Vásárhely (Trgovište) a Ljudska alsó folyásánál, Raš vára alatt a korai szerb állam (11-13. század) fontos kereskedelmi központja volt. Erről már többször írtam, dinasztikus és egyházi oldalról is. Most kicsit továbbfűzöm, s az oszmán korról fragmentumokban.
A római birodalom, majd annak egyenesági örököse, Bizánc után az oszmánok "egyesítették" újra (s mindmáig utoljára) a Balkánt. A kései oszmán állammal, a megfárad, öreg, európai beteggel számos gond volt, de az felemelkedő ifjú birodalom még igencsak erős vitálist mutatott. Katonai téren különösen - ezt mondjuk Tomori Pál uramék a Csele-pataktól délre keményen megszívták (Ludwik II Jagiellończyk, lásd még: Lajoska király szó szerint, miközben Zápolya magát jól pozícionálva vakarózott) -, de gazdaságszervezésben is jeleskedtek.
Ennek egyik fő csapásiránya az egységes közigazgatási szervezet mellett az ugyancsak összehangolt gazdasági struktúra kiépítése volt, aminek fontos hátterét adta a római alapokon nyugvó megerősített kereskedelmi úthálózat. Ehhez a régi központok mellé újakat alapítottak.
Mint például a régi Trgovište mellett, a Ljudska és a Jošaonica összefolyásánál Újvásárhelyet.
Yeni/Novi Pazar alapítója - róla is írtam volt korábban - İshakoğlu İsa bey volt. Vagy balkániasan/szerbesen Isa Bey Ishaković. Szlávosítható a neve, miután mindkét eredet-elmélet szerint szerb gyökerekkel bírt.
Az egyik szerint a szerb államiság kései évtizedeinek jelentős családjából, a Bosznia területén egzisztáló Košacák közül került ki. E szerint Isak Hranić Košacát bátyja, a famíliát irányító Stefan Vukšić Košaca küldte az oszmánokhoz túszként. Aztán - ahogy ez ilyen esetekben többször is előfordult - a túsz sokáig ott maradt s megszokott (mondjuk), mígnem a Szkopjét 1415 és 1439 között irányító Ishak Bey beglerbég adoptálta. Hozzáteszem: Ishak Bey vonzódása nem lehetett véletlen: a szkopjei beglerbég maga is Košaca volt, akit egy szűk emberöltővel azelőtt az első szarajevói beglerbég, Yiğit Bey (1390-1413) adoptált. (Ez utóbbi már gyökér-török volt.)
Isa Bey másik eredettörténete szerint a szintúgy boszniai Pavlović-családból származott s eredeti neve Ishak Hranić-Hranušić volt. Innen aztán ugyanaz a sztori, adoptálással, miegyébbel.
A lényeg: Isa Bey, min harmadosztályú közigazgatási/katonai elöljáró (ser-hadd müstahfız-ı) 1439-ben Boszniába küldetett közigazgatás-szervezési feladatokkal.
Két város alapjait vetette meg: Vrhbosna mellett Saraj Ovasıt (Szarajevó) és a Trgovište mellett Yeni Bazart (Novi Pazar).
Isa Bey Ishaković jó munkát végzett. A 15. század végére Yeni Pazar Saray Ovası/Saraybosna után Bosna vilayeti második legnagyobb városa lett.
Hozzá kell tenni: a szerb és - hogy gesztust gyakoroljunk a bosnyákok felé is - általában a szláv érában/uralom alatt igazán városias település nem nagyon akadt errefelé. A szerb uralkodók udvara vándorcirkuszként járta az országot , többnyire a legfejlettebb "urbanizációs központoknak" tekinthető ortodox monostorokban töltve kisebb-nagyobb etapokat. (Hej, de megnéztem volna egy ilyen rettenetes dentálhigiéniai állapotú mosolyok övezte fáradt-poros, fegyvertől-lószerszámtól csörömpölő, doh-izzadság-mosdatlanság-száj-ló- és lószarszagos királyi udvar-bevonulást, mondjuk a kisuvickolt Studenicába!) Ahova persze azért is mentek, hogy feléljék az oda beszedett-felhamozott terményadókat. E kvázi-nomadizmus igazán csak Stefan Dušan király/cár (1331-1346/1355) idején változott meg, amikor Szkopje - mint valódi város - az akkorra birodalommá lőn szerb állam központja lett.
