A kilencvenes évek közepén hónapokig ültem a damaszkuszi nemzeti könyvtárban (Maktabat al-Aszad/مكتبة الأسد). Mint minden szíriai kulturális intézményt, ezt is rettenetesen megszerettem. Volt bennük valami idejétmúlt lelassulás és ódon porszag, de - és ez biztos kiveri a biztosítékot a Szíriát csupán a nyugati szakirodalom által ismert s a rendszert emígy alapvetően félreismert entellektüel körökben -, szóval, volt ezekben a helyekben valami nagyon emberi. A szíriai társadalom - a kilencvenes évek elején is, amikor pedig még igencsak funkcionált a meglehetősen keménykezű autoriter rezsim, ami aztán jól nyomon követhetően lazult fel - rendkívül széles körű művelt középosztállyal bírt. Kulturális intézményeiben - tapasztaltam - mindenütt kifinomult ízlésű, felkészült munkatársakkal cserélhettem eszmét - dolgozzanak azok állami-szekuláris, keresztény, drúz vagy bármely iszlám felekezeti intézményben. Például, papírok nélkül bementem a damaszkuszi szúqban álló hétszáz éves Záhiríja madraszába, mondván, a történelmét kutatom, mire egy munkatárs legott beültetett a könyvtárba s elém hordta a kézirattár anyagait. Elképesztő többszáz éves dokumentumokkal dolgozhattam. De volt ilyen Aleppóban meg al-Qámisliben is.
S így volt ez az Omajjád-téren.
Tehát, ültem az Aszad Könyvtárban s fordítottam egy igen izgalmas 10. századi arab nyelvű munkát, amelyet aztán magyarázó jegyzetapparátussal és tanulmánnyal is kiegészítettem. Mondjuk így: kvázi kritikai kiadást készítettem belőle. Kvázi - mert ahogy ez már megszokott a mogyeri tudományos univerzumban - sohase nem lett kiadva. Jobb is így: maradni a fiókban, mindörökkön örökkeé. Vagy arabul: ila'l-abad. (Ila'l-abad, ila'l-abad, Háfiz al-Aszad! - ahogy akkoriban mondották volt.)
Szóval, könyvtár, fordítás, olvasás, írás. Abú Dulaf: "A második levél" ( الرسالة الثانية). Nevezett szerző (teljes neve, emlékezetből: Abú Dulaf Mi'szar bin Muhalhil al-Khazradzsí al-Janbu'í) roppant érdekes, és miként látni fogjuk, paradigmatikus figura volt. Nevéből is kiolvashatóan a jathribi (medinai) khazradzs törzsből származó arab volt, aki a Vörös-tengeri kikötőben, Janbu'-ban született, valamikor kevéssel a mogyeri honfoglalás előtt (aminek egyébként egyik hadászati kiindulópontja a távoli számánida állam volt, de ez hosszú történet). Igazi tudós volt, geográfus, csillagász, orvos és gyógyszerész. És "rahhála", azaz hivatásos utazó.
Pályafutása a közép-ázsiai Számánida-dinasztia alatt kezdődött. Abban a 9. század során felemelkedő államban, amely az arab-iszlám hódítást köverő két évszázados sokk után "nekilátott" a perzsa kultúra revitalizációjának. Az eredetileg zoroasztriánus perzsa számánidák az iszlámra térve szunnita birodalmat alapítottak, amelyben azonban a perzsa kultúrát preferálták. Központjai Belső-Ázsia hagyományosan perzsa urbánus centrumai voltak, Herát, Merv, Taskent, Szamarkand, Bukhara.
Széles körű tudósokból álló csapat dolgozott a "tafrísz"-on, a perzsa reneszánszon. Ekkor éledt újjá a perzsa nyelv (modern perzsa), s lett az arab mellett a tudomány és az irodalom kedvelt közvetítő eszköze. E folyamat aztán a számánidák korából a gaznavidákba csúszó Ferdauszí (940-1020) munkásságában csúcsosodott ki (elsősorban a Sáhnámé-ben).
