A Balkánon a legnagyobb. Közvetlenül az ibériai kiűzetés után kezdtek ide temetkezni a városban letelepült szefárd közösség tagjai. Az első sír 1497-ből, az utolsó 1929-ből szàrmazik. Több mint négyszáz év történelme.
A közösség históriája a német megszállàssal èrt véget. 1943. màrcius 29-én futott ki az utolsó vonat a bitolai állomásról. Több, mint 4000 (közvetlenül a városból 3351) zsidót szállítottak Treblinkába.
Kètszázan élték túl.
Jelenleg nincs zsidó közösség Bitolában.
Már megint itt van a szerelem, már megint izzad a tenyerem...
Valakinek, ki ebben az épületben múlatta az időt egykor, ugyancsak izzadhatott.
Ez volt ugyanis a Monastiri Katonai Főiskola (Manastır Askerî İdadisi), melynek 1896-ban falai közé lépett - s maradt is három évig - egy tizenöt éves helyre kis török-jörük ifjú, hamarosan levakarhatatlan szép kackiás bajusszal, de már akkor eltökélt, gyomorbajos tekintettel. Úgy hívták: Ali Rızaoğlu Kemal.
Később meg úgy: Mustafa Kemal.
Még később: Atatürk.
De akkor még, a fin de siècle Balkánon is fülledt, erotikus és nihillista légkörében a kis Kemal itt élte át élete első nagy szerelmét. Tárgyát úgy hívták, Eleni Karinte.
A történet szerint a zsongó-búgó Kemal mindig a lány erkélye alatt turbékolt, amit Eleni gazdag kereskedő apja végül megelégelt s lányát nagy sietve Florinába szállíttatván legott férjhez adta.
Eleni családja görög volt. Nem tudhatni - bár láthatjuk: politikusokat és vezéreket nem ártana rendszeres pszichiátriai elemzès alá venni - mennyiben játszhatott ez az eseménysor szerepet Mustafa Kemal görögökhöz való későbbi - mondjuk így, eufemisztikusan - meglehetősen bonyolult viszonyában.
Hey - mondhatta volt Kemal - köpni kell...phö.
A Balkán tele van az ilyes településekkel. Róma, Bizánc, az oszmánok, esetenként a Gesamtmonarchie, aztán a királyi szürke tónusú, majd a titói futurisztikus Jugoszlávia. Mind hagytak errefelé nyomot.
Bitolában harmadszor jàrtam. S még nem elég.
A Gazi Hardar Kadi mecsetet 1560 után építette a Mîmar Sinan Arch. Corp.
Az Új dzsámit (Jeni džamija) meg két évvel korábban, Mahmud efendi kádi emeltette.
Mondjuk így: urbanisztikailag arculatfestő építmények.
Olyan érzésem volt itt, mint a montenegrói Cetinjében. Az a 19. század végén Crna Gora vladikai-királyi székhelye volt, most meg akkora, mint Kiskőrös. De a belvàrosi épületek valami elveszett - igaz, akkor sem volt - nagyságról regélnek.
Bitola, az oszmán időkben - szláv neve tükörfordításaként - Manastır (Kolostor) a híres-neves berlini kongresszus után, hol talán egyetlen alkalommal a történelem során - legalábbis külügyminiszteri személyben - eljátszhattuk, hogy világpolitikai tényezők vagyunk (akkor sem voltunk azok; Otto von B. vezényelte a dolgokat), szóval 1878 után az átszerveződő oszmán közigazgatás egyik új vilajetjének lett a központja. Fontos hely volt, beindult az indusztrializáció, jött a vasút, iskolák nyíltak. (Miként az előző posztban említett katonai akadémia.)
Ennek folyományaként az európai hatalmak egyre-màsra nyitották konzulátusaikat. A századfordulóra egy tucat működött belőlük.
Most tiszteletbeli kozulàtusok vannak szép számmal. Legjobb helyen az orosz. Pont szemközt a mecsetekkel.
A càrok, elnökök, komisszárok továbbra is figyelnek.
Belvàrosi utcaképek.
Eccer vót, hónemvót, 1410 körül a Korçë körüli hegyekben megbúvó Panarit falucskában a helyi ortodox papnak fia született, Ilia.
Cseperedett szépen, s mikor tíz éves lett, már vitték is - a devşirme jóvoltából - egyenest a szultán udvarába.
Épp jókor. A Yildirim Bayezit-féle kisiklást (1402, az ankarai/angorai csata, Timur Lenk triumfálása) követő jó másfél évtizedes kisiklást követően újra erősödni kezdett az oszmán állam. A kis Ilia, illetve új nevén, Ilyaz hamarosan II. Murat (1421-1444/1446-1451) udvarában képeztetett janicsárrá.
Ügyes és igyekvő növendék volt, II. Fatih Mehmet (1444-1446/1451-1481) hadseregében egyre magasabbra jutott a ranglétrán. S mint oly sokan, neki is Konstantinápoly 1453-as bevétele jelentette a valódi kiugrást. A szultán nemsokára kvázi hazaküldte: janinai helytartó (vali) lett.
A Fényes Portán beléje vetett bizalmat mutatta, hogy ezután a trónörökös, a későbbi II. Bayezit (1481-1512) kedvenc nevelő tanára lett. Ez is mutatja az oszmán állami iskolarendszer hatékonyságát: a devşirmével "törökösített" janicsárok nem csak katonai kiképzést kaptak. Az arra rátermettek magas szintű vallási-teológiai és/vagy adminisztratív, esetenként művészi oktatàsban is részesültek.
Miként mesénk hőse, Ilyaz Bey Mirahori. A források szerint képzett álim/vallástudós volt s - ez azért bizonytalan - II. Bayezit veje is.
A 15. század a kilencvenes éveiben, Ilyaz pedig a nyolcadik ikszben járt, amikor a szultán ösztönzésére szülőfaluja mellett 1494-ben megalapította Korçë városát - s mindjàrt egy impozáns mecsettel kezdett. Az egyik elsővel albán földön.
