1. 

Amikor az oszmánok a várost meg(újra) alapították az egykori raši Trgovište/Vásárhely mellett, a helyválasztás elsődleges szempontja az volt, hogy a Ljudska és a Jošanica folyócskák találkozási pontja mindig is fontos balkáni kereskedelmi központnak számított. A Ljudska völgyén lehetett feljutni a Pešter-platóra, azon át pedig a Lim-hez, amely Boszniába vezetett. A Jošanica irányába az Ibar völgye Koszovóba s általában délre nyitotta meg az utakat, északra pedig az Ibar alsó szakasza vezetett Közép-Szerbiába, majd a Morava-völgyön keresztül a Duna medencéjébe.

Una - Štrbački buk

Kulen Vakuf - Művésztelep a hegyek között

Drina

Lim

A portugáliai Tomarban éreztem valami hasonlót. A történelem súlyos kövekből áradó fojtogató légkörét. Igaz ott még volt egy kis templomos misztika, nyolcszögletű szentély, miegymás, amelyet gondolatban ki lehetett egészíteni Sion-templárius-szabadkőműves vidám összeesküvéselméletekkel. Ja, és ott olyan jó meleg és szárazság volt.

Ostrižac frankó vár az Una völgye felett. Az első erődöt itt a rómaiak akkoriban emelték, amikor egy meglehetősen képzett, hitéleti kérdésekben elköteleződni (aztán megzavarodni) látszó, éppen látásproblémákkal küszködő tarszuszi római polgár a Keleti kapun át betévedt Damaszkusz városába, hol egy Ananias nevű helyi illetőségű személy otthonában egészség- és lélekügyi problémáira is megoldást talált. Ja, és eü-kartotékján nevet is cserélt.

Gótikus mecset

Már megint Szeged.

Pontosabban a szegedi szandzsákbég, Hasan paşa Predojević. 1592-ben ő vezette azt az oszmán hadat, amely véglegesen elfoglalta a mindig is határvidéki Bihácsot.

(Néhány nappal a mostani határincidens előtt Bihácsban jártam. A helyzet akkor csendes, de feszült volt. S ahogy jön a közelítő tél, mindenki elkeseredhet, mint Berzsenyi.

Ilyes írás született belőle. Mancs, 2018. október 26.)

Bihács és környéke lett a dél-európai menekültválság balkáni gócpontja. Ez a Horvátországba mélyen beékelődő nyugat-boszniai város a hétköznapokban fölmutatja az európai migrációkezelés majd’ minden problémáját. Nemcsak a nagypolitika jutott itt zsákutcába, hanem több ezer ember is.

Bihács (Bihać) sétálóutcáján, a ritkaságnak számító gótikus mecsettel szemközti újságos kioszk előtt pakisztáni férfiak állnak sorban; a mobiljaikat töltetik föl. A trafikosnő kis papírcetli igazolás ellenében egykedvűen veszi át a készülékeket. Nem nyilvánít véleményt, kiszolgálja a kuncsaftokat.

A burekos inkább örül. A pékségben a tulajdonos elmondja, hogy a menekültek érkezésével érezhetően növekedett a forgalma. Ugyanezt hangoztatják a kisboltok, kávézók tulajdonosai. A kényszerűségből itt ragadt idegeneket a különböző szolgáltatóipari egységek általában szívesen fogadják. Az utcákon csoportokban sétálnak a menekültek, a parkokban, s különösen a várost átszelő Una folyó partján a padokon főként fiatal férfiakat látni. Többnapos itt-tartózkodásom alatt egyetlen konfliktust sem láttam. A békés, ám kényszerű együttélés azonban nem problémamentes.

Általában hétvégén néhány tucat ember – többségük az itteni kisebbséget alkotó szerb és horvát közösségek tagjai – vonul fel rendszeresen a polgármesteri hivatal elé, hogy tiltakozzanak a jelenlegi állapotok ellen. „Rendetlenek és rontják az utcaképet” – mondja egy idősebb hölgy a menekültekről. A mecsetet is irányító városi iszlám elöljáróság vezető tisztségviselője azonban másképp látja a helyzetet. „A városi lakosság túlnyomó többségét adó muszlimok eleve empátiával fordulnak a zömében szintén muszlim menekültek felé, de Boszniában sokan nem feledték még el azt sem, hogy negyed évszázada a délszláv háború alatt éppen nekik kellett elhagyniuk az otthonaikat” – magyarázza Mevlut, egy helyi imám. S valóban: a délutáni ima után bosnyák és közel-keleti nők egymással beszélgetve lépnek ki a 13. századi, egykori dominikánus templomból átalakított mecset kapuján, és telefonjaikon képeket mutogatnak egymásnak.

Embercsempészet, embervadászat

A menekültek hosszú utat dokumentálhattak így. A legtöbben az erősen beszűkülő, klasszikusnak mondott balkáni útvonalon, Törökország után Görögországon, Macedónián, Szerbián vagy Montenegrón át érkeztek az Európai Unión kívüli Balkán legnyugatibb pontjához. Sokan közülük már a „valódi Nyugatot” is megjárták. Számos menekültet fordítottak vissza több alkalommal a szomszédos Horvátországból. A menekültek föltorlódása miatt értelemszerűen megjelentek az embercsempészek, akik – a menekültek elmondásai szerint – Nyugatról érkeznek, és 2500 eurót kérnek egy Észak-Olaszországba vagy Dél-Franciaországba tartó útért. De a célállomásig eddig csak nagyon keveseknek sikerült eljutni – teszik hozzá.

Odaát, a határ horvát oldalán ugyanis már polgári milíciák is vannak, amelyek tagjai vadászat fedőtevékenység alatt fegyveresen járják az Una folyó vidéki erdőket, s az esetleg ott talált menekülteket átadják a horvát határőrségnek. A szomszédos ország rendőreiről minden visszatoloncoltnak van egy rémtörténete. Az alapsztori: mindenkinek elveszik a pénzét, valamint a SIM-kártyáját. Rosszabb esetben összetörik a telefonját. Ez is az oka annak, hogy Bihács sétálóutcájában a helyi telefontársaság kisteherautón mobilboltot üzemeltet – komoly üzleti haszonnal.

