'87 novembere volt a mélypont. Mg. munka Földesen, utána az emlékezetes laktanyariadó, amelynek során hét óra alatt sem sikerült kijutnia egyetlen embernek/technikának sem a kaszárnyából, Kucsera ezredes dandárparancsnok bukása, a majdani demokratikus vezérkari főnök érkezése (akkor még csak moszkóviai tanulmányokkal a háta megett, ki a következő március idusán dörgedelmesen beszélt - még - a horthysta-fasiszta csőcselék veszélyéről; éberség elvtársak!), a nyomott időjárás, az alakulótér-seprés - viharos szélben.
De voltak könyvek.
És zsebrádiómon estve a tiranai rádió magyar nyelvű félórája (rögvest az Amerika Hangja és Moszkva után). Na, abban hallottam például, hogy egy rakodómunkás arról áradoz, mennyire jó neki a durresi dokkokban rakodni - az albán kommunizmus dicsőségére és a két gaz kapitalista hatalom (értsd: USA&Szovjetunió) kárára.
Anno a kettes körletben úgy éreztem, aktuális helyzetem helyett én is szívesebben rakodnám a szenet a teherhajókra a napfényes Albániában - az akkor már két éve halott Enver Hoxha elvtárs tiszteletére.
S ami jelenleg folyik hazánkban, arra most is van bennem késztetés erre az egészséges fizikai munkára.
Ps. Reggeli futás, vonattal. (Azzal az eggyel.)
