuszának határáig értek. (Ezek akkor értelemszerűen természetes földrajzi akadályok - a Földközi-tenger, az Indus-völgye és Tibet - voltak.) Határháborúk mindegyik birodalom végvidékén előfordultak, a hatalmi egyensúly azonban évszázadokon át fennmaradt.

A még felemelkedőben lévő Római birodalom (illetve államformájára nézvést, kezdetben még: köztársaság), a párthus állam, Ashoka és főként utódainak hindusztáni birodalma és a - mondjuk így - első kínai császárság (a Csin-dinasztia) meglehetősen stabil világrendet hozott létre. S bár amikor a senatus populusque romanus (SPQR, valójában: valamely ilyen-olyan címet viselő ambíciózus hadvezér) kelet felé nyomult s Róma hosszas háborúkat vívott a párthusokkal, az Eufrátesz-völgyében kialkult határ évszázadokig tartós maradt a két nagyhatalom között. (Ilyen nemzetközi konstellációban azért "könnyebb" volt pax romana-t csinálni.)

És könnyebb volt a párthusoknak is kiterjeszteni befolyásukat a Róma által már elérhetetlen Öböl térségére. Mert bizony - a történelemben először s mindenkori perzsa/iráni ambíciók szerint talán nem is utoljára - a perzsa kultúrkör az Öböl teljes partvidékét bekebelezte.

A párthus birodalom, amelyek uralkodói dinasztiájáról Arszakida államnak is neveztetik, több tartományt is kialakított az Öbölben, amelynek legjelentősebb városa Míszán lett, amely az Indiába induló kereskedelmi utak kiindulópontja volt. A görög-római geográfus, a már említett-kedvelt Sztrabón is ír róla. Másik kereskedelmi központja volt Ablah, ahonnan Jemen irányába folyt a biznisz.

Visszatérve kicsit a határháborúkhoz. Történelmi léptékben annak minősíthető Trajanusz császár (117-136) mezopotámiai hadjárata, amelynek során az Öböl észanyugati partvidèke ( a mai Kuvait és Szaúd-Arábia egy rövidebb keleti partszakasza) néhány évtizedre római befolyás alá került, amelynek ugyancsak maradtak régészeti nyomai.

Ptolemaiosz (i.sz. 100-196), a matematikus és geográfus, aki mindenről mindent tudott, s már az araboknak is etalonnak számított matematikai-csillagászati munkáját al-Magest/المجسطي címmel minden valamirevaló muszlim tudós hóna alatt viselte, írt a párthus uralom alatt élő eredeti lakosságról. Említi a zaurárí törzset és a tamiuszt. Ez utóbbi nagy valószínűséggel a tamímmal azonos. Akik majdan fontos szerepet fognak játszani az iszlám hajnalán. De még a párthusokat követő korban is.

Ami - jaj a szaúdi historiográfiának - szintúgy perzsa volt. A Szászánidák birodalma ráadásul már előjátéka volt az iszlám korának.

"...S ott, ahol az Amu-Darja
a Turkesztán földet marja,
letelepszik a koldushad,
homokdűnék közé kushad..."

/Helmuth Fricke, NDK-költő (1969-1990): Die Branchiden/

A branchidákat - lásd az előző posztot - Transzoxániába telepítette a történelem egyik nagy hódítója-néputaztatója, III. Alexandrosz, makedón hadvezér, uralkodó, fáraó és hobbi-istenség. Görögök persze másfelé is kerültek napnyugati-napkeleti birodalmában.

Mezopotámia és Arábia határvidékére is jutott belőlük telepes. A mai Kuvait partvidékének szigetei még görög neveket is kaptak: Türosz, Ikarosz (ez utóbbi a híres-neves Fajlaka volt). Ezeken a helyeken máig fennmaradtak akkori lakóházak és szentélyek (Zeusz, Artemisz, Dionüszosz).

Fajlaka/Ikarosz fallal övezett négyzet alapú városa, mint hagyományos kereskedelmi központ (az Öböl és Mezopotámia szárazföldje közötti transzfer-állomás) fontos település volt akkoriban is. II. Szeleukosz (i.e. 247-226) a Sándor-utódok (diadokhoszok) által alapított egyik legjelentősebb állama, a Szeleukida birodalom harmadik uralkodója idejéből fennmaradt dokumentumok rámutatnak, hogy az eredeti, valószínűsíthetően sémi lakosság és a görög-macedón telepesek között nehéz volt a társadalmi egyensúlyt fenntartani.

Az uralkodó levelében követeli a királynak tetsző (görög) vallási szertartásrend betartását. Emellett védelmébe veszi az állami földek eredeti bérlőinek jogait, miközben - a kereskedelem ösztönzésére - kiváltságokat ad az idegeneknek, azaz a betelepítetteknek. A szigeten lévő Artemisz-szentély pedig hamarosan akkora népszerűségre tett szert, hogy az uralkodónak kell biztosítani hozzá a szabad zarándoklatot.