Államszerűség

A folytonosan érkező és visszafordított emberek miatt a horvátok egyre idegesebbek, azt követelik, hogy Bosznia zárja le határait Szerbia és Montenegró felé. Ez azonban már csak a magas hegyek miatt is lehetetlen. Nem beszélve a belpolitikai helyzetről. Bosznia mint egységes állam láthatóan továbbra sem működik: a közigazgatás különböző szintjei között nehézkes (vagy nincs is) a kommunikáció. Az egymással nem nagyon kooperáló szerb és bosnyák–horvát entitás, az azokon belüli, szintén egyre inkább egy-egy helyi politikus hitbizományává váló kantonok, s az azokat alkotó önkormányzatok a nemzeti-konfesszionalista felosztásban reménytelenül hatékonytalan struktúrát képeznek.

Dragan Mektić bosnyák belbiztonsági miniszter kijelentette, hogy további 500 határőr kiképzésére lenne szükség a mintegy 1000 kilométeres horvát–EU-határ ellenőrzésére – ám a kaotikus állami struktúra folyományaként senki nem csodálkozik, amikor Bihács polgármestere, Suhret Fazlić arra panaszkodik, hogy az aktuálisan Szarajevónak utalt másfél milliós EU-gyorssegélyből itt, a végeken egy árva centet sem láttak.

Pénz híján

A külső támogatásra azonban a segítő szervezeteknek is szükségük van. A nemzetközi szervezetek közül az Internationale Organisation für Migration (IOM) munkatársai szerint Bihács környékén majd’ tízezer menekült rekedt. Bár kevesen – elsősorban a családok – közel-keleti segélyszervezetek támogatásával panziókban laknak, a többségnek maradt a város peremén található, még a boszniai háborúban szétlőtt egykori kollégium romos, lakhatásra teljesen alkalmatlan épülete, és a környező erdőkben felállított hevenyészett sátortáborok. „Az itt élő emberek minimális ellátására naponta egy-kétezer euróra lenne szükségünk – mondja egy helyi bosnyák önkéntes –, de ennyi sem érkezik.”

Pedig az igazi nehézségek csak most jönnek. A szokatlanul meleg ősszel eddig szerencséjük volt az itt tartózkodóknak, a tél azonban különösen kemény a boszniai hegyekben. Hogy mi lesz, nem tudják a Bihácstól ötven kilométerre fekvő Velika Kladuša melletti gyártelepen felállított sátortábor lakói sem. Az itt dolgozó önkéntesek megerősítik: az egész balkáni menekülthelyzetet egységesen kellene kezelni – különös tekintettel a szerb kormány viselkedésére.

Szerbiában a helyzet

A mai boszniai menekülthelyzet erősen függ ugyanis a szomszédos Szerbiában kialakult helyzettől. Tavalyig az országban rekedt menekülteket államilag szervezett keretek között osztották szét a nagyobb városok között; általában üres gyárépületekben, jobb esetben kihasználatlan kollégiumokban helyezték el őket; a helyi lakossággal folyamatosan konzultálva. „Ami máig feltűnő – erősíti meg Muhammad, egy tíz éve az országban élő libanoni imám –, hogy a szerb média a kezdetektől vigyáz arra, hogy ne szítsa az indulatokat. A szélsőségeseket leszámítva a súrlódások bőven a tolerálható szinten belül maradnak” – teszi hozzá.

Ezt személyesen is megtapasztaltam. Korábban a dél-szerbiai Szandzsák városaiban elsősorban a bazárokban találkoztam menekültekkel. A montenegrói határ melletti néhány ezres kisváros, Tutinnak piacán már a kereskedők is megtanultak néhány szót dáriul, perzsául, arabul. Ugyanezt láttam az ország középső részén, Nisben vagy akár az északi Vajdaság városaiban. Mára azonban a helyzet megváltozott.

Az Európa, Moszkva és Ankara között mindeddig sikeresen balanszírozó szerb elnök, Alekszandar Vučić az utóbbi hónapokban mintha engedne a migrációellenes nacionalista politikai erőknek. Az országban maradt menekülteket a szerb hatóságok tavasszal hol finomabb, hol kevésbé válogatott eszközökkel továbbutazásra ösztönözték, elsősorban az egyetlen „szabad” irányba, azaz Bosznia felé. És mivel Szerbia Bosznia szerb entitású területével (Republika Srpska) határos, így a menekültek határátlépése – Belgrád szándékainak megfelelően – nem ütközik nagyobb ellenállásba. Sőt, miként pakisztáni fiatalok Bihácsban elmondták, gyakorlatilag ellenőrzés nélkül jutottak át Boszniába. Ahol aztán szabadon mozoghattak, hiszen az ország bosnyák–horvát és a szerb részei között maximum táblák figyelmeztetnek a belső határvonalra. Ennek megfelelően busszal, vonattal vagy többnyire gyalog háborítatlanul jutottak el a horvát határ közelébe.

A Boszniában rekedtek között van egy érdekes réteg: azok az irániak, akik 2017 vége óta érkeztek. A perzsa ország állampolgárai számára Szerbia tavaly decemberben eltörölte a vízumkényszert. A hivatalos adatok szerint idén eddig 6000-en érkeztek Iránból; sokan maradtak, viszont a nekik kijelölt dél-szerbiai, albánok lakta Preševóban kevesekkel találkozhatunk közülük. Bihácsban többen elmondták, hogy Iránban most sok afgán, pakisztáni és más dél-ázsiai menekült igyekszik állampolgárságot igazoló papírhoz jutni, hogy ezt a lehetőséget kihasználhassa. Ez persze azért, ismerve az iráni belpolitikai és bürokratikus viszonyokat, aligha megy könnyen.

A panzióban, ahol megszállok, a tulajdonos menekülteknek is ad szállást. Miután beszélgettem velük, kiülök egy belvárosi kávézó teraszára. A mellettem lévő asztalnál letelepszik három közel-keleti férfi. Az imént szálltak ki egy német rendszámú autóból. Arabul beszélgetnek, számok, országnevek és pénzösszegek hangoznak el, majd bősz telefonálgatás kezdődik. Végül felpattannak s elindulnak a folyóparti menekülttábor felé.

A politika egy helyben toporog. A csempészek dolgoznak.