Aztán ehhez jött - amikor màr Ilyaz is a kilencvenes éveit taposta - egy fiúk és lányok (!) számára alapított s négyszáz éven át funkcionáló mecsetiskola (medrese). Meg fürdő, meg bazár. Ahogy az kell.
Végül igencsak vénen, de: meghalt.
A mecset még áll.
De asse' lesz örökké.
Miként a protonok sem.
Jó éjszakát.
Megállok, bemegyek egy burekezőbe, vércukorszintet igazítok. A falatozó elé érkezik egy toprongyos férfi, a bringáját kitámasztja, bejön, megveszi a legolcsóbb péksütit, kilép a jádára s az első falatot az ott ólálkodó kóbor kutyának adja.
Ez a gesztus máris elhelyez engem ebben a Minden háta megetti kisvárosban. Rögvest komfortosan érzem magam. Olyan ez, mint egy kissé (még) lepattantabb èszak-görögországi város. Kastoria környékén làttam ilyest. Vagy Drama vidékén. Persze egy Arany Hajnalos bizton berágna ettől a hasonlítgatástól. Vagy akár egy közgörög.
Mindegy. Korçë jó hely. Ősi mecset, vadiúj ortodox katedrális, bazár - vicces nevű kávézókkal, obligát óratorony és megfoghatatlan stílű modernségek.
És a színháza király.
Meg különben is, micsoda menő város az, amelyiknek egyik középiskoláját így hívják: Themisztoklész Gimnázium.
1913 jó év volt. Az azt követő négy fényében különösen. Szerbia számára meg igencsak.
Az első balkáni háborúban (1912-1913) a Karađorđevićek hízásnak indult állama a fél Balkánt bekebelezte. A mai Albánia nagy részét is. (Szeretnek is a szerbek erre a - rövidnek bizonyult - provizóriumra emlékezni. Az albánok meg nem.) Durrës (Драч) lett a Durresi megye (Драчки округ) központja, négy kerülettel (срез): Durrës, Tirana, Elbasan, Lezha.
Már éppen rendezkedett volna be a szerb adminisztráció, amikor tavasszal kitört a màsodik balkán háború, amely aztán elvitte a szerbektől az albán szerzeményeket (is.).
Durrës lett - Vlora - után Albánia fővárosa. 1914 márciusában meg is érkezett az új uralkodó, I. Vidi herceg. Eredeti nevén Wilhelm Friedrich Heinrich, a Wied-Neuwied-családból.
Ezeket az importált balkáni uralkodókat mindig is imádtam. A kedvencem máig a "bolgár" Szakszkoburggotszki/Сакскобургготски (Sachen Coburg und Gotha) dinasztia.
Még jó, hogy nékünk végül a karót nyelt, tetkós-macsó tengerész jutott, ki lovával végigpatkóztatta a később róla elnevezett alleet. (Mondhatnók veritasosan. De nem. Nem volt jó.)
Szegény I. Vidi, már '14 szeptemberében húzhatott emigrációba. '25-ben a hercegi címe is mehetett a levesbe: jött az Albán Köztársaság.
(Persze csak addig, amíg a magyar nő(k) nagy szerelmese, Zogu pasa másként nem gondolta.)
Ps. Durrësi hangulat.
'87 novembere volt a mélypont. Mg. munka Földesen, utána az emlékezetes laktanyariadó, amelynek során hét óra alatt sem sikerült kijutnia egyetlen embernek/technikának sem a kaszárnyából, Kucsera ezredes dandárparancsnok bukása, a majdani demokratikus vezérkari főnök érkezése (akkor még csak moszkóviai tanulmányokkal a háta megett, ki a következő március idusán dörgedelmesen beszélt - még - a horthysta-fasiszta csőcselék veszélyéről; éberség elvtársak!), a nyomott időjárás, az alakulótér-seprés - viharos szélben.
De voltak könyvek.
És zsebrádiómon estve a tiranai rádió magyar nyelvű félórája (rögvest az Amerika Hangja és Moszkva után). Na, abban hallottam például, hogy egy rakodómunkás arról áradoz, mennyire jó neki a durresi dokkokban rakodni - az albán kommunizmus dicsőségére és a két gaz kapitalista hatalom (értsd: USA&Szovjetunió) kárára.
Anno a kettes körletben úgy éreztem, aktuális helyzetem helyett én is szívesebben rakodnám a szenet a teherhajókra a napfényes Albániában - az akkor már két éve halott Enver Hoxha elvtárs tiszteletére.
S ami jelenleg folyik hazánkban, arra most is van bennem késztetés erre az egészséges fizikai munkára.
Ps. Reggeli futás, vonattal. (Azzal az eggyel.)
Valahol mindig azt hittem, a Mercedesek az okai. Hogy Albániáról miért mindig Libanon jut az eszembe. Ebben a két országban - bizonyosan a márka szülőhazáját is beleértve - az egy főre jutó Merdzsók száma világviszonylatban a legnagyobb.
Persze az is lehet, hogy az országméret teszi. Meg a hegyvidék-tengerpart viszonylat. Vagy az ebből adódó - geográfiai determinizmus, a'la Jovan Cvijić! - máig ható törzsi hagyomány. Vagy a termékenyítő vallási mozaik.
Aztán, leérkezvén a partmenti síkságra megcsapott az a cédrusok alatt oly annyira kedvelt illat. Szag.
A kiégett fű/fa/bokor, az érett szemét és a rotható tenger szaga, a beállott párás léggel keverve. Na, ezt szeretem.
Mondják, a szagok a legatavisztikusabbak. Azok ágyazódnak a legmélyebbre, és azok maradnak meg a legtovább. Nekem - tekintve a látásom és hallásom általános állapotját - egészen biztos.
Szeretem ezt a két szagos országot.
Ps. Alant albán szamár.
A Fekete-Drin macedóniai szakasza
És az albániai szakasz.
Bolgár megszállás alatt.