A térségben - Katarig - több ilyen, szeleukuda kori települést ismerünk: Tádzs, Ajn Dzsaván, Fárúq al-Aqras, Dzsar'á. Ez utóbbiról Sztrabón is ír Gerrha néven "Géographika" című - számomra a teljes arab földrajzi irodalom melletti egyik kedvenc - geográfiai alapművében. A káldeus arabok lakta város az Arab-félszigeten az Öböl partján, Bahrein és Katar között feküdt. (Mai neve: al-Uqajr.) Fontos kereskedelmi központ volt, itt találkoztak a Szíriából, Babilonból, az Arab-félsziget belsejéből (Nadzsd, Hidzsáz), Jemenből és Indiából befutó régi bejáratott útvonalak. A szeleukidák figyelmét is felkeltette: III. Nagy Antiokhosz (i.e. 222-167) megpróbálta közvetlen ellenőrzése alá vonni, de végül csak adófizetésre tudta kötelezni.

Bahrein szigetén a portugál erőd romjai alatt találtak szeleukida nyomokat, miként al-Badí' környékén, ahol sírok kerültek elő. Az Öböl térségében a (déli parton) korabeli források szerint kilenc szeleukida kikötő létesült, amelyek közül eddig Dzsar'át, a sharjait és a búsír-i azonosította a történettudomány. Ez utóbbinak, melyet Antiokhiának neveztek, lakosai betelepítettek voltak: a kisázsiai Magnesia görög lakossága közül kerültek ki.

Ehhez az időhöz köthető egy másik - történelmileg ugyancsak jelentős - migrációs mozgás. A görög-makedón hódítás az Arab-félsziget lakosságát is megmozdította kissé. A bahreini és partvidéki arab törzsek szövetséget kötöttek, majd nagy számban húzódtak észak felé elfoglalván Dzsar'á környékét. Később, a párthus korban (i.e. 2.-i.sz. 2. század) ez a szövetség Irak délnyugati részén telepedett le s vált a Lakhmida-állam társadalmi bázisává. De róluk majd később.

Az Emírségek területét is elérte a szeleukida hatás. Umm al-Qajvajn területén tornyokkal megerősített négyszögletes erődítmény romjait találták ebből a korból. Al-Sáriqa/Sharja partvidékén pedig szeleukida kikötő működött. Ugyanitt palota nyomai is fennmaradtak.

Az i.e. 2. században pedig visszajöttek a perzsák.

(Nem a szaúdi történelemkönyvekben.)

A Közel-Kelet sohasem volt homogén. Ma sem az; kizárólagosan az iszlám világ részének tekinteni éppúgy hiba, mint történelmét csupán a (keleti) kereszténység folytonos védelmi küzdelmeként értelmezni. Belső törésvonalai mindig is bonyolultak voltak, volt/van azonban néhány tradicionális kutúrális/civilizációs pufferzónája. Mondjuk - önkényesen - három.

Az egyik a történelmi (Nagy)Szíria. Itt érintkezett kelet és nyugat, észak és dél. Mezopotámia és Egyiptom, az indoeurópaiak (pld. hettiták) és a sémi népek, a görögök és Perzsia, Róma és Parthia, Bizánc és az iszlám, a modern korban meg... figyeljük a híreket.

Egy másik ütközőzóna a Kaukázus és annak kiterjesztett déli előtere. Ez hagyományosan - használjunk ódivatú terminusokat - Ariana/Irán és Turán választóvonala. Közérthetőbben: a dominánsan perzsa civilizációjú iráni hegyvidék találkozik itt a hegység túloldalán elterülő steppei világgal, amely eleinte leginkább török (plusz mongol) népek szállásterülete, aztán vegyesen majd uralkodóan szláv kultúrvidék lett. Az iszlám korában pedig a Kaukázus déli előterében húzódik a szunnita-síita törésvonal "északi frontja".

A harmadik nagy civilizációs érintkezési pont az Öböl. Itt Mezopotámia csak az egyik folytonos behatoló tényező. A másik az Arab-félsziget többnyire sémi-arab törzsisége, esetenként a dél-arábiai (Jemen) fejlett államisággal megtámogatva. A harmadik az tengeren (Indiai-óceánon) át érkező indiai civilizációs hatás, melynek ma a több tízmilliós öbölbeli vendégmunkások a kései hordozói. És végül a az Öböl északi partja. Perzsia - különböző állami formációkban - két és fél ezer éve jelen van (vagy szeretne lenni) az Arab-félsziget északkelet partvidékén.

xxx

I.e. 528-ban érkeztek. Kambudzsija/Kambüszész perzsa király (i.e. 530-522) serege Dél-Mezopotámiával együtt foglalta el az attól délre húzódó partvidék egy részét - körülbelül a mai Katar félszigetéig. Befolyása pedig az Öböl teljes partvonalára kiterjedt.

Ahogy az ember olvasgatja erről mondjuk a szaúdi, katari vagy emírségekbeli történelmi szakmunkákat, nem csodálkozik. Ezeknek nagy részét ugyanis - mint gyakorlatilag minden innen érkező szellemi megnyilvánulást - átszövik a vallási-ideológiai előítéletek. Ez már önmagában lelohasztó, de a "mai" szunnita-síita ellentét folytonos és módszeres kiterjesztése a preiszlám korokra különösen fárasztó. Ennek alapján minden, ami perzsa, rossz. Vagy nem volt. Vagy nincs.

Így ezekben a könyvekben nem találhatjuk meg azoknak a régészeti lelőhelyeknek a leírását, amelyek a perzsák itteni jelenlétéről/befolyásáról beszélnek.