"A tudás hatalom van" - mondotta volt Karácsonyi Béla címzetes egyetemi tanár hajszálra pontosan harminc éve, az annus mirabilis előtt pár hónappal, az azért Szegeden is gusztustalan kora november egyik setét késő délutánján az Egyetem téri Bölcsészkar galambszaros udvarából nyíló alagsori kis termecskében, a latin szemináriumon. S e mondat harsogása közben hatalmas tenyerével előttem az asztalon megtámaszkodva bal lábán egyensúlyozva, jobbját hátul a magasba lendítve kvázi spárgát csinált és húsz centiméterről az arcomba süvöltötte: "Figyel maga egyáltalán?".

Jajce mellett a Pliva-folyón.

Csak egy keveset róla.

Családja adta volt Bosznia - mondhatni - egyetlen valódi független korszakának (1377-1463) uralkodóházát. Van mogyeri leágazásuk is: II. István bosnyák bán leánya, Erzsébet, druszájával/anyósával, Lokietek Erzsébettel együtt keserítették meg férje, I. Anjou Lajos, a Nagy életét. Egy valamirevaló - és lassan akadémiai osztályt kapó - mai természetgyógyász bizton hozzátenné: a kettős asszonyi terror következtében fennálló permanens pszichés nyomás hozzájárulhatott Lajos királyunk ezer testi nyavalyájához, köztük végzetes leprájához is. (Gyorsan megírhatná valaki ezt a sztorit; azonmód MTA- és MMA-tagsággal szórnák meg. Vagy miniszter lehetne. Vagy minisztériumi háttérintézmény-igazgató.)

Szóval, amikor az oszmánok 1389-ben Rigómezőn (Kosovopolje) becsukták a Szerb királyság nevű jó hírű áruházat, kisebb szláv boltocskák - lásd: despotiák - még fennmaradtak a Balkán középső és északi részein. A 1370-es évektől a szerb hatalom hanyatlàsát kihasználva hozta létre a Kotromanić-házbeli I. Trvtko a Bosnyák királyságot. Állama majdnem száz évig ügyesen lavírozott az előrenyomuló oszmán birodalommal, no, meg az újjáébredő hungarus balkáni ambíciókkal szemben.

Aztán jöttek a törökök. A 15. század közepén - Konstantinápoly elfoglalása (1453) után - II. Fatih Mehmet rendet kívánt tenni a Balkánon (értsd: elfoglalni a félsziget középső részét). Ennek egyik mozzanata volt Nándorfehérvár nevezetes 1456-os ostroma, az utolsó dicsőséges mogyeri hadicselekmény - nemzetközi köntösben.

A Balkán belső részein is nyomult előre a török. Ekkorra, II. Trvtko uralkodásától (1421-1443) a Kotromanićok államának központja a korábbi délkeleti végekről (Trebinje, Mileševa) északnyugatra tevődött át. Jelesül Jajcébe. (Vagy Jajcéba?)

Akkoriban a szerb államiság már tényleg az utolsókat rúgta. A legjelentősebb család, a Brankovićok voltak. Amikor Stefan, akinek fia, Đorđe Brankovics György néven majdan évtizedekig a magyar politikiai élet szereplője lesz, 1459-ben egy éves uralkodás után megbukott, a Kotromanić-házbeli Stefan Tomašević lett a despota.

Két szűk hónapig. Mondjuk az ortodox szerbekhez nem nagyon passzolt egy katolikus vezető. Így még ugyanazon év júniusában Stefannak is "olaj" volt.

Túl sokáig nem maradt munka nélkül. 1461 novemberében ő lett a bosnyák király. (Az alábbi képen látható templomban koronázták meg.) Éppen akkor, amikor Fatih Mehmet elindult lerendezni a Balkánt. (Ne feledjük: ezen expedíciók során alapíttatott - többek között - Yeni Bazar (Novi Pazar) és Saray Ovası (Saray Bosna/Szarajevó) is.

Szegény Tomašević futott fűhöz-fához. Kérte a milánói Sforzák segítségét, miként a nagy humanista tudós-családapa, Ennea Silvio Piccolominiét is, ki akkor éppen II. Pius néven pápai hivatalt viselt Rómában. Aztán, ahogy az ilyes helyzetekben lenni szok, senki sem segített.

Aktuálisan Hunyadi Matyi sem, ki akkor éppen III. Frigyes habsburg herceggel egyezkedett a Szent Korona visszaadásáról és - miként majd később kiderült - súlyos dinasztikus kérdésekről.

Így aztán - zárjuk rövidre - Fatih Mehmed végigmasírozott Bosznián, bevette Jajcét, foglyul ejtette s lefejeztette Stefan Tomaševićet. Ezzel elkezdődött Bosznia oszmán kori története.

S elnézvén a mai szultán aktivitását, ez a sztori még nem fejeződött be.

Ps. Matthias Corvinus - mogyeriságát nem hazudtolva meg - egy évvel Stefan Tomašević fejvesztése után csak eljött ide. Eső után köpönyeg.

Illetve aztán: abája.

Itt volt az 1875-ös szerb felkelés egyik központja. Amiből aztán kibontakozott az 1876-1878-as szerb-török háború.

Aminek (s az egèsz "Balkán-krízisnek") a végén, a 78-as év forró (?) nyarán királyok, hercegek, grófok gyülekeztek a Spree partján. Kiöltözve, kalapval, sujtásval, kardval. Ettek, ittak, báloztak, aztán nekiláttak a térképrajzolgatásnak. (Ez utóbbit én is szerettem - gyermekkoromban.)

Ivanča-Kadiluk/Crkvine-Žirče-Delimeđe-Ivanča.

Pazar'a ben asla 
geri dönmedim,
Pazar'da kalbimi
sonsuz kilitledim.

Pazar'da mescitler
mescitlerde ruh
imanın ruhu
bağlanma merbut.

"Csak a halott beduin a jó beduin" (Magas rangú egyiptomi rendőrtiszt egy ENSZ-delegációnak, 2005)

Legelőször is a βουστροφηδόν jut az eszembe. Az ökörszántás írás, mely gyermekkoromban olyannyira foglalkoztatott. Hogy ilyes táblákat találtak itt.