Nem először, ugye. Meg hát, egyes - voltaképpen a legvalószínűbb - nézetek szerint a macedón kvázi nyugatbolgár dialektus. Mások szerint meg dél-szerb. Mert azt nagyon nehéz volna argumentálni, hogy köze van Alexandroszékhoz. De van nálam egy könyv (Origin of the Macedon People - szakirodalom, szerzője szkopjei egyetemi tanár), mely szerint igen.
Ezek a fontos dolgok - a 21. században.
S lesz ez még így se.
Ps. Mindegy is. Baráti beszélgetès közben nézem a várat. Sámuel bolgár cár erődjét. Amikor a bizánciak 1018-ban bevették - a források alapján egyre bizonyosabbnak tűnik - komoly magyar segédcsapatokat delegált ide Gyeücsafia Vajk.
Az offenzívát II. Baszileosz, a Bolgárölő bizánci császár organizálta, ki a végső nagy összecsapás után több tízezer bolgár hadifoglyot megvakíttatott. De hát - tegyük hozzá - keresztényi módon néhányuk szeme világát meghagyta, hogy gájdként haza vezessék az elvert kompániát.
Nem véletlen (persze elsősorban az adott regionális politikai konstelláció okán), hogy Pista bácsi az ő oldalán harcolt. Néki is volt egy kis gyakorlata az efféle kegyes metódusokban.
(No, ne ítéljük a régieket mai mércével. És: ne akarjunk ma a régi mérce szerint ítélni.)
Tranzit. Burek.
(Tíznapos körút; irományok.)
Mostanság is szeretik így nevezni... Bár azzá valszeg csak akkor lesz, ha mások azzá teszik. Mint F.F. évszázada megtörtént likvidálása idején.
Mindenesetre egy nemzetközi Little Game azért folyik itt is, tudjuk. S minő érdekesség: a szerb nemzeti identitás kialakításában alapvető szerepet játszott hajdani oszmán/török/iszlám ellenesség helyett ma az van - többek között -, hogy az országot átszelő főutak mentén lépten-nyomon kétnyelvű táblák olvashatóak; nem csak kamionsofőrök számára.
Dobrodošli - Hoş geldiniz!
Máris jobban érzem magam.
(Ismétlés)
A minapi külföldi kerékpárosok elleni tádzsikisztáni támadások kapcsán azon nyomban odavágytam. Dusanbéba, Dangarába, Kulobba, a Vakhs-völgybe, Badakhsánba. Ide gyűjtöttem, amit ott írogattam három éve. Sok minden természeténél fogva elavult, de a háttér még sokáig érvényes (lesz).
Hősök
Vannak szabadsághősök, fegyveres harcosok, milíciavezetők, akikbe szerelmes lesz valamennyi (nyugati, csak nyugati?) újságírónő. Ha továbblépünk a par excellence idolon, Guevara doktoron, akkor itt volt Basír Dzsemajel (Bashir Gemayel), a libanoni Falang (Hizb al-Katá'ib) igazi késő hetvenes-korai nyolcvanas évekbeli barkós, szépfiúsan oldalra fésült - hajh - sűrű hajú vezetője, akiről nem olvastam nyugati hölgyszerző által írott könyvet, tanulmányt, amelyet át ne fűtött volna a nagybetűs szerelem. Még a célszemély halála után is.
Itt meg - a szomszédban, Afganisztánban - élt a Pandzssír Oroszlánja (شیر پنجشیر), Ahmad Sáh Maszúd (Ahmad Shah Massoud), a tádzsik hadvezér, chitrali sapkában, fiatalon is markáns, tiszta arccal; imádta a sajtó. És a női riporterek.
Hogy milyen iszlamista politikai programja volt, az más kérdés. Pedig fontos. Mindenesetre itt van nekünk a hős, akit két nappal 9/11 előtt két arab terrorista gyilkolt meg kamerába rejtett bombával.
Persze Tádzsikisztánban elsősorban nem a nők beszélnek róla. Amikor a Pandzs folyó afgán oldalán bekövetkező földcsuszamlás jelentősen megemelte a folyó vízszintjét és elöntötte a tádzsik oldalon futó török cég által iráni munkavezető irányításával kínai és helyi munkások által épített egyébiránt helyi viszonylatban jó minőségű országutat, másfél napra jórészt teherautósofőrökkel egy út menti "motorestiben" ragadtam. Jó kis szociológiai élmény volt.
Ötven fölött nem volt kamionos, a ki ne szívott volna a határ túloldalán a nyolcvanas években. A szovjet vezetés anno magasan a honi számarányuk felett küldte az afgán emberdarálóba a közép-ázsiai népek fiait; különösképpen az ügyben a határ másik oldalán is érdekelt tádzsikokat és üzbégeket. Akik aztán vagy meghaltak vagy nem. Utóbbi esetben poszttraumáskodtak vagy nem; mindenesetre valamilyen formában megcsapta őket az afgán szél.
Egy, egyébiránt az Oroszlánra esősen hasonlító, a háborús részvétel folytán csupa seb ábrázatú ötvenes kamionsofőr (aki szovtranszavtos múltjából lazán emlékezett a Záhony-Szeged viszonylatra) áhítattal beszélt Maszúdról. Elmondta például, hogy a a tádzsikokat a háborúban igyekeztek saját afganisztáni nemzettestük ellen bevetni, kihasználva a de facto létező törzsi ellentéteket. Többnyire sikertelenül. Egyrészt mindenki túlélni akart, másrészt a tádzsikok körében óriásira nőtt Maszúd presztizse. A legtöbb tádzsik Afganisztán-veterán erősen növelte társadalmi szinten és mélységben az akcionalista iszlamizmus terjedését az otthoni közegben. Ez kulminálódott a későszovjet korban már egyre izmosodó belső iszlamista fejlődéssel, s meg is lett az eredménye a kilencvenes években itthon aminimális híringerküszöböt sem elérő ritka brutális polgárháborúban.