Fajlaka szigete, de különösen az attól délre található Tádzs fontos (ó)perzsa kori lelőhely. Ez utóbbi kereskedő város volt, Indiai-óceáni kapcsolatokkal. Kambüszész fia, Dárajavaus/Dareiosz (522-486) innen kiindulva tengeri felfedező expedíciót indított a mindeközben általa megszállt Indus-völgy irányába.

S volt még egy fontos Dareiosz-tett: az ioniai városállamok lázadása (499-493), majd a máig élő nagy sportteljesítményt indukáló hellén hadjárat (490) után ide is telepített görög foglyokat.

(Miként - teszem hozzá - Közép-Ázsiába is. Ez a történet, a branchidák sztorija különösen érdekes: a Dareiosz által Transzoxániába telepített görögök erősen asszimilálódott leszármazottjaival a 320-as években Marakanda/Szamarkand mellett találkozott Nagy Sándor - s elégedetlen lévén az egykori hellének "elbarbárosodásával", legott le is mészároltatta őket. Szép történet.)

Következett hát a hellenizmus kora. Mert az is elért az Öbölig. Jöttek a görögök. Meg a macedónok.

A görögök kedvéért: az igazi macedónok.

P.s. Elszakadva kissé a közvetlen tárgytól megjegyezném: milyen érdekes, hogy mindazon országok történettudományában, amelyek valamilyen (ideológiai, teológiai, dinasztikus) alapon nem csípik a szaúdi projektet, mindezen perzsa hatásokról, nyomokról skrupulusok nélkül olvashatunk. Például a szíriai vagy - mondjuk - jordániai történelem könyvek szeretik taglalni az egykor volt perzsa jelenlétet az Arab-félszigeten. Nesze nektek, vahhabiták!

1988 januárja/februárja kispálya volt az egy évvel korábbi éghajlattani viszonyokhoz képest. De azért.

Egy nyirkos-ködös hajnalon lövészárokban görnyedtem a Bakony kietlen fennsíkjainak egyikén, valahol Várpalota és Hajmáskér között. Odafenn alacsony, már-már dániai felhőpaplan, néha egy-egy szovjet repülő hang- és lészennyező attrakciója. Idelenn föld- és gyomorból folyamatosan felbüfögött gempa-szag. A frissen ásott árok oldalában vékony tengeri üledékrétegek, néhol amoniteszek; egy-kettő már a zsebemben. Mikádó, usánka, izzadság és zsírillatú méregzöld színű semmiresejó vászonkesztyű, mindig olajos kézifegyverek, guggoló pozícióba merevedés.

Olvastam. Azt - is - csak úgy lehetett kibírni. Nemzetközi hadgyakorlat volt, jellemzően emilyen szlogennel: Közös ügyünk a béke/Mier - Naša polocná vec/Мир - Наше общее дело.

A Дружба '88 - alulnézetből (is) - szimptomatikus őrültekháza volt. Barátkozás a szovjet és csehszlovák bajtársakkal, a Déli Hadseregcsoport (Южная группа войск) felejthetetlenül bohózatba fulladó előadása a várpalotai csapatművelődési otthonban, ismerkedés (ámulkodás) a csehszlovák hadiipar vívmányaival, a magyar haditechnika szokásos leszereplése az egykori hős doni hadműveletek terepviszonyaira emlékeztető sártengerben és fejetlenség mindenütt.

No, meg a nemzetközi megfigyelők. Kis hazánk földjén ez volt az első olyik internacionalista katonai manőver, amelyre már érvényes volt az 1986-os Stockholmi dokumentum (CSBMS, szeptember 16, emlékszem, utána néztem a nagykanizsai CSEMO könyvtárában - на пример: Szovjetunió folyóirat и.т.д.-, mielőtt kivittek minket a frontra.), a résztvevők létszáma alapján kölcsönösen (Varsói Szerződés, NATO) bejelentés- és meghívásköteles volt a heppening.

Volt szerencsém jelen lenni, amikor két amerikai tiszt, az egyik egy ornitológushoz illő kapitális teleobjektívvel ékesített fotoapparáttal felfegyverkezve levizitálta a kanizsai lövészdandár tábor-romjait az Öskü feletti hegyekben. A végtelen káosz, a felettesek viselkedése, meg az egész bennyhilles miliő annyi mindent megmagyarázott az (addig) elmúlt és az azt követő harminc év milyenségéről. Mondhatni arról is, amivé mára lettünk.

De a lövészárok, és a könyv! Pontosabban könyvek. Tábori postával érkeztek. (Az is volt, békebeli.) A családi csomagban volt sütemény, egy drapp színű kötött mellény, egy új AIWA zsebrádió tartalék elemekkel (az előző az éppen aktuális eltulajdonlás folytán eltűnt) és két - kért - kötet. A mellényt felvettem a zubbony alá, a ceruzaelemeket betáraztam a zsebrádióba, a könyveket meg a mikádó bélésében hordva olvastam ki - háborúban.

Először Jurij Szenkeviccsel végeztem (Papiruszhajóval az Atlanti-óceánon át). Aztán a szovjet-orosz orvos-doktor parancsnokának, a norvég mindenféle-értelemben-óriásnak, Thor Heyerdahl-nak a "Tigris"-e következett. Avval elviselhető volt a az egész bornírt hadijáték. Volt benne Gilgames, Enkidu, Utnapistim/Ziuszudra és a magani rézhegy.