Később meg - a geográfiával kacérkodván -, hogy a mindig Afrikához gondolt félsziget földtanilag Ázsiához tartozik.

Az ilyen köztes, határozatlan dolgokat nagyon szeretem. Ami ide is, meg oda is tartozik. Vagy sem-sem.

Talán ezért nem is véletlen, hogy a történelem leghíresebb társasutazásának helyszíneként is ez a vidék rendeltetett el. Ismert: a Vízből Kihúzott kerengett itt meggyötört turistacsoportjával negyven évig. Ugyan a gájd nem jutott el a kijelölt desztinációba, de a meglehetősen izgága gruppot - a feje fölé tartott orientációs kőtáblákkal irányítván - végül a célállomáshoz vezette. S tudjuk: minden utazás igencsak bölccsé tesz; ezen szafari konzekvenciáiból máig tanulhatunk.

A Sínai - mondhatni - az ókor óta pufferzóna. (Már a fáraó kori Egyiptom is nehezen bírt vele, inkább csak a bányák biztosítására törekedett ott.) S mint ilyen, aki éppen birtokolja, távoltarthatja ugyan az azon túli ellenérdekelt feleket/ellenségeket, de enmagának is meggyűlik vele a baja.

Miként az Egyiptomi Arab Köztársaságnak is, mióta 1982-ben a tizenöt évig ott állomásozó izraeli csapatok kivonultak.

S jómagam ugyan azok közé tartozom, akik egy-egy aktuálpolitikai probléma okát mindig minimum az ókorban (no, meg a geográfiai determinizmusban) keresik, most mégis csak Ariel Sharon akkor éppen aktuális védelmi miniszter mogorva kivonulásáig mennék vissza.

Az utána következő két évtized történéseinek egyenes vonalú következménye lett, hogy az ezredforduló után "ide helyeződött" az egyiptomi dzsihádista oppozíció első számú színtere.

Mert az előtte lévő etapban (mondjuk 1981 ès 2007 között) mindez elsősorban Felső Egyiptomba koncentrálódott. Azok után persze, hogy Anvar al-Szádát/Szadat elnök 1981-es meggyilkolása után a fővárosból kiszorították őket.

A Sza'íd (Dél/Felső-Egyiptom) nagyvárosaiban azonban paràzslott politikai iszlamizmus ideológiai tüze. (No, ez jól sikerült mondat, Rossa Ernő - ha élne - de szép dalt komponálna hozzá! Isten bizony, énekelném bringázás közben; mint a többi zseniális slágert.) '89-ben például Asszuánban beszélgettem az Aszjúti Egyetem hallgatóival: mondhatni màr akkor lehetett tudni, mi lesz arrafelé a kilencvenes években. Aztán, amikor 2006 tavaszán Aszjútban (és a sivatagi oázisokban, az úgynevezett "Második Völgyben") jártam - ez utóbbiról majd egyszer máskor, talán még a holocénban -, jól látszott: a mag kicsírázott. Bár ekkor már új radikális veteményeskertek születtek.

Mint a Sínai. Ahol az említett negyed évszázadban (1982-2007) az egyiptomi állam két régiót fejlesztett arrafelé: értelemszerűen a stratégiai fontosságú Szuezi-csatorna partvidékét (ami Port Szaíd és al-Iszmáílíja városok urbanizációs zónáját jelentette, illetve az Aqabai-öböl nyugati partját Sarm al-Sajkhtól Tábáig. Ide, meg a déli hegyvidékre özönlött/lik a turistahad, s a magát "bevállalósabbnak" hívője meg még a Dzsabal Múszára is felcaplat (hajnalban persze - a fèszbúkprofil-szelfi kedvéért), mert hát micsoda menő dolog olyik helyen jàrni, amelynek környékén a bevezetőben említett gájd is átvette a nevezetes erkölcsi vouchert.

Ami azonban a beruházásokból kimaradt: a nevezetes Mitla-szorostól északra szinte minden. A tengerparton ugyan - a Gázai-övezet szomszédsága miatt - agyba-főbe fejlesztették a félsziget legnagyobb a katonai bázisát, Aríst. Itt komoly urbanizáció alakult ki, ám az eredeti, vidéki lakosság miatt mondhatni nem nagyon főtt a kairói potentàtok feje. Még.

A beduinok számára az 1VH-t követő nagy kartográfiai parádé (lásd: a Sykes-Picot-Szazanov 1916 utáni területfelosztás) katasztrofális következményekkel járt. Az itteni törzseknek a határ rokoni, gazdasági, vonulási kapcsolatok szétszakadását jelentette.

Persze voltak törzsek, akik - a Közel-Kelet furcsa kivételeket produkáló gyűlölt ellenséges viszonyainak hálózatához illeszkedve - az egymàsnak feszülő államok hatóságainak szigorú tekintete előtt, némelykor hivatalos papírokkal - nomadizáltak Egyiptomtól Izraelen és Jordánián át Szaúd-Arábiáig. (Sőt néha még azon is túl.)

Egy kevesen - az egyiptomi kormány programjainak segítségével - betelepedtek Arísba, ahol miután lakàst kaptak, a szociáliis-mentális beilleszkedésben magukra maradva, egzisztenciális vakuumban találták magukat.

(Nem rendkívüli az eset: Belső-Ázsiában magam is inhalálhattam a hasonszőrű, államilag "letelepített" nomádokból/vidékiekből áradó össz-társadalmi depresszió savanyú alkoholpáráját - mondjuk a karakalpaksztáni Nukusztól a tádzsikisztáni Kulobon át a kirgizsztáni Narinig.)

A sínai beduinok egy nagyon kicsi hányadát felszippantotta ugyan a Vörös-tengeri turistaipar, sokan azonban ott maradtak a félsziget magányában.

Kurz und gut, így lett a vidék - az arab/iszlám világ kvázi szívében - gyakorlatilag periféria. Amit az internacionalista dzsihádizmus oly annyira kedvel.

Az ezredforduló után Huszni Mubárak/Hoszni Mubarak rezsimje sokadszor ès keményen odacsapott az iszlám szélsőségeseknek, akik ezáltal jelentős bázisvesztést szenvedtek el Dél-Egyiptomban, sokan közülük már ekkor, 2007 magasságában áttelepültek a Sínaira.