Ahmad Sáh Maszúd képe meg máig ott lóg sok helyen Tádzsiksztánban is. Például teherautók műszerfalán és hálófülkéiben (hol más kultúrákban általában női aktok csüggenek). A könyvekben meg dúlnak iránta az érzelmek. Még a lektűrökben is.
xxx
Állami Egyházügyi Hivatal
A Ramadán végét jelző imán úgy félig telt meg a dusanbei nagymecset. Pedig imahelyből nincs igazán sok a tádzsik fővárosban. Itt azonban a szovjetizáció jobban látszik, mint néhány vidéki régióban, jelesül Garm, Tavildara vagy a déli Kurgonteppa vidékén. Ezzel együtt a tádzsikisztáni iszlám nem csak földrajzi értelemben sok színű. Kis vázlat.
Az előzményekbe most nem mennék bele; a SADUM (Духовное управление мусульман Средней Азии и Казахстана/Közép-ázsiai és Kazahsztáni Muszlim Vallási Tanács) felügyelet alól 1991-ben „szabaduló” tádzsikisztáni (többségi, szunnita) iszlám közösség akkortól kezdte felépíteni saját intézményhálózatát. Pontosabban persze – építették fel neki. Bár a később jelentős szerepre szert tett Abdullo Nuri (Abdullah Nuri) már 1973-ban létrehozott egy iszlamista ifjúsági szervezetet, Nazhati Jevononi Islomii Tojikistan (Nazhati Dzsevánáni Iszlámii Tádzsiksztán/Tádzsikisztáni Iszlám Fiatalság Újjászületése) néven, az igazi – kevésbé kontrollált aktivitás csak a függetlenség elnyerése után kezdődött el.
1990-ben az egész országban 17 hivatalosan regisztrált mecset működött. Ez a szám mára 4000 fölé emelkedett. Ennek azért is van jelentősége, mert a mecset – tudjuk – nem csak imahely, de általában találkozási pont, a társadalmi információcsere egyik alapvető színtere, amely megkerül(heti) a bármely hivatalosság által felügyelt média közvélemény-befolyásoló hatásait.
A mecsetek tizede pénteki khutba tartására is alkalmas dzsámi, amelynek elöljáróját (imám) és/vagy prédikátorát (khatíb) máig az állami egyházügyi hivatal nevezi ki.
Mert ilyen is van. A Shurai oli ulamoi dini Tojikistan – SOUDT (Súrái Áli Ulamái Díni Tádzsikisztán), azaz a Tádzsikisztáni Vallástudósok Legfelső Tanácsa felügyeli a mecsetelöljárók/prédikátorok kinevezését – természetesen a helyi hagyományos informális társadalmi kapcsolatok, a helyi vezetők, klánfőnökök javaslatainak figyelembevételével. A SOUDT ekképpen a kommunista SADUM hagyományát viszi tovább, kissé szűkített jogkörökkel.
(A SADUM-ból kivált tádzsik állami egyházügyi hivatal először Qaziátus-sá, 1992-ben Muftiátus-sá, majd 1996-ban alakult az imént említett SOUDT-tá.)
E mögé aztán szépen kiépült egy kontrollált „nemzeti” vallási oktatási hálózat is. (A Szovjetunió fennállása végéig két intézmény, az 1944-től – újra – működő bukharai Mír-i Arab Medresze és az 1971-ben megnyitott taskenti Imám Bukhári Intézet látta el ezt az államhatalom részéről totálisan kontrollált feladatot.) Jelenleg 6 hivatalos medresze, egy iszlám gimnázium és egy iszlám főiskola működik az országban.
Az állam persze továbbra is nagyon felügyel. Olyannyira, hogy 2014 tavaszától valamennyi pénteki mecset elöljárója hivatalosan is állami közalkalmazott. Ez legalább egyenes beszéd – mondhatnák maliciózusan –, nem olyan, mint az al-Azhar függetlennek mondott és magának igazából nem létező nemzetközi tekintélyt vindikáló legfelső vezetője (sajkh al-Azhar) esetében – hogy ne folytassam a sort…
Ugyanebben az időpontban bevezették az imámok számára az „egységes munkaruhát” is.
Egységesítés. Ez a jelszó minden téren. Szükség is van rá, miután a fiatalabb imám-generáció már nem az említett „hazai” oktatási intézményekben pallérozódott, ami aztán súlyos összeütközésekhez vezet(ett) a „szovjetizált” öreg imámok és közöttük. A fiatal vallástudósok – többségük a polgárháború (1992-1997) menekültjeként – pakisztáni, szaúd-arábiai, egyiptomi, iráni intézményekben tanultak, s az onnan hozott szocializációs magatartásformák nem csak az öreg imámokkal jelentettek permanens konfliktust. Mindaddig, amíg az utóbbiak ki nem halnak, illetve a társadalom nagyobb – főként fiatalabb – része is át nem alakul, eme ifjú elöljárói testület munkájának eredményeképpen.
Van azonban ezzel a fiatal vallástudós-generációval egy másik probléma is. A hazatérők közül sokan nem találnak hivatalosan állást sem a mecsetekben, sem az oktatási intézményhálózatban. A sovieticus imámok összezárnak; frusztrálja őket a fiatalok mélyebb vallástudományi ismerete és arab nyelvtudása. Így aztán minden eszközzel igyekeznek akadályozni őket, a fiatalok pedig – a régió hagyományaihoz híven – magánoktatásba (sabaq) kezdenek, úgynevezett hudzsrákat (lakásiskolákat) nyitnak, ahol aztán a kezük alá került fiatalok ugyancsak nem a társadalmilag megszokott szocializációt kapják. És nem csak a fiatal férfiak; idősebbek és egyre több nő is.
Az állam igyekszik mindezt akadályozni; különböző különbözeti vizsgák előírásával és razziákkal. De hát éppen a pre- és szovjet időkből maradt fenn a magánoktatás, a tanár (olim/mudarris/domullo) karizmájára épülő személyes oktatási rendszer. Ami most, a „függetlenség” alatt is tovább él.