Meg Dilmun.

xxx

Ókori keleti legendák. Utnapistim. Noé. Messziről nézve minden szakáll egyforma hosszúságú. Olvassunk ilyes dolgokat. Hogy inkább tudjunk, mint higgyünk.

Dilmun - minden valószínűség szerint Bahrein szigete volt. És a környező mai szaúdi partvidék, s időnként még Katar félszigete is. Rézbányái miatt a bronzkor osztott neki lapot a régió történelmében.

Meg a földrajzi elhelyezkedése. Amikor a sumér városállamok virágzásnak indultak, ugyanez történt az Indus-völgyében s a Nílus mentén is. A három nagy folyamvölgyi civilizáció tengeri metszéspontjában pedig ott volt Dilmun.

Lakóiról tudjuk, hogy sémi népek voltak, s tengerhajózási tudományuk révén az i.e. 3. évezred közepétől már uralták az Öböl teljes déli partvidékét s szállították a magani és saját rezet Mezopotámiába, illetve az onnan származó árucikkeket az Indus-völgybe s ma már - Heyerdahl nyomán is - tudhatjuk, Egyiptomba és a titokzatos (szomáliai) Puntba is.

Bár az i.e. 18. századból mezopotámiai táblákon fennmaradt két uralkodó neve (Rimum és Jagli-Él), önálló hatalmi központtá nem emelkedett. Ennek oka is elsősorban a geográfiában rejlik, miután az arábiai sivatagos területek erősen elszigetelték a mezopotámiai, egyiptomi és/majd kanaáni-föníciai központoktól; tenger felőli hódításokkal pedig az ókorban egyszer sem sikerült központosított államot, birodalmat alapítani a Közel-Keleten.

Alkalmanként, amikor egy-egy északi regionális állam megerősödött és kilépett saját hatalmi zónájából, befolyása alá vette Dilmunt. Ilyen volt az i.e. 3. évezred második felében az akkád Szargon/Sarru-ukin (i.e. 2334-2284) király idején, akinek felirata arról tanúskodik, hogy befolyási övezete elérte a rézlelőhelyeket. Aztán a 14. században a kassú dinasztia alatt az Óbabiloni birodalom terjesztette ki ellenőrzését az Arab-félsziget északkeleti partjaira. Ezt követően a Folyamvölgy nagy katonaállama, az Asszír birodalom tolta még ki idáig a határait. A közép-asszír állam vezetői a 13. században már Dilmun királyainak is nevezték magukat, majd az újasszír korban jött a két Nagy Hódító, az ókori Izrael történetéből ismert, II. Szargon/Sarru-ukin (722-705) és Szanhérib/Sin-ahhe-eriba (705-681), s újra bekebelezték Dilmunt.

Amely egész történelme során megmaradt a mezopotámia kultűrkör részének. Ennek nyomán épült be a sumér majd akkád/amurru mitológiába. Sémi nyelvű lakossága a félszigethez kötötte, s a korábbi Umm al-Nár- kuktura temetkezési építészetének hagyományát vitte tovább, annyi distinkcióval, hogy a Bahreinben fennmaradt sírhalmok immár nem a csoportos, hanem az egyéni temetkezés helyszínei lettek. Településeinek nyomai Kuvait déli határvidékétől Szaúd-Arábia al-Sarqíja tartományán át Bahreinig és Katarig húzódnak. Pecsétnyomók maradtak fel Fajlaka szigetén és Katarban.

A rövid életű Újbabiloni birodalom (i.e 612-539) volt az utolsó folyamvölgyi hódító Dilmun történelmében. I.e. 6. század közepén új játékos jelent meg itt. Az északi part - Perzsia - kapcsolódott be a déli partvidék életébe.

Ha úgy vesszük - ez a játszma ugyanazon és új szereplőkkel - máig tart.

xxx

P.s. A Barátság '88 számos - s egyszer talán megírandó lesz - pillanata között az egyik legerősebb az volt, amikor sokadik zsebrádiómban az esténként hallgatott hírek között, melyekben a leggyakoribb szó a Medgyesi Péter miniszter szájából - tudjuk, miért - minduntalan akadozva előbuggyanó, a regnáló rendszerre vonatkozóan fenyegető "szerkezetátalakítás" volt, elhangzott, hogy Mihail Szergejevics bejelentette a szovjet csapatok közeli kivonását Afganisztánból.

Utána - Neoton Familia: OK Gorbacsov.

Valamikor a kilencvenes évek legelején, amikor még éltek a remények (bzw. illúziók), részt vettem egy, a Miskolci Egyetem nagyelőadójában rendezett előadássorozaton. Az Egyesült Államokból érkezett, bevallottan (neo)protestáns (előadó)pár tartotta a nagy archeológiai és paleontológiai leleplezésként beharangozott fejtágítást. (Jobban mondva: -szűkítést.) Üdítő volt: diákkal felturbózott produkciójuk során bizonygatták, hogy az összes őslénytani lelet hazugság (mamutcsontvázat mutattak például nyílhegyvel), s egymás szavába vágva mesélték, hogy az USA-ban külön darwinista gyárak működnek, hol a sok kamu-leletet előállítják. Meg egyébként is, Johannes Kepler - akit ugye még a modernek is - a Bibliából kiszámolta: a Világ Kr. e. 4977. április 27-én 11 órakor teremtetett. Maarúf/معروف.

(Volt egy kis szalonzsidózás is, de hát ez a manapság visszasírt - ha-ha - Antall-érában értelmiségi alap lett, emlékszünk.)