Például, ha az ember olvasta annak idején a Hamász ezirányú megnyilvánulàsait (hiba volt, ha nem...), találkozhatott avval a törekvéssel, hogy a Sínain, illetve annak közepén az Izrael-ellenes harc háttérbázisát teremtsék meg.

Emígyen tehát nem volt rossz a fogadtatás. A tébláboló beduin fiatalok - tegyük hozzá: azért korlátozott - emberanyagot, a törzsi vezetők által működtetett csempèszhálózatok meg - jó pénzért persze - logisztikai hátteret biztosítottak.

Szárba szökkent tehát az iszlám extremizmus a Sináj sivatagában. Az arab politológiai szakirodalom a kilencvenes évek elejétől úgy tekintett a Sínaira, mint amelynek lakossága "potenciális csempész" (mondjuk nem is annyira approximatíve), "potenciális kém" (T.E. Lőrinc, ezredes műveit olvasva - siehe noch: The Seven Pillar of Wisdom -, ezt sem zárnám ki) s "potenciális terrorista" (ez - szerintem - általánosítás, de).

2004-től a félszigeten már javában folyt a szevezkedés. Jöttek is a tábái terrorcselekmények (még ebben az évben), aztán újak.

S amikor 2014-ben "kikiáltatatott" a kalifátus, az félszigeten működő terrorista sejtek elsőként csatlakoztak a networkhöz. A legnagyobb regionális organizáció, a szomszédos Gázában komoly humán- és logisztikai háttérrel bíró Jeruzsálem/Bejt al-Maqdisz Szervezet (Tanzim Bajt al-Magdisz/TBM) a mrghirdetett - s kvázi inkább csak kívánt - Iszlám Állam/DÁIS-hálózatban a Színai vilájet (Vilájat Színá) nevet kapta.

Az első évtizedforduló körüli hébe-hóba elkövetett terrortámadások 2014 közepétől felvettek egy heti rutint. Elsősorban a félszigeten állomásozó egyiptomi hadsereg, rendőrség és más, az efféle államokban túlfejlett biztonsági szolgálatok laktanyái, irodái, telephelyei ès alkalmazottjai lettek a célpontok.

És a fegyverraktárak. Ahonnan - mondhatni -kisebb-nagyobb rendszerességgel folyt a szervezet eszközutánpótlása. A gázvezetékek elleni támadásokat màr minőségi ugrásként értelmezték a helyi politológusok. Aztán a Sarm al-Sajkh-i orosz repülőgép elleni támadást újból.

Az állam nem volt rest visszavágni. Csak egynéhány adat: 2013 és 2015 között 1347 terroristagyanús személy öltek meg (túl a hivatalosan kivégzetteken), 11906 letartóztatást foganatosítottak, 3255 ingatlant romboltak le ès 26992 személyt űztek el az otthonából.

A kemény fellépés ellenére a TBM aktív maradt. Már a Sínai vilájet színeiben töltött első évében 286, az azt követő évben pedig 476 terrorcselekményért vállaltak felelősséget. 2014 óta - az állami intézmények rèszéről folytonosan cáfolt-tagadott adatok szerint - eddig több, mint 800 katona vesztette életét a Sínain zajló műveletekben, illetve a terrortámadások következtében. Ez még háborús gombócból is sok.

A támadások többsége (hozzávetőlegesen fele) öngyilkos merénylet, negyede pokolgépes akció, de a a fegyverállomány növekedésével a tüzérség és rakéta attakok aránya is eléri a 15%-ot.

Az utóbbi években pedig akcióik egyre inkább a városokban koncentrálódnak, míg a félsziget középső részén - forrásaikban nyilvánosan - Doktor Guevara gerilla-módszerét követik. (Ezt is egyszer - eredeti közel-keleti forrásokkal - végig kellene venni: hogyan konvertálták a 20. század màsodik felének globális forradalmi irodalmának átvett teoretikáját a gyakorlatba a különböző iszlamista mozgalmak.)

Szíszí elnök fogadkozik, az erőszakszervezetek ügyködnek, a szervezetek szervezkednek.

S amíg a periféria periféria marad, lesz dolga a politikai elemzőknek.

Az igaziaknak.

1

Ősz. 

2

Kerti paraszt, törpe, állat, malom

(Bajor és stájer űbergáz Vorgartenkonstellationent megszégyenítő szinten.)

3

A Kopaonik tetején

Kétezer méteren húzódik a szerb-koszovói határ. Szerb szemszögből persze nincs itt semmi látnivaló, nincs hatàr, nincsenek határőrök.

A sícentrum mögött máig aktív aknamező és a Norwegian People's Aid két csillogó szemű fiatal munkatársa; vidáman közlik, ez már Koszovó. És amikor visszafelé megyek, maradjak a sárga szalagokon belül.

(Mert van egy másik Metternich-variáns is: "Asien beginnt an der Landstraße." Na, ez talán még inkább igaz. S lesz.)

Duvajlát vatan

Minek kormány oda, hol felekezetenként (völgyenként/falvanként/klánonként) amúgy - jócskán megelőzvén minden politológiai-szociológiai hamukát - zsigerből ötezer év óta tudják mi fán terem az önkormányzatiság.

Valahogy így lehetne nyeglén elintézni a libanoni kormányalakítást. Merthogy ez folyik - immár hàrom hónapja. Ami a cédrusok àrnyékában (annak a néhány megmaradtnak) szinte semmi. Voltak ott már évek például legitim köztársasági elnök nélkül.

Nyár elején - amúgy öt éves késéssel - lezajlottak a parlamenti választások, amelyen a konfesszionális keretrendszer engedélyezte mértékben nyertek az Irán/Szíria-barát erők (Március 8. Szövetség). Ehhez sorolandó a síita Hezbollah (H) és Amal Mozgalom (AM), a maronita Szabad Hazafias Irányzat (FPM), a szintúgy maronita Marada Mozgalom (MM) meg még egy két szatellitszervezet. A nyugati/szaúdi orientáció (Március 14. Szövetség) - a Jövő Irányzat (FM), az ősi maronita Falangista Párt (FP), ennek ifjabb (nem édes)testvére, a Libanoni Erők (LF) és tàrsaiknak általánosságban bukó volt.

