Idén januárban voltam Dibbában. Ez a kisváros - ma, ahogy azt kell, kerítéssel megosztva a Muszandam-félsziget keleti tövében, Ománban és a Fudzsejra Emírségben található - fontos esemény színhelye volt a 634-es évben. Az úgynevezett ridda-háborúk egyik nagy csatájának színtere volt ott. Ott-tekervén ilyes valamit írtam:
"...Ez azt jelentette, hogy a Próféta halálakor néhány törzs visszakozott (ez az arab szó jelentése - ridda/ردة) és elhagyta az újonnan felvett hitet. Hirtelen a Banú Tamím, a Banú Hanífa, és az Azd törzsek jutnak eszembe. S voltak lázadások Bahreiben és Jemenben is. Mindez az erős legitimációs deficittel küzdő Abú Bakr kalifa (632-634) uralkodása alatt történt.
Az egyik - ha nem: a - leghíresebb ridda-hadjárat, amelyet a kalifa megbízottja, Hudzajfa bin Muhszin vezetett, éppen a mai Fudzsejra Emírség északi enklávéjában található Dibbába vezetett. Az Azd törzs helyi vezetője Dzú'l-Tádzs Laqít al-Azadí ugyanis a környékbeli - mondhatni : ománi - lakosság jelentős részével együtt kitért az iszlámból. A döntő ütközet a tengerparti Dibba melletti, a Hadzsar-hegység övezte síkságon zajlott le. A muszlim csapatok - minden forrás egybehangzó állítása szerint - tízezer lázadóval végeztek.
A csata színhelyéről a helyiek azt tartják, hogy még ma is látni/találni sírokat, amelyekben az itt elesettek nyugszanak.
Hát, nem tudom. Mindenesetre a csatamezőn ma egy irgalmatlan nagy cementgyár magasodik. Füst-, por- és mocsokfelhőjén felüdítő kaland volt áttekerni."
Az iszlám első évei az ománi partoktól északra húzódó partvidéken, a kiterjesztőleg al-Bahrajn/Bahrein-nak nevezett régióban is viharosak voltak.
xxx
A prófétai életrajzirodalomból (szíra/سيرة) több bahreini (még egyszer: történelmi fogalomként az Arab-félsziget Öböl-partvidékének középső harmada) törzsi vezető nevét ismerjük, akik a még Mohamed idején titkon muszlimmá lettek; köztük al-Asaddzs al-Mundzir bin Ájidz és Amrú bin Abdulqajsz.
A korai iszlám történelem egyik kiváló krónikásától, az egyébiránt perzsa al-Baládzúrítól (كتاب فتوح البلدان/Az országok meghódításának könyve, 890 k.) tudjuk, hogy, 629-ben egy körülbelül húsz férfiból álló csoport érkezett Medinába az említett al-Asaddzs vezetésével, hogy tanulmányozza az új igehirdetést. Küldöttségük nem volt egyedi, a Próféta tevékenysége erős érdeklődést váltott ki a félsziget távolabbi területein, így Bahreinben is.
Aztán amikor a Próféta végül bevonult Mekkába (630), az Arab-félszigeten szerte küldött követei között volt a jemeni származású al-Alá bin al-Hadramí, aki - kvázi hazakísérvén al-Asaddzsot - a félsziget keleti fertályán lévő Hadzsar település egyik vezetőjét, al-Mundzir bin Szávít felkeresvén jó néhány lakót is megtérített. Itt már ezekben az években működött egyfajta, a korabeli, korai iszlám jogon alapuló társadalomszervezés. Például már kivetettek dzsizja-adót védett státusú vallások követőire, mint az ott előforduló zoroasztriánusokra és a - zömükben nesztoriánus - keresztényekre.
Mohamed életének utolsó évében, 631/2-ben még egy delegáció érkezett Bahreinből. Ezt al-Dzsárúd Basar bin Hanis al-Abdí vezette. Az iszlámba tért férfiak visszatérvén lakóhelyükre fontos védelmezői lettek az új hitnek a Próféta halála után kirobbanó renegát-lázadásban. Mert az Bahreint is elérte.