Mindez egy immár szabad magyar állami egyetem audmaxában. Enyhítőleg hozzáteszem: nevezett felsőoktatási intézmény vezetése nem engedte kifutni a hatrészesre hirdetett showt; az első néhány őrületroham után levették a műsorról. Kár.

Akkoriban azt gondoltam, ez is csak a Nagy Váltás (siehe noch: rendszerváltás) kavarta örvény által a szellemi sárból felbugyogott bolondériák csillámló iszapgörgetege, ami majd - idővel - szépen visszaülepszik a helyére.

Ma már láthatjuk: nyakig ülünk ebben a dágványban.

xxx

Mindig így kezdődik: az ember megjelent a források mentén, lehetőleg dús vegetációjú helyen. Hűvösebb vidékeken a melegvízű források vidékét preferálta.

A nagy eljegesedések idején az Öböl partja a mainál sokkal hidegebb s csapadékosabb - emígy egyáltalán nem kedvemre való - vidék volt. A két nagy északi folyó, a Tigris és az Eufrátesz, melyek akkor még külön-külön ömlöttek a tengerbe, alsó vidéke ugyanúgy csapadékosabb volt, mint az Arab-félsziget ma teljesen elsivatagosodott keleti partja. A turzások övezte öblök (خور/أخوار) környékén erdők húzódtak a mai Iraktól Ománig. Így kezdődött a buli.

50000 évvel ezelőttről már vannak ember-nyomok. Katar és Szaúd-Arábia al-Sarqíja tartománya területén gyűjtögető-vadászó törzsek telepedtek le, akik - ahogy azt a régészet előírja - először nyers köveket használtak (paleolitikum), majd pattingatták őket (mezolitikum), végül eljutottak a finommegmunkálás szintjére (neolitikum).

Az i.e. 6. évezredben, amikorra a kiszáradás már dominálta az Öböl déli és keleti partjait, ez a halászó-vadászó-gyűjtögető kultúra mondhatni egységes maradt az Arab-félsziget északkeleti partján. S maradt is, amikor Mezopotámiában is nekiláttak szétrombolni az ember addig oly kedvelt paleodiétáját s holmi növényekből laktató(bb) eledeleket kezdettek előállítani.

A párhuzamosan kialakuló nagy folyamvölgyi kultúrák (elsősorban Mezopotámia és az Indus-völgy) között ekkor alakult ki az Öböl sajátos, máig fennmaradt köztes-közvetítő jellege. Ami aztán hozta a kereskedelem fejlődését. És még valamit: Dilmun/Bahrein és Magan/Omán lettek a Két Folyamköz bányaipari hátországa - mondhatni.

Mezopotámiában ugyanis - pontosabban annak alsó fertályában - nem volt alapanyag a lassan beköszöntő fém (réz- majd bronz) korszakhoz. Nem úgy az Öböl imént említett területein. Ahol az i.e. 3. évezred folyamán önálló kultúra is megjelent.

xxx

Az Umm al-Nár/Tűzanya (أم النار) kultúra i.e. 3000 körül alakult ki a mai Emírségek területén (kezdetben a mai Abu Dzabi környékén), majd gyorsan elterjedt Omán északi és keleti hegyvidéki részein. Legjellegzetesebb maradványai a bungaló formájú, terméskőből emelt öt-tíz méter magas, belső szobákkal tagolt közösségi sírok.

Tavalyelőtt s három éve végigvizitáltam az ománi felhozatalt az al-Dríz - al-Ajn viszonylatban. Sziklás-hegyes környékük kiválóan alkalmas nyugodt sátorveréshez s éjszakázáshoz. Plusz bónusz holdfény, ha jól választunk időpontot.

A másik nagy Umm al-Nár centrum az al-Buraimi-oázis mellett található Hafít-hegy lábánál helyezkedik el. Itt, az emírségeki oldalon, al-Ajn városában (ez nem azonos az előbb említett faluval; az Abú dzabi uralkodócsalád ősi fészke, többször jártam ott/írtam róla) al-Hilli-ben ugyancsak impozáns sírhalmokkal találkozhatni.

(Egyébként ezek az ősi kultúrákat bemutató öbölbeli múzeumok igencsak kiválóak. Informatívak és megfelelnek a modern kor követelményeinek. Mondjuk, ha önmegtartóztatóan kezelik az aktuális uralkodócsaládokat. A skanzenek tehát igen. Ezek a majmoló múzeumcelebritások, mint a sogenannte Louvre Abu Dzabi, viszont soha. Vagy csak egyszer. Hogy lássuk azt, amiről elítélően nyilatkozunk.)

Az Umm al-Nár kultúra gazdasági hátterét a mezopotámiai sumér táblákon "magani rézhegyekként" emlegetett bányák és az ahhoz kapcsolódó fejlett fémművesség jelentették. A sumer városállamok, majd az akkádok is innen importálták a rezet. Erre épülve magas szintű volt a fazekasság is.

Az oázisokban mezőgazdálkodás folyt, s ehhez kapcsolódik, hogy az ománi vádikban több helyen bukkantak i.e. 3. évezredből származó gátakra. Erre épülve a 2. évezred elején már Omán teljes északi részén 1-2 hektár kiterjedésű falvak sűrű hálózatáról beszélhetünk, amely fejlett szerveződésre utal. Központja az al-Buraimi és Ibri közötti vidék volt, a Hadzsar-hegység vádik szabdalta déli lejtői.