Persze ez - Libanonról lévén szó - ilyen egyszerűen azért nem igaz. A "győztes" térfélen a H csak kicsit (ugyanannyi mandátum - 12 - mellett 3 protohezbollahos szatellitfüggetlennel 15-re növelte képviselői számát), a FPM viszont nagyon nyert (10/18), a "vesztesek" körében viszont a FM nagyon nyalt (24/13), az LF viszont arányaiban a legtöbbet nyerte (8/15).

De nem is ez a lényeg. Hanem a miniszteri székek szétosztása - raplis óvodások szintjén. Merthogy ismét harmincfős "nemzeti egységkormány" készül, az egyébiránt elbukott, de Rijád által támogatott, eddig is ügyvezetőként miniszterelnökösködő Szaad al-Hariri (FM) vezetésével. Az alábbi tárcakövetelési mátrixban.

A Hezbollah - révén a legbefolyásosabb belföldi (és regionális) politikai erő, fajsúlyos minisztériumokat akar - mondjuk a külügyet meg a pénzügyet. (E kettő általában - nahát - hagyományosan a maronitáknak esett le.)

Michel Aún/Aoun köztársasági elnök pártjának, a legnagyobb frakcióval bíró FPM-nek szíve szerint odaadná valamennyi maronita tárcát. (Meg a többi keresztényét is. Meg a csillagokat az égről.)

Ezen az oldalon - mondjuk - talán még az Amal a legkevésbé követelőző. Ők csak a parlamenti elnöki székhez ragaszkodnak. Nabíh Berri ('92 óta üldögél ebben) már-már olyan érzést kelt bennem, mint amit kicsiny gyermekként éreztem a felvonulásokon sugárzó arcok felett hurcolászott triumvirátus láttán. S nem a markszengelszleninszre gondolok. Az én szellemem úgy nyiladozott, hogy aszittem, a Kádár-Lázár-Losonci trió mindörökkön örökké. Ámen.)

Az ellenérdekelt oldalon Hariri a méretes bukta ellenére nem engedi csökkenteni miniszteri tárcái számát. A nyugati sajtó által nem eléggé hangsúlyozott "igazi" győztes, az egykori warlordok közül egyedüliként sittre vágott s a hadügyminisztérium magánzárkájában tizenegy évet le is húzott Szamìr Dzsadzsa/Geagea vérszemet kapott: a legnagyobb maronita pàrt, a FPM miniszteri tàrcáival azonos számú képviselethez ragaszkodik. Ja, és olyik hivatalokat is akar, amelyek eddig a drúzok hitbizományi állományába tartozott.

A drúzok meg... Valíd Dzsumblat, negyven éve kavaró politikai szélkakas ugyan hivatalosan àtadta posztjàt fiának, Tejmùrnak, de vén rókaként vastagon beleszól még a kormányalakításba. Igazából egyet akar: a lakosság arányában egyre eljelentéktelenedő felekezete számára, számarányukat jócskán meghaladó képviseletet. (Most Dzsumblat Haladó Szocialista Pártja/PSP is gyengült 11/9.)

Valid bejt nem sokan szeretik. A köztársasági elnök sem. Például ő a drúz képviseletet megosztaná a PSP és a szírbarát, most mindössze egy mandátumhoz jutott Talál Arszlán Libanoni Demokratikus Pártja között.

Hozzátenném: a parlamenti mandátum - akárhányszor is választják meg az embert - életfogytiglan havi 18000 dolláros apanázst jelent. Meg a mandátum alatt házat, szolgálókat, autót, sofőrt, testőrt. Meg vámmentességet. És ha nagyon nyüszít a parlamentből esetlegesen kiesett honatya/anya, mindezeket a bónuszokat is megkaphatja, amíg tepsibe nem teszik. Ennyi de facto szinekúra mellett meg nem is èrhet rá a képviselő népet képviselni.

Na, erre varrjunk gombot!

Vagy kössünk aqqált!

Van egy ütős kilós riportkönyv a libanoni polgárháborúról. A "nagy" Robert Fisk műve. Pity of Nation. Ennek arab címváltozata így hangzik: Vajlát vatan. Ezt szójátékoltam a címben: Duvajlát vatan. Egy haza államocskái.

(A múlt havi balkáni tartózkodás utánközlése.)

Tudjuk: a Balkán Gyálarét alatt kezdődik.

Magyarffy szempontból. Aki pedig egy kicsit is mélyművelődik, tudja: e témakörben Metternich mondotta volt meg a tutit.

 (Az e heti Mancsban (39. sz. 2018. 09. 27.) megjelent kis írásom.)

Nagy Sándor lépést vált

Szeptember 30-án népszavazás lesz az ország nevéről. A Görögországgal 27 éve fennálló konfliktus ilyetén lezárása új távlatokat nyithatna a sikerekben nem éppen bővelkedő jugoszláv utódállamnak. A megegyezés ugyanis azt jelentené, hogy Szkopje megkezdheti – hosszú és rögös – útját az EU-tagság felé. Már ha sikerül felülkerekedni a társadalmi passzivitáson, és elmarad a bojkott.

A Szkopjét északról elkerülő autópálya csomópontjaiban nem mindennapi a rendőri, katonai jelenlét. Utoljára tavaly láttam ilyet, amikor a széles körű társadalmi tiltakozássorozat elsöpörte a már tizenegy éve kormányzó, velejéig korrupt jobboldali nacionalista, ám meglehetősen szofisztikált nevű Belső Macedón Forradalmi Szervezet – Macedón Nemzeti Egység Demokratikus Párt (VRMO–DPMNE) kormányát. Akkor a Nikola Gruevszki vezette, kvázirendőrállamot kiépítő párt csúcsra futtatta nemzeti identitásképzésének hírhedt városi szoborparkjára rontottak festékszórókkal a tüntetők – nem kímélvén a nyolc méter magas Nagy Sándor-szobor húszméteres talapzatát őrző óriás oroszlánokat sem. A megmozdulások sokáig nem csillapodtak, még azután sem, hogy Gruevszkit bíróság elé állították, és – egyelőre nem jogerősen – börtönbüntetésre ítélték korrupció miatt (bővebben: „A börtönben voltam a legszabadabb”, Magyar Narancs, 2018. május 31.).