Lesz még belőle gond.
xxx
Kemény vonalak
A két főmumus az Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom, ismertebb nevén, az IMU (Islamic Movement of Uzbekistan), saját nyelvén: Ўзбекистон Исломий Ҳаракати és a Közel/Közép-Kelet+BelsőÁzsia vezetőinek mindig mellényzsebből előhúzható feketeseggű ördöge, a Felszabadítás Párt - ismertebb, arab nevén a Hizb al-Tahrír/حزب التحرير). (Erről az utóbbiról egyszer, ha lesz egy szabad hónapom, írnék majd többet; Libanonban mélyen beléjük láttam. De lehet, hogy abban a bizonyos szabad és nyugodt hónapban már igencsak sötét lesz.)
Az IMU régóta aktív Tádzsikisztánban; 2010 óta több, általában a hadsereg létesítményei elleni attakot hajtott végre. Akcionalista riválisaként ugyanebben az évben jelent meg egy immár színtádzsik csoport, amely kezdetben az ország Fergána-medencei részén található Khudzsandban (régi, gyönyörű nevén Leninobod/Leninábád/Leninvárosban) tevékenykedett. Ez az Isten Segítőinek Csoportja (ҷамоати Ансоруллоҳ/Jamoati Ansorulloh). A szervezet, amelynek vezetői közül többen - mint például Amiruddin Tabbarov - korábban, a polgárháború éveiben Abdullo Nuri környékén sertepeltéltek és a békekötést elutasítva Afganisztánban és Pakisztánban pallérozódtak tovább.
A csoport élesen bírálja az állami ernyő alatt működő hivatalos iszlámot, azt a "kommunizmus termékének" titulálva. (A korábbiakban láthattuk, hogy ebben van is némi igazság.) A hivatalos vallási vezetőket egyszerűen "leképmutatózzák" (munáfiqún). A szervezetnek van és lesz utánpótlása az aktuális mély kútból (Irak/Szíria).
A Hizb al-Tahrír-nak is van erős riválisa a társadalom reiszlamizálást célul kitűző retorikai befolyásolás terén. A pakisztáni gyökerű Igehirdetés Csoport, vagy ugyancsak ismertebb nevén a Tabligh-i Dzsamáat (تبلیغی جماعت) már a kilencvenes évek óta jelen van - általában illegálisan - Közép-Ázsiában (elsősorban Kazahsztánban, Kirgisztánban és Tádzsikisztánban). Amikor aztán a helyi fiatalok vallási képzésének egyik fő színtere a pakisztáni vallási felsőoktatás lett, ez a tevékenység felerősödött. A társadalom (re) iszlamizálását személyes propaganda (családlátogatások, közösségi előadások) révén megvalósítani szándékozó csoport jellegzetes fejfedőt viselő jámbor aktivistáit nem sok helyen szeretik. A Közel-Keleten se, Közép-Ázsiában se, Tádzsikisztánban se. Számos esetben derült ki ugyanis, hogy a szervezet köntösében az indiai szubkontinensről sokkal radikálisabb eszmék/pénz/fegyver/fegyveresek szivárogtak be a tablíghi területekre.
A szalafiták is mozgolódnak Tádszikisztánban. 2005 óta nyíltan jelen vannak, ami a rezsimnek négy év után már anyira fájt, hogy 2009-ben betiltatta őket. Ezzel együtt a szalafizmus "hazájából". az Öbölből mindig jól jön a pénz. Dusanbében Qatar most épít egy gigamecsetet, amely az általam a nagymecset udvarán tanulmányozott látványtervek alapján egyszerre magába nyelheti a főváros összes imádkozóját. Alexander Sodiqov hírelemző szerint, túl az elnök luxus-imádatán, racionális magyarázata is van a projektnek: egy nagy mecsetet (s benne több ezer hívőt) könnyebb kontrollálni, mint húsz kicsit.
xxx
Az Iszlám Állam leágazása(i)
Idefelé jövet a repülőn Isztambultól mellettem ült egy alsó-huszonéves, vékony, síkideg fiatalember, kaszálóra sülten, frissen borotválva (még a szakállvonala is szépen körbeégett az arcán), fekete dzsellabában. Végig egy arab nyelvű dokumentet szorongatott, miszerint ikszipszilon tádzsik állampolgár elvégezte ezeket és ezeket a medresze-tanulmányokat. Érkezéskor szépen le is kapcsolták a dusanbei repülőtéren.
Nem véletlen. Míg a vízumra várakoztam, egy Dzsamsíd nevű határőr hosszan ecsetelte, hogy a hatóságok ki vannak hegyezve a Szíria/Irak irányából, legtöbbször Isztambul felől érkező magányos fiatal férfiakra.
Júniusban a tádzsik belügyminiszter szerint hozzávetőlegesen 600 tádzsik állampolgár harcol valamely dzsihádista szervezet - elsősorban az Iszlám Állam (IÁ/IS/الدولة الإسلامية) - soraiban Szíria és Irak területén. És legalább százan már el is estek a mártíromság mezején. Itthon is nő a gáz: egyre nagyobb a fluktuáció; legutóbb augusztus elején kapcsoltak le 16 tádzsik iszlamistát az Interpol segítségével.
Ami nem azt jelenti, hogy elsősorban a tádzsik anyaföldről történik a toborzás. A szomszédos Afganisztán mellett sokkal inkább az Oroszországban élő milliós tádzsik közösség az emberhalászok fő célpontja. Ott ugyanis - elsősorban a csecsen diaszpóra ez irányú immár történelmi léptékű tapasztalatai révén - a kaukázusiak már kiépítették ehhez a logisztikai hátteret.
Ám Tádzsikisztán és az IÁ viszonyában még veszélyesebb fejlemény a folyamat, amely Afganisztánban látszik kibontakozni. Az IÁ vezetése tavasszal embereket küldött a fő rivális al-Qáida központi terepének számító közép-ázsiai országba, hogy az északi tartományokban (ez elsősorban Balkh, Kunduz, Takhar, de még inkább Badakhsán tartományokat jelenti) településeket/városokat megszerezve hídfőállás(oka)t építsen ki a posztszovjet közép-ázsiai országokra, valamint a muszlim ujgurok lakta nyugat-kínai Hszincsiang tartományra kiterjesztendő tevékenységéhez.
