Nos, az igazán fejlett volt a bizánciaknál. S hogy mennyire volt sikeres... Mert hát Constantinopolis története gyakorlatilag ezer évnyi deffenzíva. Vagy ahogy most szeretjük: hanyatlás.
Ezer évig hanyatlani. Ez azért teljesítmény. Amihez nagyban hozzájárult a birodalom diplomáciája. S amiben - ez a sikeres külügyek alapja - a logothetész tu dromu felügyelete alatt a mindenhol ott volt a helyi nyelveket ismerő diplomaták, hírvivők, tolmácsok serege. Pedig kommunikálhattak volna a kor és a régió abszolút lingua franca-jának számító saját (görög) nyelvükön is. S mégis: azért ismerték jól mások - szövetségesek és ellenségek - észjárását, szokásait stb., mert mindenhol az adott nyelven közelítettek hozzájuk.
(Gondoljunk bele: ki értheti valójában, mi folyik mondjuk jelenleg a mogyerik országában, ki az, aki megértheti a pontos distinkciókat a bármilyen fél részéről elhangzó kijelentésekben? Ki az, aki megértheti a mai társadalmi folyamatok és irányválasztás valódi pszichológiáját? De ne legyünk provinciálisak; a helyi kommunikációs eszközök (nyelvek) ismerete híján ugyanígy nem lehet valójában megérteni az iszlámot, Kínát, Kongót vagy mittomén, Kirgizsztánt.)
Mindegy. A bizánciak kiválóan dokumentálták a diplomáciai követjárásokat (is). Mindenhol leírták fogadásuk körülményeit.
Leginkább a pompát. VI. Bölcs Leó császár (886-912), aki a Τακτικά szerzője volt, s aki bő nyállal belekeveredett a mogyeri törzsszövetség Kárpát-medencébe pucolási folyamatába, 907-ben két patrikioszt, Jóannész Rhadénoszt és Mikhaél Toxarészt küldte a bagdadi kalifa, al-Muqtadir (907-932) udvarába, ahol "az Ezeregyéjszakába illő pompával" kápráztatták el őket. (Bréhier)
Vagy itt van a elő-mogyerikről oly fontosakat író VII. Bíborbanszületett Konstantin (913-959) delegációja, amelyet a császár III. Aburrahmán kalifához (emír 912-929, kalifa 929-961) küldött az andalúziai Córdobába. Ők igazán szerencsés időben érkeztek. Amikor én - jómagam delegáltjaként - hét éve először jártam ott, még romjaiban is lenyűgözött a kalifa al-Madínat al-Zahrá (Ragyogó Város) palotájának romegyüttese Córdobától nyugatra, a Guadalquivir/Vádí al-Kabír völgyében. A bizánciak meg éppenséggel vadiújan láthatták. (S most ne essék szó a córdobai mecsetről. Most nyáron is ámultam s írtam róla.)
És hogy "haza"/ide is kitérjek. Lássunk egy más benyomásokat indukáló delegáció-történetet. A negyedik keresztes hadjárat (ez is micsoda gyönyörű eufemizmus) után létrehozott Latin császárságot felszámoló Palailogosz Mihály (nikaiai uralkodó 1259-1261, bizánci császár 1261-1282) a konstantinápolyi trónra visszakerülve minden irányba intenzív diplomáciába kezdett; különösen igaz volt ez a Balkánon. Ahol ekkor az egyre erősödő a Szerb királyság volt az egyik vezető hatalom. Amikor 1268-ban a császár követe, József, jeruzsálemi pátriárka előreküldi Jóannész Bekkoszt Uroš Stefan (1243-1276) udvarába, az előőrs álla leesik.
Stefan Prvovenčani, az elsőként megkoronázott szerb király (1217-1228) fia, a nagy Stefan Nemanja unokája, aki ekkor gyakorlatilag a Nyugat-Balkán ura, paraszti környezetben fogadja a bizánci küldöttet. A leírás szerint az uralkodó úgy él, mint egy paraszt, a felesége gyapjút fon, a "palota" meg egy rozoga udvarház. Vagy az sem.
Jóannész Bekkosz beszámolt a delegáció-vezető pátriárkának, aki tüstént hóna alá csapta a bizánci császár leányát s húzott vissza Bizáncba. A hercegnőt a szerb trónörökös feleségének szánták; a házasság a vőlegény anyagi és tárgyi körülményei miatt ugrott.
Írtam már, a szerb Raška (és részben a tengerparti Zeta) urbanizációs foka ebben az időben - s tulajdonképpen egészen az oszmán korig - sok kívánni valót hagyott maga után.
Finoman szólva. Miként egész Kelet-Európáé. Olvassuk a harminc éve halott Szűcs Jenőt. Nem avul.