S a régió ekkorra még szorosabban kapcsolódott az aktuális mezopotámiai hatalmi központokhoz. Szárazföldön és tengeren egyaránt.

S Bahrein szigetén lassan megjelent egy másik, nem kevésbé jelentős politikai entitás. Dilmun.

"Tief ist der Brunnen der Vergangenheit." - írta vala a zseniális lübecki író(gép).

Nos, az igazán fejlett volt a bizánciaknál. S hogy mennyire volt sikeres... Mert hát Constantinopolis története gyakorlatilag ezer évnyi deffenzíva. Vagy ahogy most szeretjük: hanyatlás.

Ezer évig hanyatlani. Ez azért teljesítmény. Amihez nagyban hozzájárult a birodalom diplomáciája. S amiben - ez a sikeres külügyek alapja - a logothetész tu dromu felügyelete alatt a mindenhol ott volt a helyi nyelveket ismerő diplomaták, hírvivők, tolmácsok serege. Pedig kommunikálhattak volna a kor és a régió abszolút lingua franca-jának számító saját (görög) nyelvükön is. S mégis: azért ismerték jól mások - szövetségesek és ellenségek - észjárását, szokásait stb., mert mindenhol az adott nyelven közelítettek hozzájuk.

(Gondoljunk bele: ki értheti valójában, mi folyik mondjuk jelenleg a mogyerik országában, ki az, aki megértheti a pontos distinkciókat a bármilyen fél részéről elhangzó kijelentésekben? Ki az, aki megértheti a mai társadalmi folyamatok és irányválasztás valódi pszichológiáját? De ne legyünk provinciálisak; a helyi kommunikációs eszközök (nyelvek) ismerete híján ugyanígy nem lehet valójában megérteni az iszlámot, Kínát, Kongót vagy mittomén, Kirgizsztánt.)

Mindegy. A bizánciak kiválóan dokumentálták a diplomáciai követjárásokat (is). Mindenhol leírták fogadásuk körülményeit.

Leginkább a pompát. VI. Bölcs Leó császár (886-912), aki a Τακτικά szerzője volt, s aki bő nyállal belekeveredett a mogyeri törzsszövetség Kárpát-medencébe pucolási folyamatába, 907-ben két patrikioszt, Jóannész Rhadénoszt és Mikhaél Toxarészt küldte a bagdadi kalifa, al-Muqtadir (907-932) udvarába, ahol "az Ezeregyéjszakába illő pompával" kápráztatták el őket. (Bréhier)

Vagy itt van a elő-mogyerikről oly fontosakat író VII. Bíborbanszületett Konstantin (913-959) delegációja, amelyet a császár III. Aburrahmán kalifához (emír 912-929, kalifa 929-961) küldött az andalúziai Córdobába. Ők igazán szerencsés időben érkeztek. Amikor én - jómagam delegáltjaként - hét éve először jártam ott, még romjaiban is lenyűgözött a kalifa al-Madínat al-Zahrá (Ragyogó Város) palotájának romegyüttese Córdobától nyugatra, a Guadalquivir/Vádí al-Kabír völgyében. A bizánciak meg éppenséggel vadiújan láthatták. (S most ne essék szó a córdobai mecsetről. Most nyáron is ámultam s írtam róla.)

És hogy "haza"/ide is kitérjek. Lássunk egy más benyomásokat indukáló delegáció-történetet. A negyedik keresztes hadjárat (ez is micsoda gyönyörű eufemizmus) után létrehozott Latin császárságot felszámoló Palailogosz Mihály (nikaiai uralkodó 1259-1261, bizánci császár 1261-1282) a konstantinápolyi trónra visszakerülve minden irányba intenzív diplomáciába kezdett; különösen igaz volt ez a Balkánon. Ahol ekkor az egyre erősödő a Szerb királyság volt az egyik vezető hatalom. Amikor 1268-ban a császár követe, József, jeruzsálemi pátriárka előreküldi Jóannész Bekkoszt Uroš Stefan (1243-1276) udvarába, az előőrs álla leesik.

Stefan Prvovenčani, az elsőként megkoronázott szerb király (1217-1228) fia, a nagy Stefan Nemanja unokája, aki ekkor gyakorlatilag a Nyugat-Balkán ura, paraszti környezetben fogadja a bizánci küldöttet. A leírás szerint az uralkodó úgy él, mint egy paraszt, a felesége gyapjút fon, a "palota" meg egy rozoga udvarház. Vagy az sem.

Jóannész Bekkosz beszámolt a delegáció-vezető pátriárkának, aki tüstént hóna alá csapta a bizánci császár leányát s húzott vissza Bizáncba. A hercegnőt a szerb trónörökös feleségének szánták; a házasság a vőlegény anyagi és tárgyi körülményei miatt ugrott.

Írtam már, a szerb Raška (és részben a tengerparti Zeta) urbanizációs foka ebben az időben - s tulajdonképpen egészen az oszmán korig - sok kívánni valót hagyott maga után.

Finoman szólva. Miként egész Kelet-Európáé. Olvassuk a harminc éve halott Szűcs Jenőt. Nem avul.