Az IÁ nem légüres térbe érkezik. Szándékai szerint építene az itt működő "testvérmozgalmakra", így az üzbég IMU-ra és Jundullohra (جندالله), az előző bejegyzésben említett tádzsik Jamoati Ansorullohra, de az ujgur Kelet-turkesztáni Iszlám Mozgalomra (ETIM - East Turkestan Islamic Movement/TIP - Turkestan Islamic Party, TIM - Turkestan Islamic Movement etc.) is.
Az elképzelésnek már vannak kézzelfogható megvalósulásai a térségben. Márciusban az üzbég hatóságok már razziáztak Termez, Karshi és Guzar térségében (amit persze a helyi sajtóban váltig tagadtak), a régió utóbbi időben errefelé kissé megfáradt őre, Oroszország pedig újra erőre kapni látszik: áprilisban újabb 2500 orosz katona érkezett a térségbe - a határellenőrzés biztosítására.
Ehhez azt a személyes tapasztalatot tehetem hozzá, hogy Tádzsikisztán déli régiójában ennek jól látható nyomai vannak, az oroszok demonstratívan vannak jelen, például a Kulob-Shuroobod-i bázis környékén. Ugyanakkor az igazán érzékeny részeken - s ezt a Panj/Pandzs-folyó völgyében Zigartól a Pamír felső folyásáig 700 kilométer hosszan volt szerencsém végigpedálozni - nemigen volt szignifikáns jele az orosz erősítésnek. Ezen a szakaszon, ahol a túloldalon a Hindukus óriási láncai miatt különösen nehezen megközelíthető és kontrollálható vidék húzódik (és az afgánok bőszen építenek mindenféle utakat a folyó partjára, ergo a határhoz), nem voltak jelen az oroszok. A két kulcsfontosságú hidat, az ishkashimit és a langarit is kis létszámú bágyadt tádzsik katonákból álló egységek őrzik. A hétszáz kilométeres szakasz során pedig mindösszesen három, szintúgy tádzsik járőrrel találkoztam, akiknek legfőbb gondja az enyém is volt, az ivóvízhez jutás.
Elgondolkodtató, miután a Pandzs folytatásaként határfolyó Pamírnak voltak olyan szakaszai, amelyeken ebben az évszakban akár lábon, de járművel mindenképpen könnyen leküzdhető gázlók is voltak. És éppen ezeken a helyeken a túlpartról vígan integettek a szomszédos állampolgárok.
Ne úgy legyen, de ha az IÁ sikeresen kiterjeszti tevékenységét Észak-Afganisztánra, a Tádzsikisztánnal, Kínával és Pakisztánnal is határos meseszép, buddhista sztupák, kusán várromok és iszmáílita falvak ékesítette Wakhan-korridor csodálatos kerékpár- és túraútvonalai is bezárulnak a nagyközönség előtt. Csak megússzuk majd valahogy a jövőben túszszedés(ek) nélkül.
xxx
(Nem túszszedés lett. Gázolás. Egyenlőre. Remélem, hatására nem vezetik be az egyiptomi módit. Én még utaztam simán, fegyveres konvoj nélkül, mezei taxival Asszuánból Abú Szimbelbe. Aztán kísérettel is. Nem írom le, melyik volt a jobb.)
Goražde
A város és egy potyázó
Višegrad
...és a Drina
Bratunac
Mondd, te mit választanál?
Arslanagića ćuprija
Sokollu Mehmet Paşa (Sokolović), aki minden volt, végül halott ember is, annyi hidat építtetett a Balkánon, mint egy mai paşa stadiont.
Ezt is ő emeltette az ősi Travunia mellett, a Trebišnjica folyó felett. Sajna, nem róla nevezték el, hanem egy későbbi helyi helytartóról, Arslan Aga/Arslanagić paşáról.
1993-tól meg - a neonacionalizmus elmebajának pontos kórisméjeként - Perović-hídnak.
Maradjunk a szépségnél.
Stećci
Középkori sírkövek Stolacnál
Počitelj
Dél-kelet-boszniai tavak
A Bileća- és a Klinje-jezero
A Sutjeska-kanyon és a partizánok
Tekke, Buna, dervisek, szaúdiak
Blagajban már a rómaiak is. Aztán a szerbek (a Nemanják), a bosnyákok (a Kotromanićok), újból a szerbek (Vukšić-Košaca). Aztán jöttek a törökök.
Először a khalwatíja szúfi tarika rendezte be itt rendházát (tekke/tekija), majd a qádirik s végül - máig hatóan - a naqsbadíja. Ez utóbbi dzikreihez három évig volt közöm, de qádiríja gyakorlaton is vettem részt. A Bukhara melletti Bahá'uddín Naqsbandí-sír pedig anno relevatív volt. Különösen a könyvesboltja.
A Buna folyó forrásbarlangjába egymás után úsztak be a turistacsónakok - szaúdi utasokkal. Ők nem nagyon fordultak meg a tekkében.
Persze a szúfikat sem kell félteni. A dzikrek színhelyéül szolgáló szobában egy hatalmas miqrán egy Korán feküdt. Ott volt kihajtva, ahol éppen a "trónuson ülő/kiegyenesedő Isten" sorokat tartalmazó ája szerepelt. A vahabiták -egyik - vesszőparipája: az isteni dezantropomorfizmus egyik kényes támadási pontja. Ők nem nagyon szeretnek erről értekezni.
A szúfik meg nagyon.
Nem véletlenül volt ott kihajtva a muszhaf.
Estvefelé
Idézem: "Konjic festői fekvésű, műemlékekkel nem rendelkező kisváros a Neretva partján."
Nem rendelkező.
Csak tiszta forrásból! Szőnyi Attila: Bosznia-Hercegovina, Dekameron, Budapest, 2006. pp. 123-124.
Sokat gondoltam Los Reyes Católicos-ra Granadában, helyre kis gótikus sírjuknál.
Szép kis duett voltak. Főként az Izabella. De ne csak a nők! A Ferdinánd is megérte a pénzét.
