(Néhány nappal a mostani határincidens előtt Bihácsban jártam. A helyzet akkor csendes, de feszült volt. S ahogy jön a közelítő tél, mindenki elkeseredhet, mint Berzsenyi.

Ilyes írás született belőle. Mancs, 2018. október 26.)

Bihács és környéke lett a dél-európai menekültválság balkáni gócpontja. Ez a Horvátországba mélyen beékelődő nyugat-boszniai város a hétköznapokban fölmutatja az európai migrációkezelés majd’ minden problémáját. Nemcsak a nagypolitika jutott itt zsákutcába, hanem több ezer ember is.

Bihács (Bihać) sétálóutcáján, a ritkaságnak számító gótikus mecsettel szemközti újságos kioszk előtt pakisztáni férfiak állnak sorban; a mobiljaikat töltetik föl. A trafikosnő kis papírcetli igazolás ellenében egykedvűen veszi át a készülékeket. Nem nyilvánít véleményt, kiszolgálja a kuncsaftokat.

A burekos inkább örül. A pékségben a tulajdonos elmondja, hogy a menekültek érkezésével érezhetően növekedett a forgalma. Ugyanezt hangoztatják a kisboltok, kávézók tulajdonosai. A kényszerűségből itt ragadt idegeneket a különböző szolgáltatóipari egységek általában szívesen fogadják. Az utcákon csoportokban sétálnak a menekültek, a parkokban, s különösen a várost átszelő Una folyó partján a padokon főként fiatal férfiakat látni. Többnapos itt-tartózkodásom alatt egyetlen konfliktust sem láttam. A békés, ám kényszerű együttélés azonban nem problémamentes.

Általában hétvégén néhány tucat ember – többségük az itteni kisebbséget alkotó szerb és horvát közösségek tagjai – vonul fel rendszeresen a polgármesteri hivatal elé, hogy tiltakozzanak a jelenlegi állapotok ellen. „Rendetlenek és rontják az utcaképet” – mondja egy idősebb hölgy a menekültekről. A mecsetet is irányító városi iszlám elöljáróság vezető tisztségviselője azonban másképp látja a helyzetet. „A városi lakosság túlnyomó többségét adó muszlimok eleve empátiával fordulnak a zömében szintén muszlim menekültek felé, de Boszniában sokan nem feledték még el azt sem, hogy negyed évszázada a délszláv háború alatt éppen nekik kellett elhagyniuk az otthonaikat” – magyarázza Mevlut, egy helyi imám. S valóban: a délutáni ima után bosnyák és közel-keleti nők egymással beszélgetve lépnek ki a 13. századi, egykori dominikánus templomból átalakított mecset kapuján, és telefonjaikon képeket mutogatnak egymásnak.

Embercsempészet, embervadászat

A menekültek hosszú utat dokumentálhattak így. A legtöbben az erősen beszűkülő, klasszikusnak mondott balkáni útvonalon, Törökország után Görögországon, Macedónián, Szerbián vagy Montenegrón át érkeztek az Európai Unión kívüli Balkán legnyugatibb pontjához. Sokan közülük már a „valódi Nyugatot” is megjárták. Számos menekültet fordítottak vissza több alkalommal a szomszédos Horvátországból. A menekültek föltorlódása miatt értelemszerűen megjelentek az embercsempészek, akik – a menekültek elmondásai szerint – Nyugatról érkeznek, és 2500 eurót kérnek egy Észak-Olaszországba vagy Dél-Franciaországba tartó útért. De a célállomásig eddig csak nagyon keveseknek sikerült eljutni – teszik hozzá.

Odaát, a határ horvát oldalán ugyanis már polgári milíciák is vannak, amelyek tagjai vadászat fedőtevékenység alatt fegyveresen járják az Una folyó vidéki erdőket, s az esetleg ott talált menekülteket átadják a horvát határőrségnek. A szomszédos ország rendőreiről minden visszatoloncoltnak van egy rémtörténete. Az alapsztori: mindenkinek elveszik a pénzét, valamint a SIM-kártyáját. Rosszabb esetben összetörik a telefonját. Ez is az oka annak, hogy Bihács sétálóutcájában a helyi telefontársaság kisteherautón mobilboltot üzemeltet – komoly üzleti haszonnal.

Államszerűség

A folytonosan érkező és visszafordított emberek miatt a horvátok egyre idegesebbek, azt követelik, hogy Bosznia zárja le határait Szerbia és Montenegró felé. Ez azonban már csak a magas hegyek miatt is lehetetlen. Nem beszélve a belpolitikai helyzetről. Bosznia mint egységes állam láthatóan továbbra sem működik: a közigazgatás különböző szintjei között nehézkes (vagy nincs is) a kommunikáció. Az egymással nem nagyon kooperáló szerb és bosnyák–horvát entitás, az azokon belüli, szintén egyre inkább egy-egy helyi politikus hitbizományává váló kantonok, s az azokat alkotó önkormányzatok a nemzeti-konfesszionalista felosztásban reménytelenül hatékonytalan struktúrát képeznek.