Most, szeptember elején csendes a belváros. Az oszmán kori kőhíd északi oldalán a hegyre kapaszkodó bazárnegyedben, a Csarsiján ténfergő pár fős turistacsoportokat leszámítva, alig van mozgás. Választási plakátokat alig látni. 

A Vardar folyó másik oldalán, a kvázi­nacionalista szoborparkká átminősített modern városközpontban egy-két hevenyészetten felállított asztalnál folyik csak valami kampánytevékenység. A helyieket nem különösebben izgatja fel a dolog, pedig nagy a tét.

Kis Sándor

Az 1991-ben függetlenné vált jugoszláv utódállam nevével – Macedón Köztársaság – a kezdetektől fogva baja volt a déli szomszédnak. Görögország hasonló nevű – s jelentős macedón kisebbséggel bíró – északi tartományát féltette az új politikai entitástól. S persze a görög állami nacionalizmusnak is voltak „érvei”: szerintük a görög néplélek magának vindikálja a macedón tradíciót. Athén elutasító álláspontja miatt az új szomszéd a nemzetközi életben a szürreális Macedónia, Volt Jugoszláv Köztársaság (angol betűszóval: FYROM) néven szerepelhetett az elmúlt negyedszázadban. 

S ha ez még nem lenne elég, Görögország éppen a névvita miatt blokkolja máig is Macedónia felvételét az Európai Unióba és a NATO-ba.

Persze, nemcsak a görög fél nehezítette mindig a helyzetet. Az elmúlt élvtizedben hatalmon lévő jobboldali macedón nacionalisták sem hajlottak a kompromisszumokra – az élükön ebben is Gruevszki járt. Csakhogy tavaly a 120 tagú parlamentben (Szobranye) az 51 mandátumot szerző VRMO–DPMNE egyedül maradt, s a 49 képviselővel másodiknak befutó – Zoran Zaev vezette – Macedóniai Szociáldemokrata Szövetség (SDSM) koalícióra lépett valamennyi frakcióval rendelkező albán párttal. Ezek közül a legerősebb a Demokratikus Unió az Integrációért (BDI), amely – először az ország történelmében – a házelnöki posztot is megkapta. Vezetőjük, az egykori UÇK (Koszovói Felszabadítási Hadsereg) gerillaparancsnoka, Ali Ahmeti egyfajta királycsinálóként (2016 előtt a jobboldali kormányban is benne volt) a macedónai belpolitika fontos személyiségévé vált. Ugyanakkor az albánok országos politikai megerősödésében a BDI-hez hasonlóan összesen ugyancsak tíz képviselővel jelen lévő három kisebb albán párt (a Besa Mozgalom, az Albán Szövetség és az Albán Demokratikus Párt) is jelentős szerepet játszik.

Az így felálló Zaev-kormány azonmód el is fordult a nacionalista vonaltól, s az Athénnal kötendő kompromisszum érdekében számos szimbolikus gesztust tett. Hogy mást ne mondjunk, az egész Balkán legnagyobb köztéri szobrának számító Nagy Sándor-emlékmű neve immár  Harcos a lovon, de még a nemzetközi repülőtérről is levették a világhódító nevét, s ami a határ átlépése után e sorok írójának is azonnal feltűnt: az országot észak–déli irányban átszelő – s korábban ugyancsak Alexandrosz nevét viselő – A1-es autópályát is átnevezték: jelenleg Barátság  (Prijatelszko) a neve.

A jelképes változtatások mögött határozott politikai célok húzódnak meg. Zaev mindenáron előrelépést szeretne elérni az ország nemzetközi (elsősorban európai) integrációja terén. És időközben a görög térfélen is változtak a szándékok: idén júniusban a macedón miniszterelnök görög kollégájával, Alekszisz Ciprasszal a két ország határán fekvő Preszpa-tónál meg is egyezett a névváltoztatásban. Az országot ezentúl Észak-Macedóniának (Szeverna Makedonija) hívnák.

Ha minden jól menne. A kormánytöbbséggel bíró parlament ilyen irányú határozatait ugyanis a székében csaknem tíz éve regnáló jobboldali, egykori VMRO-tag köztársasági elnök, Gyorgye Ivanov minden eszközzel igyekszik megakadályozni. S ha az ő igyekezete nem is lenne elég, a névváltoztatás miatt az alkotmányt nem kevesebb mint 150 helyen kell módosítani, ami nyilván újabb belpolitikai küzdelmeket generál. S e küzdelmek döntő ütközete lesz a vasárnapi népszavazás.

Mégis Nagy

Az ellenzéki VMRO–DPMNE nagy erőkkel s programszerűen igyekszik újra felkorbácsolni a nacionalista hangulatot. Az elmúlt tizenegy év gleichschaltolásai után a média jelentős része az övék  (bővebben: Barátom, Gruevszki,  Magyar Narancs, 2018. május 17.), s bőszen használják is: a televíziós csatornák politikai műsorait figyelve szinte csak a névváltoztatást elutasító véleményekkel találkoztam.

S nem szabad elfelejteni: a VMRO máig a legnagyobb politikai erő az országban! Félmillió biztos szavazó nagy kincs egy olyan országban, ahol általában 1-1,2 millió ember vesz részt a választásokon. S ez a befolyás nemcsak a jobboldal hagyományos társadalmi bázisának tekintett közép- és kelet-macedóniai vidéki szláv népességben erős, nem elhanyagolható a frusztrált városi (elsősorban szkopjei, bitolai és gostivari) fiatalság körében sem – jól látszott ez az utóbbi hónapok VMRO szervezte fővárosi tüntetésein is.

Mindemellett a referendum sikerét komolyan veszélyeztetheti a macedóniai társadalomban tapasztalt általános apátia is, ez elsősorban azt az egyre lecsúszó középréteget érinti, amely hosszabb távú érdekeiért képes lenne túltekinteni a nacionalista lózungokon.