1492 március 31-én, 87 nappal azután, hogy bevették az utolsó muszlim várost, fontos iratot szignózott a katolikus házaspár. A nevezett városról nevezve így hívták: Edicto de Granada. Vagy: Decreto de la Alhambra. Ezen nagyigényű dokumentum - többek között - előírta, hogy folyó év július 31-ig valamennyi zsidónak el kell hagynia Spanyolországot (vagy esetleg megkeresztelkedéssel mentesülni a kiűzetés alól).
Még abban az évben félszázezren katolizáltak s legalább kétszer annyian menekültek külföldre. (Signore Cristoforo Colombo brigádja is ezidőtájt - augusztus 3-án húzta fel a horgonyt, de ez a homályos történet messzire vezetne.)
Ma már tudjuk: a zsidó - és muszlim - lakosság eltüntetésével a spanyol elit maga alatt vágta a fát. Iparos és kereskedő réteg híján (ezek voltak a más vallásúak) az Újvilágból beözönlött nemesfém vásárló eszközként Németalföldön majd később Angliában kötött ki. (Már amiből nem lett katedrális. Újra és újra a kortárs Calderón: "A spanyolok a világ legokosabb népe. Tudják, hogyan kell az aranyból követ csinálni.") Az eredmény: Spanyolország - bár kezdetben a legnagyobb gyarmatbirodalommal rendelkezett - máig tartóan lemaradt a kapitalista világrend kiépülése során.
Az elűzött zsidók a szomszédos Portugáliába, Itáliába és Észak-Afrikába menekültek. (Portugáliába hiába: 1496-ban I. Manuel király követte a Katolikus Uralkodókat. Dekrétumát pedig követték a pogromok.)
A legnagyobb ibériai zsidó kontingens egyébként - II. Bayezid oszmán szultán ösztönzésére - a Balkánra érkezett. Szaloniki, Bitola, Novi Pazar volt az útvonal. 1497-ben már itt voltak Saray Ovası-ban.
Szarajevó lett a balkáni szefárd közösség központja. (Az askenáziak csak a 17. század elején jelentek meg.) 1551-ben 30-40 család lakott itt, akik 1565-ben már hivatalos engedélyt (sidžil) kaptak az oszmán hatóságoktól.
1581-ben pedig a kormányzó, Siyavuş paşa engedélyt adott imaház megépítésére. Ekkor emelték a képeken látható nagyszerű épületet.
A szarajevói (és boszniai) zsidók története hosszú és gazdag. A virágzó vallási, kulturális élet bizonyítéka a Szarajevói Haggáda. Többek között.
1941-ben tizenkétezren éltek a városban.
Mára - Boszniában - talán ezren.
Ps. Egyébiránt az oly reménytelien indult s mára totálisan befuccsolt Vatikáni Zsinat hatására Róma úgymond "szimbolikusan"; visszavonta a Granadai Edictumot. Még jó, mondhatnánk, ekkor már száz éve újból élhettek zsidók spanyol földön.
A gesztus így - eső után köpönyeg. Vagy napsütés után 50+os faktorú naptej.
Vagy: álszentség.
Kállay Béni bácsi huszonéven keresztül kormányozta ezt a várost. Aztán meghalt.
Jól tette.
Trebevićka žičara
A lanovka teteje a szerb tüzérség egyik leghosszabban használt állása volt. Pár hónapja helyrehozták, s együtt utazik bosnyák, szerb, horvát, török, szaúdi és nyugat-európai.
S egynehány mogyeri.
Szarajevó Mos Eisley-szerű hely, hol minden másság-fóbiás ember rosszul érezné magát.
Nem is kellenek ide.
Jó itt.
Válasz egy kérdésre
Mennyire van a szaúdi/Gulf jelenlétnek hatása az emberek vallási identitására, ill. arra ahogyan az iszlámot önmagukban definiálják?
Válasz: Össz-társadalmi szinten - egyelőre - még mindig kis mértékben. A vahhabi jelenlét mondhatni mostanában ünnepli negyedszázados itteni életét (a boszniai háborútól számolva), de csak ezidőtájt esik le az embereknek (mondjuk: vallási körök/tudósok szintjén), hogy az öböli/öbölbeli/öbli(?) módi nicht zu koscher errefelé. A szaúdi szervezetek napjainkban már bőszen kacsingatnak az itteni iszlám alappilérének számító szúfizmus felé s ez nem a kacsintás vicces-szerelmes fajtájából való. Ugyanakkor a vahhabiták egyre sikeresebbek a fiatalok körében; míg tíz-húsz éve az ifjú imámokat elsősorban Szíriában, Libanonban, Egyiptomban, esetenként Algériában képezték, mostanában Medina a fő oktatási centrum.
Meg persze a török egyetemek.
Merthogy nagy most a verseny itt is a lelkekért. Törökország és Rijád megnevezett nagy- valamint kis kókója (Irán, Katar) is nyomul ezerrel.
Vijećnica
Két hete még a Cadiz-Sevilla-Córdoba-Toledo viszonylatban mozogtam, így most újra elbűvöl a szarajevói városháza neo-mór stílusa.
Nem így az okkupált Boszniát felügyelő Kállay Béni bácsit. Ő többször is beleszólt a megvalósításba s leállíttatta az építkezést.
Az okokról most nem, inkább a tervezőről. A cseh Karel Pařík nevéhez számos épület fűződik a városban, gyakorlatilag neki köszönhető Szarajevó "monarchiás" arculata. Ami egyébként erősen keleties. Ő tervezte a városházán kívül az ugyancsak lenyűgöző askenázi zsinagógát, a Nemzeti Bank (eredetileg: Union hotel) épületét, az Europa szállót, a Szépművészeti Akadémiát vagy a Nemzeti Színház tömbjét.
Pan Paržik itt maradt a Monarchia összeomlása után is. Amikor meghalt, a város éppen a Nezavisna Država Hrvatska (eufemisztikusan: Horvát Szabadállam - valójában náci báb-) fennhatósága alá tartozott. A hosszú élet átka.