Miután a Próféta meghalt (632. június 8.), számos arab törzs elhagyta az új hitet. Ennek természetesen több oka lehetett a személyes indokoktól kezdve az iszlám tanítás félreértelmezésén át addig a véleményig, hogy küldetés perszonális volta miatt Mohamed halálával véget ért a projekt. A tanítás egyetemességét és időtlenségét felismerő hívek több helyen nagy kihívás elé kerültek a félsziget muszlim közösségeiben.
Bahreinben al-Mundzir bin Száví kitartott az iszlám mellett, hamarosan bekövetkező halála után azonban a régió két erős embere különböző utakat választott. Al-Dzsárúd bin al-Muallá, aki követte őt a törzsi vezetői poszton, az iszlám védelmezőjeként lépett fel, míg al-Hatam bin Khabía al-Abdí a kitértek élére állt. Ez utóbbi Bakr bin Váil támogatásával, az első hónapokban jelentős sikereket ért el: csapatai megszállták Hadzsar, al-Qatíf, Dárajn településeket és ostrom alá vették Dzsavání falut, az Abdulqajsz törzsi központját.
A ridda-háborúk megoldóembere, Abú Bakr al-Sziddíq kalifa (632-634) a már említett al-Hadramít, a térség kvázi-helytartóját (وال/válí) küldte Bahreinbe. A sereg a Mekka/Medina környéki Hidzsáz és Bahrein közötti Tihámá-n átkelve ottani lázadásokat is "orvosolt". A Banú Tamím nagy részét is vissza kellett téríteniük, majd a Banú Hanífa is csatlakozott hozzájuk, Tamáma bin Áthál al-Hanafí vezetésével.
Ezt a sok nevet nem szimpla egzecíroztatás miatt írom ki, hanem, hogy érzékeljük: a források még a megfelelő kritikai szűrés után is rendkívül részletesen számolnak be az iszlám korai éveiről (is). Köszönhetően az iszlám civilizációra oly jellemző grafomániának.
Szóval a muszlim sereg, kiegészülve al-Dzsárúd bin al-Muallával egy hónapig blokád alatt tartotta Hadzsart, aztán lerohanta. Aki ellenállt, annak annyi volt, oszt kalap. Vagy kúfije. A lázadók vezetője, al-Hatam ugyanúgy elesett a csatában, mint a mártíromságot szenvedett Tamáma a muszlimok oldalán.
A záróakkord a menekülők üldözése volt. Ezek egy része hajón Dárajnba húzott, a többiek a sivatagon keresztül Irak felé pucoltak. Al-Muthná al-Sajbání törzse, a Banú Sajbán élén, a Banú Tamím-ból és a Banú Bakrból kiegészítve a mai Irak közepéig követték a menekülőket, majd Dárajn felé visszaszorították őket. Itt vették körbe a lázadókat al-Hadramí csapatai s hosszas ostrom után felszámolták a ridda-mozgalmat az Öböl északi partvidékén.
Bahrein a kialakulófélben lévő kalifátus egyik tartománya (ekkor: iqlím/إقليم) lett, először Hidzsázhoz tartozva, majd Uthmán bin Affán kalifa (644-656) idején az újonnan alapított al-Baszrához került. Ezzel visszakerült hagyományos gazdasági-politikai struktúrájába megerősödtek kapcsolatai Mezopotámia/Irakkal.
Azt azért még hozzátenném, hogy e küzdelmek a forrásokban érdekes megvilágításokban tűnnek fel. A legtöbb forrás már az iszlámot megrengető politikai-teológiai szakadások után született. Így aztán azt olvashatjuk, hogy a nagy renegát-hullám mindenkinek köszönhető, csak a tősgyökeres araboknak nem. Hibás a perzsa, a görög, a keresztény, a zoroasztriánus, az idegen. Akiknél meg igazán megszaladt a tinta, ott a még nem is létezett volt síiták a sorosok.
(Hah, mondotta is a Fejér vármegyei, sosevidám, "rövid kézfején vaskos ujjú" poétánk: "Az emberfaj sárkányfog-vetemény:" S a konklúzió, egy manapság mind érvényesebb élet-mottó: "Nincsen remény! nincsen remény!")
