Fontos év volt. Ekkor esett meg az örményországi Manzikert/Malazgirt mellett a döntő nagy csata a keletről 1039-ben a dár al-iszlámba betörő szeldzsuk török főerők és a mindösszesen három évig uralkodó IV. Romanosz Diogenész bizánci császár csapatai között. Túl azon, hogy a bizánciak ebben a csetepatéban jól pofára estek, az esemény jelentősége abban áll, hogy ezzel szilàrdították meg hatalmukat a szeldzsukok - nemcsak Kisázsiában, hanem az egész Közel-Keleten.

S ennek máig ható következménye lett: amikor ugyanis a szeldzsukok beléptek az iszlám történelembe, egy egészen különleges helyzet állt fent: politikai értelemben a korábban (s későbben) marginalizált-elnyomott síiták addig nem tapasztalt vezető szerepbe kerültek. Egyiptomban az iszmáílita Fátimida kalifátus regnált, Jemenben és Észak-Perzsiában ötimámos zajdita dinasztiák uralkodtak, Szíriában (Aleppó) a tizenkettes Hamdánidák maradványai egzisztáltak s a névleges politikai-spirituális központban, a bagdadi kalifák mellett/helyett a síita Buvajhida miniszterek vitték a kalifátus ügyét.

Ekkor jelentek meg a szunnizmus védelmezőiként - a sáfiita vallásjogi iskolát követő - török szeldzsukok, akiknek önjelölt - s végül kiemelkedően sikeres - küldetését éppen az 1071-es manzikert győzelem erősítette meg. A szunnizmus sokat köszönhet nekik. (Miként a síiták a történelem fekete lapjaira vésik a nevüket.)

De hát nem is erről szerettem volna írni. Vissza gyükerekhez.

1071 tavaszán Salamon hungarus király (1063-1074) unokatestvéreivel, Gézával (a későbbi Elsővel) és Lászlóval (a későbbi Szenttel) nem függetlenül a keleti szeldzsuk támadástól, nyugatról szaladt neki a Bizánci birodalomnak.

Állítólag bizánci szövetségben álló besenyők dúlták előtte a Szerémség urának, Vid ispánnak a földjeit - ezért indult az expedíció.

Annak rendje s módja szerint ostromgyűrűbe fogták Nándorfehérvárt. Amikor pedig újabb felmentő besenyő sereg érkezett, szépen lekaszabolták őket s a hàrom fővezér kollektíve megszemlézhette a vàrvédők elrettentésére karóba húzott több száz besenyő kobakot.

Ez azonban nem hatotta meg a védőket. Akik Nikétasz fővezér parancsnoksága alatt álló bizánci zsoldban harcoló muszlim, zömében arab (!) katonák voltak.

Három hónapig tartottak ki (ami hosszabb volt, mint az 1521-es sikeres oszmán ostrom); végül egy tűzvész miatt adták meg magukat.

Az unokatestvérek mentségére legyen mondva, a túlélők fejei nem kopjafán végezték.

Pár hónap elteltével aztán a bizánciak visszafoglalták a várat. 1072-ben meg megint mogyeri kézen volt.

Most meg a szerbekén.

Ps. Hogy aztán Salamon meg Géza/László miként nyüstölték egymást, nem tartozik ide.

Pedig vidám egy történet az is.