Ja, és itt volt a Boszniai Nemzeti és Egyetemi Könyvtár gyűjteménye. 1992-ben az ostromló szerbeknek sikerült telibe trafálniuk épületet. Több mint 700 kézirat és ősnyomtatvány pusztult el.
És mennyi ember. Járjunk egyet a városi temetőkben.
Ps. Amikor először láttam, pont fordítva volt. Itt jártam, majd kisvártatva Andalúziában. Mindig jó érezni: a dolgok öszvefüggnek.
Jugómodern
Van az ulica Maršala Tita-n egy könyvesbolt. Illetve volt. Sok éve ott vettem kiváló falinaptárakat a Generalissimusról. Tito szemüvegben, szivarral, Jovankával s ezek permutációi.
Sajnos a knjižara bezárt. De a jugó modernizmus még él.
Ebben az isteni Miljacka-parti épületben is.
Egy kvázi/balkáni Hundertwasser.
Relációanalízis
Nagyon bírtam föcifakton. Ilyenekkel egzecíroztatott minket az egyetemről frissen kikerült tanerő, aki hamarost levitorlázott iskolánkból az ifjúságvédelemhez. Remélem, tudjuk, hogy ez mit jelent.
Kedvencem volt az "igaz-igaz, összefüggés nincs". B.
Valahogy ezt a választ adnám arra a helyzetre is, hogy az iszlám első nagy terjeszkedési hulláma miért nagyjából ugyanakkor ért véget keleten s nyugaton egyaránt.
Keleten, pontosabban Közép-Ázsiában 751-ben állították meg a muszlim/arab (s vele szövetséges tibeti!) seregeket a Talasz-völgyben. Öt éve jártam ott, megemlékeztem.
Két évtizeddel korábban pedig megesett a Charles Martel-féle csata: Martel Károly legyőzte az andalúziai helytartót, Abdurrahmán al-Gáfiqít. Ez utóbbi ott is hagyta a fogát a csatatéren. Poitiers mellett. Vagy Tour-nál. Esetleg Chatellerault-nál. Mindenesetre frank földön.
Sokan és sokat tűnődtek azon, vajon miért az - időbeli - egybeesés. A válaszokat már a középkori muszlim historikusok is tárgyalták. A felhozott okok közül néhány:
- Az elerőtlenedő központi - omajjád - hatalom.
- A belső törzsi és etnikai feszültségek erő-elvonásai.
- A maválí-probléma (lásd a néhány nappal ezelőtti posztot).
- A hódítási akciórádiusz korlátai.
- A szokatlan természeti környezet blokkoló hatása (sic!).
Valamilyen szinten valamennyi tényező szerepet játszhatott. Miként az a tény is, hogy a muszlim hódítók e két helyen találták szembe magukat valóban jól szervezett és stabil államalakulatokkal. Korábban Perzsia megrendülőben volt, el is veszett az iszlám hódítás első hullámának csapásai alatt. Bizánc - bár válságát élte - volt annyira szervezett, hogy még nyolc évszázadig kibírja - így arrafelé is a 8. században fulladtak ki a fath-háborúk. Kína és az éppen Charles Martel által újjászerveződőben lévő frank állam még nagy falatnak bizonyult az iszlám számára.
S bár ez a két államalakulat soha nem került a dár al-iszlám-ba, az iszlám terjesztésének - noha időnként a fegyvereknek is jutott szerep - új eszközei kerültek alkalmazásra, mint a kereskedelmi kapcsolatokkal együtt terjesztett szúfizmus. Ezzel a metódussal terjedt el később az iszlám számos vidéken, Nyugat-Afrikától Indokínáig.
Ps. Közel a hazai gyepűkhöz. Sötétebb lett.
Andorra
A Nemzeti Stadion, hol egy éve a La Vella-i pék, a hazai Primera Divisió-ban vitézkedő FC Santa Coloma 175 cm-es középpályása, Marc Rebés helyére tette a Storck's Wundermannschaftot.
Megemlékeztünk.
Zaida asszony története
Az omajjádok lehanyatlásával, a központi hatalom széthullásával a 11. század második felére kaotikussá lett a helyzet al-Andaluszban.
Mondották is a mahribi hittudósok: bizton azért, mert a cordobai multietnikus (arab, berber, ibériai stb) és multikonfesszionális (iszlám, kereszténység, zsidóság; valamennyi számos alágával) világ nem tett jót az ottani iszlámnak - sok lett az "elhajlás". Persze tudjuk, ennek éppen az ellenkezője igaz, de a marokkói purifikátor vallástudósok másként értelmezték. Az ottani vallási-katonai közösségekből/intézményekből indult ki az al-Murábitún (almoravida) mozgalom, amely gyorsan meghódította az egész Magribot és Andaluszt.
1091 tavaszán érkeztek az egykori omajjád főváros falai alá. Córdobában ekkor Fath al-Ma'mún herceg és hitvese, Zaida asszony uralkodott. Ma'mún az ostrom előtt a várostól húsz kilométerre lévő al-Mudavvar/Almodovar erődjébe menekítette a feleségét.
Amikor március 28-án (jeles dátum: e napon választották meg a Párizsi Kommün tagjait és születtem én) az almoravida sereg bevette Córdobát, Zaida asszony az almodovari vár ormán álldigált s szívébe nyillalt a fájdalom. Megérezte férje halálát. A bizonyosság pedig máris megérkezett: fehér lovat látott közelegni Córdoba felől a Guadalqivir ( Vádí alKabír/Nagy-Völgy, Nagy-Folyó) völgyében - lovas nélkül. Ma'mún harci ménje.
Az almoravidák hamarosan megostromolták és bevették Almodovart is. Zaida asszony a vár börtönében exitált - mesélik: a fájdalomtól.
Ps. És igen, az arab sajtó a - nékem - zseniális rendezőt, Pedro Almodovart mindúntalan és következetesen "Butrusz al-Mudavvar"-nak (magyarítsuk: Kerekes Péternek) írja s epitheton ornansként hozzáteszi: arabíju'l-aszl. Azaz: arab származású.
Sokadik felmenőként - tulajdonképpen szinte biztosan.