Dragan Mektić bosnyák belbiztonsági miniszter kijelentette, hogy további 500 határőr kiképzésére lenne szükség a mintegy 1000 kilométeres horvát–EU-határ ellenőrzésére – ám a kaotikus állami struktúra folyományaként senki nem csodálkozik, amikor Bihács polgármestere, Suhret Fazlić arra panaszkodik, hogy az aktuálisan Szarajevónak utalt másfél milliós EU-gyorssegélyből itt, a végeken egy árva centet sem láttak.

Pénz híján

A külső támogatásra azonban a segítő szervezeteknek is szükségük van. A nemzetközi szervezetek közül az Internationale Organisation für Migration (IOM) munkatársai szerint Bihács környékén majd’ tízezer menekült rekedt. Bár kevesen – elsősorban a családok – közel-keleti segélyszervezetek támogatásával panziókban laknak, a többségnek maradt a város peremén található, még a boszniai háborúban szétlőtt egykori kollégium romos, lakhatásra teljesen alkalmatlan épülete, és a környező erdőkben felállított hevenyészett sátortáborok. „Az itt élő emberek minimális ellátására naponta egy-kétezer euróra lenne szükségünk – mondja egy helyi bosnyák önkéntes –, de ennyi sem érkezik.”

Pedig az igazi nehézségek csak most jönnek. A szokatlanul meleg ősszel eddig szerencséjük volt az itt tartózkodóknak, a tél azonban különösen kemény a boszniai hegyekben. Hogy mi lesz, nem tudják a Bihácstól ötven kilométerre fekvő Velika Kladuša melletti gyártelepen felállított sátortábor lakói sem. Az itt dolgozó önkéntesek megerősítik: az egész balkáni menekülthelyzetet egységesen kellene kezelni – különös tekintettel a szerb kormány viselkedésére.

Szerbiában a helyzet

A mai boszniai menekülthelyzet erősen függ ugyanis a szomszédos Szerbiában kialakult helyzettől. Tavalyig az országban rekedt menekülteket államilag szervezett keretek között osztották szét a nagyobb városok között; általában üres gyárépületekben, jobb esetben kihasználatlan kollégiumokban helyezték el őket; a helyi lakossággal folyamatosan konzultálva. „Ami máig feltűnő – erősíti meg Muhammad, egy tíz éve az országban élő libanoni imám –, hogy a szerb média a kezdetektől vigyáz arra, hogy ne szítsa az indulatokat. A szélsőségeseket leszámítva a súrlódások bőven a tolerálható szinten belül maradnak” – teszi hozzá.

Ezt személyesen is megtapasztaltam. Korábban a dél-szerbiai Szandzsák városaiban elsősorban a bazárokban találkoztam menekültekkel. A montenegrói határ melletti néhány ezres kisváros, Tutinnak piacán már a kereskedők is megtanultak néhány szót dáriul, perzsául, arabul. Ugyanezt láttam az ország középső részén, Nisben vagy akár az északi Vajdaság városaiban. Mára azonban a helyzet megváltozott.

Az Európa, Moszkva és Ankara között mindeddig sikeresen balanszírozó szerb elnök, Alekszandar Vučić az utóbbi hónapokban mintha engedne a migrációellenes nacionalista politikai erőknek. Az országban maradt menekülteket a szerb hatóságok tavasszal hol finomabb, hol kevésbé válogatott eszközökkel továbbutazásra ösztönözték, elsősorban az egyetlen „szabad” irányba, azaz Bosznia felé. És mivel Szerbia Bosznia szerb entitású területével (Republika Srpska) határos, így a menekültek határátlépése – Belgrád szándékainak megfelelően – nem ütközik nagyobb ellenállásba. Sőt, miként pakisztáni fiatalok Bihácsban elmondták, gyakorlatilag ellenőrzés nélkül jutottak át Boszniába. Ahol aztán szabadon mozoghattak, hiszen az ország bosnyák–horvát és a szerb részei között maximum táblák figyelmeztetnek a belső határvonalra. Ennek megfelelően busszal, vonattal vagy többnyire gyalog háborítatlanul jutottak el a horvát határ közelébe.

A Boszniában rekedtek között van egy érdekes réteg: azok az irániak, akik 2017 vége óta érkeztek. A perzsa ország állampolgárai számára Szerbia tavaly decemberben eltörölte a vízumkényszert. A hivatalos adatok szerint idén eddig 6000-en érkeztek Iránból; sokan maradtak, viszont a nekik kijelölt dél-szerbiai, albánok lakta Preševóban kevesekkel találkozhatunk közülük. Bihácsban többen elmondták, hogy Iránban most sok afgán, pakisztáni és más dél-ázsiai menekült igyekszik állampolgárságot igazoló papírhoz jutni, hogy ezt a lehetőséget kihasználhassa. Ez persze azért, ismerve az iráni belpolitikai és bürokratikus viszonyokat, aligha megy könnyen.

A panzióban, ahol megszállok, a tulajdonos menekülteknek is ad szállást. Miután beszélgettem velük, kiülök egy belvárosi kávézó teraszára. A mellettem lévő asztalnál letelepszik három közel-keleti férfi. Az imént szálltak ki egy német rendszámú autóból. Arabul beszélgetnek, számok, országnevek és pénzösszegek hangoznak el, majd bősz telefonálgatás kezdődik. Végül felpattannak s elindulnak a folyóparti menekülttábor felé.

A politika egy helyben toporog. A csempészek dolgoznak.