Novi Pazar első ismert írásos említése egy 1455-ös raguzai (Dubrovnik) oklevélen található, s érdekes információval szolgál. A bírósági okirat arról beszél, hogy a per vádlottjai egy Damian Sorgo(čevič) nevű, a török igazgatás alatt álló Yeni Pazar városból való úr házában helyeztettek el.
Ez a kis szövegrészlet rávilágít arra, hogy Isa Bey helyválasztása igencsak helyes volt. A település megalakítása után - érezvén a helyben lévő gazdasági potenciált - rögvest megjelentek a régió első számú kereskedői, a raguzaiak.
Jók voltak a megérzéseik. A 16. században - balkáni viszonyok között mondhatni - a város ugrásszerű fejlődésnek indult.
A 17. század a város aranykora volt. Kereskedelmi jelentősége immár tagadhatatlan. Az Isztambulból Belgrádba és azon át a magyar végvidékekre futó útvonalak egyik legfontosabbika volt, miközben ezt a relációt itt szelte át a Szófia-Szarajevó s ami még fontosabb: a Raguza/Dubrovnik-Nis viszonylat. Sőt, korabeli útleírók és krónikások hozzáteszik: Novi Pazar gyakorlatilag Raguza belső szárazföldi lerakata lett, komoly itáliai és dalmát kirendeltségekkel. S ekkor már az egyik legjelentősebb balkáni zsidó közösség otthona is.
A dubrovniki Mato Gunduličin 1672-ben húszezer fős lakosságról beszél. Ekkor több, mint kétszáz raguzai él állandó jelleggel a városban.
De idézzük a Nagy Török Csavargó sorait is. Evlija Çelebi a következőket írta Seyahatname (1660) című megkerülhetetlen opuszában: "Yeni Pazarnak hét negyede (nehir), negyvenöt kerülete (mahalle), huszonhárom dzsámija, tizenegy mecsete, öt medreszéje, tizenegy alapiskolája, egy könyvtára, két derviskolostora (tekke), két közfürdője (hammám - ma is), egy nagy karavánszerája (han) és háromszáz kertes háza van."
Ez azért komoly urbanisztikai szint.
A 17. század volt tehát az Altın çağı (aranykor). A század vége pedig nagy változások ideje.
A magyar fronton már ötven évvel korábban látszott, gáz lesz, így 1648-ban megerősítették a várat. Amire aztán szükség is volt a század végén.
A magyarországi hadműveletek végjátékaként, a második mohácsi csatát (1687) követően Szavoyai Jenő és Bádeni Lajos (Türkenlouis) meg sem álltak s a következő évben uccu neki Belgrád elfoglalása után mélyen benyomultak Ruméliába.
A balkáni oszmán területek első számú parancsnoka (rumeli beylerbey) ekkor az örmény származású Yeğen Osman Paşa volt, ki a háborús helyzetre hivatkozva keményen lerabolta a Belgrádtól Szkopjéig terjedő területeket.
Az ezután ide érkező habsburg seregek tovább nehezítették az itt élők helyzetét. A szerbek akkori pátriárkája, Arsenije III Čarnojević még a nyugati csapatok előtt kapcsolatba lépett I. Nagy Péter cárral s feltette az általános orosz történelmi kérdést: "Sto gyélaty?" Az orosz uralkodó, ki maga is hadban állt az oszmán birodalommal, felkelésre ösztönzött. A szervezkedő az erőteljes török reakciók miatt - legyünk ekképp eufemisztikusak - Arsenijének ideiglenesen menekülnie kellett. Legott el is pucolt; a crnagorai Nikšićben kötött ki, mely terület ekkor az oszmánok ellen a görögföldi Moreában hadakozó velenceiek fennhatósága alatt állt.
Látható: a Balkán közepe körül meglehetős nagyhatalmi izmozás alakult ki. S mint az ilyennek általános következménye szokott volt lenni, leginkább az a terület szívta meg, amelyért a hajcihő folyt.