Olvasom Louis Bréhier testépítő eszköznek is beillő egyik alapművét, "A bizánci birodalom intézményei"-t. Megkerülhetetlen könyv,, a mester trilógiájának (még: Bizánc tündöklése és bukása valamint A bizánci civilizáció) talán legnehezebben emészthető eleme. De hát néha - mindig - szenvedni kell, ha tudni akarunk valamit. (Vagy minek?)

Bréhier Charles Diehl-lel volt a 20. század első felének bizantológus csúcs-duója. A másodiké meg Steven Runcinman és George Ostrogorsky. Rezignáltan mondanám, ezeket az embereket még magyar nyelven is lehet olvasni.

Vagy: lehetne.

Pedig nemcsak azért jó Bizáncról olvasni, hogy borzongjunk kissé egy borzalmas sztereotípiákkal leöntött, erősen sötét tónusú, tömjénfüstös, misztikus világtól, hanem hogy többet értsünk például a Keletből is. Bizánc geográfiai örököse, az oszmán birodalom kulturális téren is sok mindent adoptált belőle, az ortodox világ pedig a par excellence örököse lett, emígy saját környezetünkhöz is másképp viszonyulhatnánk. Meg önmagunkhoz is; Bizánc évszázadokon keresztül hatott a hungarus történelemre. Sőt, mai személyes interakcióinkban még mi is - egyre inkább nem csak relatíve - örökösei vagyunk.

Mindegy. Vissza a könyvhöz. Elemzi Bréhier a jogfejlődést (naná, Jusztiniánusz és az ő Corpus-a etc.) és jogalkalmazást. S ennek kapcsán a büntetőjogot. Azt írja, ez utóbbinak két, egymástól jól elkülöníthető korszaka volt.

Az elsőben (4-7. század) még a római hagyományok alapján, erősen érvényesült a halálbüntetés, mint a legszigorúbb büntetési tétel (elsősorban gyilkosság, megrontás és házasságtörés esetén).

Aztán a második korszakban (7-15. század) - úgymond a keresztényi erkölcsök megszilárdulása folytán - egyre inkább kerülni igyekeztek a halálbüntetést (csak gyilkosság, árulás és házasságtörés esetén) és előtérbe kerültek a csonkítások. Mondjuk ez az érvelés eleve érdekes vallásfilozófiai és teológiai kérdéseket vet fel, Bréhier azonban még tovább megy.

A válogatott csonkítási metódusok (szemkiszúrás, ólomöntés fülbe, orr- és ajaklevágás, arc-megbélyegzés, alkarcsonkolás stb.) elterjedésének okaként - a már említett kortárs kollégára, Diehlre hivatkozva - azt hozza fel, hogy ekkor "jelentős számú keleti, török, arab, perzsa meg szír vándorolt be a birodalomba, márpedig ezeknél a népeknél az effajta kínzásokat az ókor derekától kezdve állandóan alkalmazták."

Hozzá lehetne (kellene) tenni, hogy e valóban nagyszámú betelepültek valamennyien keleti keresztények voltak, akik a hosszú (százéves) bizánci-perzsa háború, majd az iszlám megjelenése és gyors előretörése idején menekültek a bizánci állam belső területeire. S hogy a büntetések brutalizálódása mennyire köthető e csoportokhoz, erősen kétséges. Nem beszélve arról, hogy a közigazgatási és tudományos (ezen belül a jogi) elit továbbra is szinte kizárólagosan görög maradt, így e jövevények igencsak kevéssé hathattak mondjuk a jogalkalmazásra.

A büntetés brutalizálódása belülről jött, mint az egyébként hanyatló társadalmi viszonyok egyik szimptómája. Maguk a korabeli bizánci jogászok is evangéliumi argumentumokat vettek elő a válogatottan kegyetlen büntetések igazolására.

Bréhier a könnyebb, a hárító utat választotta. Így zárja a témát: "Az, hogy Bizánc átvette (ti. a csonkolásos büntetések gyakorlatát), újabb példája annak, hogy Kelet hatalma alá gyűrte a hellenizmust." Hmm.

De nincs nagy baj. Efféle könyveket nem olvas már senki. Mondják, a neten minden fent van.

A kutyák, a macskák meg az uszítás.

Novi Pazar központját, ha akarom, úgy látom, mint egy kis oszmán városkát, ha akarom úgy, mint bosnyák falut, ha meg rossz az idő, a jugó futurisztika szemem láttára nyomja agyon a régiségeket. S van itt egynéhány, "köztes épület". Mint a Čavić-ház.

Šahsuvar-beg Čavić bosnyák kereskedő az előző, az igazi századfordulón számos helyen megfordult az oszmán birodalomban. Szalonikiben járva igencsak megtetszett neki a város - ezt nem csodálom -, s különösen beleszeretett egy bizonyos házba. Ez az Égei-tengerparti multikulti "metropoliszban" nem volt kirívó építmény; nem úgy mint a távoli hegyek között megbúvó, a nyüzsgő kikötővároshoz képest poros kis provinciális központban.

Albán falvak.

Ahol kihunynak az irányjelzők

Van errefelé egy különös közlekedéstechnikai jelenség.

Megszoktam már s voltaképpen várom.

Nem tudom mi volt az oka (tudom, a politika, de mindegy), hogy eddig be volt zárva a szkopjei Holocaust-emlékközpont.

Már meg lehet nézni.

De kié - mondhatnók. Pitu Guli személye és története leginkább arra jó, hogy rámutassunk: a Balkánon semmi sem egyszerű.