Mindezek mellett az ország lakosságának alsó hangon negyedét (saját számításaik szerint 45 százalékát) kitevő albánok szavazási hajlandósága is kétséges, bár az albán pártok egyhangúlag a névváltoztatás melletti voksolásra buzdítanak. A BDI vezetője, Ali Ahmeti többször is hangsúlyozta, hogy az albán közösség elsőrangú érdeke, hogy az ország integrálódjon Európába. Politológusok pedig hozzáteszik: a referendum sikere nemcsak Zaev miniszterelnök – és a baloldal – politikai jövőjét döntheti el, hanem a macedón–albán politikai együttműködés, hosszabb távon pedig a békés és prosperáló együttélés lehetőségének is próbája lesz. A macedóniai albánok „fővárosában”, Tetovóban és az albán határ melletti Debarban ennek ellenére is csaknem teljes apátiát tapasztaltam. Ráadásul a vallási vezetők sem izgatják magukat a kérdésen. „Úgy az albán nemzeti érzés, mint az iszlám arra ösztönöz bennünket, hogy ne foglalkozzunk a névkérdéssel” – mondja Gafúr, az egyik jelentős mecset Közel-Keleten iskolázott imámja. Ugyanez az álláspontja a muszlim albán társadalomban jelentős befolyással bíró bektasi szúfi irányzat vezetőinek is.

Eközben a Balkánon

Csakhogy Macedónia jövője szempontjából elengedhetetlen az európai integráció. A gazdaság huszonöt év alatt sem sokat haladt előre, az amúgy sem jelentős ipar összeomlott, az átlagkereset 200 euró, s az olcsó munkaerő miatt a „Balkán Bangladeseként” aposztrofálják gazdasági szakértők az országot. A demográfiai helyzet még kelet-európai viszonylatban is aggasztó, magas gyermekszám csak az albán családokban jellemző, de ez sem elég a lakosság csökkenésének megállítására. És akkor még nem is szóltunk a nagyarányú elvándorlásról, amit segít a bolgár kormány igyekvő nemzetpolitikája: eddig majdnem százezer macedón kapott bolgár útlevelet, miután bolgárnak vallották magukat. Az állampolgársághoz kötött nyelvi vizsga nem nagy kihívás; a macedón nyelv – bár ezt a nacionalisták erősen tagadják – a bolgár egyik dialektusának is tekinthető.

A gazdasági kitöréshez a közvetlen és a tágabb környezet sem kedvező, hiszen az ugyancsak egy helyben toporgó Koszovó az albán kisebbség miatt ellenséges, s az erősnek ugyancsak nem mondható Albánia, az EU-tagságát kihasználni nem tudó Bulgária vagy a válságban megrendült Görögország sem éppen ideális külgazdasági partnerek. Helyettük az elmúlt évtizedben látványosan megerősödött az orosz jelenlét, amelynek azonban – Moszkva leg­újabb balkáni játszmáinak részeként – elsősorban a politikai befolyás növelése és a NATO-bővítés akadályozása a célja.

A Balkánon jelenleg három téma körül forrnak az indulatok. A görög–macedón névvita mellett Athén Tiranával is rendezni szeretné évtizedes határkérdéseit. Ennek várhatóan előbb lesz megoldása, mint a Nyugat-Balkánt folyamatosan destabilizáló „örök kérdéssé” vált Koszovó–Szerbia-viszonynak. Bár most újra felmerült a területcsere lehetősége (Észak-Koszovóért cserébe dél-szerbiai albán városok átadása), s mindkét fél részéről vezető politikusok álltak az opció mellé, de ezt egyik fél társadalma sem lenne képes ellenállás nélkül elfogadni. Nem beszélve a határváltoztatás precedensének az egész Balkánt érintő súlyos veszélyeiről.

A macedón–szerb határon fekvő, színtiszta albán lakosságú Kumanovo volt a koszovói háború idején az UÇK országos központja. S hiába az azóta eltelt két évtized, az albán lakosság itt máig őrzi a militáns szemléletet. Amikor a benzinkutast kérdezem, elmegy-e, s ha igen, hogyan fog szavazni a referendumon, felnevet: „Ezt az országot már hívták mindennek. Engem nem érdekel, mi lesz a neve. Mi azt figyeljük, mi történik Tiranában. Meg Pristinában.”

A Zsolnay-majolika színezte belgrádi legenda a Terazijén - közvetlenül az előző századforduló utáni évekből. Amikor az orosz politikai-gazdasági befolyás ilyen épületekben (is) manifesztálódott.

Kedvenc belgrádi könyvesboltom az u. Kneza Mihajlá-n, benne egy híres régi olvasóval.

Azért szeretem, mert ugyanolyan illata van, mint a damaszkuszi Núri-nak.

Ne legyünk gonoszok. (Vagy gonoszak?) Tétessen említés egy másik itteni ostromról is. Hol egyébként először találkozott a hungarus királyság hadserege jelentő számú muszlim fegyveressel.

Történt pedig mindez az Úr 1071. esztendejében.

Az eddigelé utolsó valamirevaló magyar katonai győzelem emlékköve Nándorfehérvárott.

Bár, ha úgy vesszük, valójában ez is nemzetközi csapat volt - akkor, amikor még nem voltak nemzetek. És hát - ugye - a társvezér Giovanni Capistrano is vendégművész volt.

Két hete egy arab szájton olvastam egy filmkritikát. Hosszú idő óta olyat, amely amellett, hogy rèszletekbe menő, alapos hàttérismeretekre épít és tárgyilagos, nem aktuálpolitizál.

Mondjuk így: a török politikai érdekszféra egyik északnyugati végvidékén (Szkopje) üldögélek, s vigyázó szememet általvetem az ankarai akciórádiusz majd' átellenes pontjàra - Szudánra. Kilenc hónapja ezt írtam erről:

xxx

A szkopjei - hosszú ideje zárva lévő - Holokauszt Emlékközpont.

A volt Szovjetunió területén mindig vadászom a játszóterekre. (A vitathatatlan első a khivai jàtszi; mutattam már - többször is.) Általában nem mondható róluk semmiféle gyermekközpontúság. Annál inkább a helyi vasipar és kovácsművészet szárnyaló fantáziája. No, meg a brutális perforációt tökélyre fejlesztő szovjet műanyagipar fékezhetetlensége.

S erre most reggel, a kies Dél-Makedóniában beleütközöm a bitolai városi park eme kompakt kis intézményébe.