Az osztrák vezetésű hadak 1688-89 fordulóján Niš és Szkopje között nagy pusztítást végeztek, viszont felszabadították a pátriárka székhelyét, Peć városát. Arsenije ekkor visszatért. I. Lipót császár, a legeslegnagyobb pittyel rendelkező habsburg uralkodó (1657-1705) garantálta a számára az osztrák megszállás alatti Szerbia feletti önrendelkezési jogot s a birodalom hercege címmel ruházta fel.
(Érdekességként csak annyit: minderről Arsenije egy Ennea Silvio Piccolomini nevű itáliai gyökerű osztrák tábornokkal konzultált. Aki egyébiránt II. Pius (1458-1464) és III. Pius (1503) pápák családjából származott.)
Az orosz és osztrák ösztönzésnek konkrét eredménye volt Yeni Pazar környékén is: széles körű szerb felkelés kezdődött az oszmánok ellen. Ennek vezetője egy, az 1650-ben a városban született szerb előkelő, Hadži Mojsije Rašković volt. (Ekkoriban a hadži elnevezés nemcsak a Mekkát meglátogatott muszlimoknak járt ki; minden zarándokra kiterjesztették: Mojsije Rašković jeruzsálemi zarándoklata után "kapta" a címet.)
1690 nyarára úgy tűnt: a Habsburg vezetésű nemzetközi sereg nemcsak a Magyar királyság területéről szorította ki az oszmán birodalmat, de a középkori Szerbia is megkezdődhet az újkor.
De nem.
Bécs hosszabb távú koncepcióinak eredményeképpen még ez év közepén visszavonta csapatait a Száva mögé. Az oszmánok ellen felhergelt s a bosszútól félő szerbek Arsenije pátriárka vezetésével sietősre vették. A források bizonytalanok, de 50-70000 szerb hagyta el akkor a Niš és Szkopje közötti területeket s lépte át 1690 szeptember 29-én a Szávát - hogy megvesse a máig meglévő magyarországi és vajdasági szerb közösségek alapjait.
S amiért ezt íly bő lére eresztettem: Yeni Pazar, amely a 17. században legalább harmad részben szerb város is volt, ekkor vesztette el ortodox lakosságát. S a város körüli, a korai oszmán korban háborítatlanul tovább működő Đurđevi Stupovi és Sopoćani kolostorok ekkor néptelenedtek el - a menekülés és nem az oszmán/muszlim nyomás-rombolás hatására.
Ps. Érezzük: a Balkán évszázadok óta nagyhatalmi játékszer. A túlélés záloga: a čevap, a burek és a kávé.
1699 tehát nagy csapás volt a városra. A részleges elnéptelenedést a 18. század első évtizedeiben jelentős boszniai szláv nyelvű muszlim pótolta. Valamint az, hogy ekkor telepedett meg itt - s játszott később a város életében fontos szerepet - az albán Klimenta törzs. (Épülőfélben volt a balkáni multikulti: ebből az időből már név szerint ismerünk Yeni Pazar-i zsidókat is, és azért - igaz, kis számban -szerbek is maradtak. No, meg ott voltak a közigazgatás és katonai vezetés törökjei.)
A jelenleg a budai vár teraszáról bronzlovasként a Dunába ugrató Szavoyai Jenő(&tsai) 17. század végi kalandozásai, majd az 1716-17-es osztrák-török háború felhívták a figyelmet a vár stratégiai jelentőségére. Az 1720-as években erődítési munkálatok kezdődtek. Az ekkor emelt ágyútorony ma is a város jelképe. 1727-ben a város regionális katonai parancsnokság székhelye lett (Yeni Pazar'ın Komutanlığı).
Nem véletlenül cselekedtek így az oszmánok. Bár Yeni Pazar Rumelia belsejében feküdt, az 1716-17-es háborút lezáró požarevaci béke után - hathatós osztrák segítséggel - szerb milíciák szerveződtek a még oszmán fennhatóságú Közép-Szerbiában (Šumadija) és Montenegró hegyei között (Brda), amelyek közvetlen veszélyt jelentettek olyan déli kereskedelmi központokra, mint Yeni Pazar. Kragujevac vidékének milícia vezére ("hivatalosan": obor-kapetan) volt az egyébként Yeni Pazar-i családi gyökerekkel rendelkező Staniša Marković, becenevén Mlatišuma (1664-1740), akit 1729-ben a Habsburgok Montenegróba küldtek szervezkedni. Kolašin vidékéről aztán komolyan zargatta Bielo Polje, Sjenica, Yeni/Novi Pazar és Peć környékét.