Pedig jó.

A képen látható lovas 1865-ben született az Oszmán birodalom egyik balkáni kisvárosában, Krushevoban. Ami történetesen ma (nemsokára talán Észak-) Macedóniában, aromun családból. Abba most nem mennék bele, hogy mi fán teremtek s teremnek az aromunok (aromán), mert az elméleteknél csak az egyes népek irántuk való kisajátítási vágya lehet több.

(Nyolcvannyolcezren vannak. Vagy - szerintük - másfél millióan. Élnek Görögországban, Albániában, Szerbiában, Bulgáriában és Szerbiában. Meg persze Macedóniában. S ezen országok minden vezető nációja igyekszik a maga nemzetébe szuszakolni e újlatin nyelvet beszélő ortodox vallású népcsoportot. Mindegy is; hősünk aromun volt és kész.)

S mint a mesében: szegény gyermekkor, elnyomás, fiatalon lázadás. Az 1880-as években a Balkánon - az orosz és osztrák aknamunkáktól nem függetlenül - egyre gyarapodó felkelések egyikében vett részt Guli, ezért a kies Fekete-tengeri török riviéra egyik hangulatos városába, Trabzonba száműzték.

Amikor onnan a századforduló előtt visszatért a Balkánra, ott már javában aláfűtöttek az üstnek. Tagja lett a Belső Macedón Forradalmi Szervezetnek (amit leginkább az angol mozaikszóval IMRO-nak neveznek). Ez egy alapvetően bolgár kezdeményezés volt az akkor még oszmán fennhatóságú nyugat-bolgárnak tekintett terület felszabadítása érdekében. Az organizáció bolgár neve: Internal Macedonian Revolutionary Organization (Вътрешна Македонска Революционна Организация (ВМРО).

Persze a később létrejött (és a mai) macedón történetírás szerint ez egy proto-macedón nemzeti szervezet volt, így van annak becsületes macedón neve is: Внатрешна Македонска Револуционерна Организација.

A bolgárok szerint a macedónok (persze ezek a mai szlávok, nem a Fülöp meg Sándor-korabeliek) gyakorlatilag nyugat-bolgárok, kik a bolgár nyelv egyik dialektusát beszélik. Tulajdonképpen ezekkel a történelmi és nyelvi tényekkel szemben majd' az itt nem véletlenül túlhájpolt Josip Broz&Company ment szembe; belső hatalommegosztási szándékkal léptek rá a "csináljunk macedónokat" gázra. Volt ennek mindenféle vetülete, többek között még az is, hogy a macedón ortodox egyházat autokefállá tették. A mai nacionalista jobboldal egyébként egy az egyben viszi tovább annak a szervezetnek a nevét (VMRO), amelybe tehát Pitu Guli belépett.

Aki aromun volt.

1903-ban részt vett az úgynevezett Ilindeni felkelésben. Nos, ezt is minden résztvevő (bolgárok, görögök, macedónok) szeretik úgy beállítani, hogy az a saját nemzetépítésük része volt.

Pitu Guli, aki meg aromun volt, az 1903 augusztus 3-án kikiáltott Krushevoi Köztársaságot védte. Ennek a proto-entitásnak a jelszava így hangzott: "Свобода или смърть!" (Szabadság vagy halál!) A második opció jött be.

Kilenc nappal a köztársaság kikiáltása után, augusztus 12-én a döntő medvekői (Mečkin Kamen) csatában Pitu Guli negyven társával együtt hősi halált halt.

Másnap megszűnt a Krushevoi Köztársaság.

Мустафа Пашина Џамија. Vagy: Xhamia e Mustafa Pashës. Vagy még: Mustafa Paşa Camii.

Amikor Cristoforo Colombo nekivágott Ázsiának, I. Yavuz Selim, a Rettenetes, Szíria és Egyiptom megvívója udvarában foglalatoskodó vezír, Mustafa Paşa felépíttette ezt az oszmán építészeti gyöngyszemet.

Josip Broz hat betontéglán, virágcsokorval az előkertben.

Megérkeztem.

Josip Broz nappal is Tito. 

Rudo Polje

Ez volt a neve e helynek, mely ma a Királyváros nevet viseli. Merthogy innen öt kilomèterre van a žičai kolostor, Szent Száva alapítása, a szerb autokefál patriarchátus első központja (13. század eleje), s néhány király fejére errefelé került a korona.

Látnivaló nincs. Az éttermek és a kávézók dugig vannak.

Vásárhely (Trgovište) a Ljudska alsó folyásánál, Raš vára alatt a korai szerb állam (11-13. század) fontos kereskedelmi központja volt. Erről már többször írtam, dinasztikus és egyházi oldalról is. Most kicsit továbbfűzöm, s az oszmán korról fragmentumokban.

A római birodalom, majd annak egyenesági örököse, Bizánc után az oszmánok "egyesítették" újra (s mindmáig utoljára) a Balkánt. A kései oszmán állammal, a megfárad, öreg, európai beteggel számos gond volt, de az felemelkedő ifjú birodalom még igencsak erős vitálist mutatott. Katonai téren különösen - ezt mondjuk Tomori Pál uramék a Csele-pataktól délre keményen megszívták (Ludwik II Jagiellończyk, lásd még: Lajoska király szó szerint, miközben Zápolya magát jól pozícionálva vakarózott) -, de gazdaságszervezésben is jeleskedtek.