Aztán a következő, 1735-37-es osztrák-török háborúban - bár a fő frontvonalaktól sokszáz kilométerre feküdt - Mlatišuma "jóvoltából" ismét hadszíntér lett Yeni Pazar környéke. Staniša Markovic és milícia-vezér társai (Vuk Isaković, Kosta Dimitrijević) az északi Paraćin és a déli Kolašin felől kiindulva megtámadták Užicet, Kruševacot, Rudnot (Kraljevo) és Yeni Pazart.
Végül a oszmán-bosnyák haderő - kiegészülve 3000 albán népi felkelővel - elverte a szerb szabadcsapatokat.
S történt, ami ilyenkor immár szokott volt lett: maga Staniša Markovic vezette a "Második Nagy Szerb Menekülést". Újabb ezrek települtek át a Szávától északra, Habsburg igazgatás alá.
Ps. A Novi Pazar-i költészet megőrizte e harcok emlékét:
Staniša obren Mlatišuma
Yeni Pazar şehrine girdi,
Bosna'yı İstanbul'dan ayırdı.
(Kvázi-mórahalmi fordításban:
Staniša Mlatišuma
Novi Pazar városába jött,
S Bosznia Isztanbultól elválasztva lött.)
A háborúknak, melyek mindig is közelebb álltak a homo sap. sap. lelkületéhez, mint a fenéken maradás, elmélkedés és egymás-szeretés, meg volt az eredménye. A 18. század közepén betegségek tizedelték meg Yeni Pazar lakosságát is. 1760 és 1765 között két izmos pestisjárvány zúgott végig a vidéken. Utána,1767-ben fel is mérték a maradékot.
Ebből a korból ismerjük ezáltal a város negyedeinek (mahalle) neveit: Altın Alem, Ahmed Vojvoda, Gazi Sinan Bey, Hadan Çelebi, Kurt Çelebi, Havale Ahmed Bey, Çalap Verdi, Kapıcı Paşa, Iskender Çelebi, Ferhadiya, Tabak İshak, Hacı Hurem, Hayrudin, Sufi Memi. Ha ma végigsétálunk a városon, számos mahallénak ott találjuk a nevét a mecsetek elnevezésében: Altın Alem, Ahmed Vojvoda, Tabak İshak, Ferhadiye.
Az újabb, 1788-1791-es osztrák-török háború folytán történt átszervezésben Yeni Pazar kiemelt jelentőségű igazgatási-katonai központ lett. Eddigre már magához tért a század első felében megélt sorscsapásoktól.
A 19. században újjáéledő szerb fejedelemség déli irányba történő araszolgatása folytán a század második felére már első rangú jelentőségű város lett. Ekkor ért úgymond közigazgatási karrierje csúcsára.
Abdülaziz szultán (1861-1876) 1864. október 8-án adta ki a Teşkil-i Vilayet Nizamnamesi (mondjuk így: közigazgatási reform-rendeletet). Ennek alapján Yeni Pazar önálló szandzsák-központ lett, 1879/80-ig a Boszniai vilajet, 1880 és 1902 között pedig az újonnan létrehozott Koszovói vilajet részeként. (1902-től az 1912-es összeomlásig a város a Prištinai szandzsákhoz került. De az már csak a zavaros végjáték volt.)
Közben jött a berlini hepening, Bismarck és a mi Gyulánk (meg a Sissyé), s bár Novi Pazarban konkrétan nem, de a szandzsák nyugati részén (az újonan létrehozott úgynevezett Taşlıca sancağı területén) fekvő városkáknak, Pribojnak s Prijepoljének utcáin vidám bakáink kezdették csapni a szelet a jóravaló szandzsáki leányoknak.
Elkezdődött - az itteniek számára - a Gümüş çagı. Az Ezüstkor
Mert utána már csak a feketeleves következett. Jöttek a szerbek.
Alant: Az Altun Alem džamija.