Mint minden reneszánsz, a számánidák szponzorálta neoperzsa-projekt is kiemelt szerepet szánt a "régiségek megismerésének". Módszeresen kutatták a régi (értsd: óperzsa, párthus és szászánida) kultúra minden szegmensét az irodalomtól a művészeti-építészeti örökségig. Itt lépett a képbe Abú Dulaf is. Ő egyfajta terepfelmérő utazásokat tett Perzsiában és az azzal határos vidékeken 931 és 952 között, leírva az ott fellelhető perzsa antikvitásokat. A gyökér-arab Abú Dulaf perzsább lett a perzsánál. Habár a történelmet (meg a jelent) tanulmányozva tudhatjuk, a neofiták mindig a túlteljesítő legrosszabbak. Nagyon-nagyon ritkán: a legjobbak. (Vagy mégsem.)
Mindazonáltal Abú Dulaf, aki kiváló mineralológusként és botanikusként mindemellett a vidék részletes gyógyszerészeti kapacitását is papírra vetette, perzsa-szakértőként igencsak alapos munkát végzett.
Olyannyira, hogy írását később saját perszonális célra is felhasználtam. Egy évtized múlva végigjártam iráni barangolásainak útvonalát, rá tíz évvel pedig a belső-ázsiait. Az elmúlás és változatlanság örök paradoxonának lenyűgöző manifesztációja volt, ahogy az ezer éves szöveget a kezemben tartva ma is érvényes bédekkerként olvashattam az ezerötszáz-kétezer éves romokról. Például az északnyugat iráni, Zandzsán-közeli Takht-é Szolejmán tűztemplom Abu Dulaf-féle leírásában a környező tájelemek mellett nemcsak a szentély apró részleteinek leírása stimmelt, de még a templom melletti tóból kiömlő patak színe is. És amit a tudós globetrotter írt az alacsony felhők sötétítette vulkanikus táj kiváltotta érzelmeiről, pontosan megfelelt saját akkori lelkiállapotomnak.
Így utazzunk!
xxx
Abú Dulaf elsősorban az utolsó pre-iszlám perzsa birodalom maradványaira "fókuszált". A szászánidákra.
Akik a i.sz. 3. században felemelkedvén, a párthusok helyét és hagyományait átvéve jelentek meg az Öböl térségében. Az első szászánida uralkodók, I. Ardasír (224-242) és I. Sápúr (240-270) az Öböl teljes partvidékét felügyeletük alá vonták.
(Én speciel nem szeretem a képregényeket, de az ezen uralkodók és utódaik hőstetteiről készült comics-szerű monumentális szilkadomborművek a Síráz/Perszepolisz környéki hegyekben - Naqs-é Rosztam, Naqs-é Redzseb - odavágtak egy időre. Illetve - jobban belegondolva - máig.)
S miután a Szászánida-dinasztia zsigeri viselkedése az állandó terjeszkedés lett, az Öböl déli partvidékének "belső hátországa" hosszú időre katonai felvonulási terület lett. A perzsa uralkodók minduntalan törekedtek az Arab-félsziget belseje felé.
Ez a törekvés aztán felbolygatta az ottani törzsi viszonyokat; mozgás kezdődött. Számos, ma a partvidéken élő arab törzs ezekben az évszázadokban vándorolt a félsziget belsejéből mai lakóhelyére. Az újonnan érkezettekkel meg vagy bajmolódtak a szászánida hatóságok, hosszan elnyúló háborúskodásba gabalyodva vagy, mint igazi nagyhatalmi játékosok, felhasználták őket. Még Pufferstaat-ot létrehoztak a térségben belőlük.
A délkelet-iraki félig városi, félig nomád környezetben élő arab törzsek (banú azad) utánpótlása a kora ókortól folyamatos volt. Ez a "nomádok a urbánus centrumokba" évezredes és általános projekt keretében történt, s a szászánidákat megelőzően a legjelentősebb ilyen jellegű felhúzódás a már említett bahreini törzsek (banú tannúkh) északra vonulása volt.
Miután a szászánida uralkodók egyik hadjáratot vezették a másik után az Arab-félsziget belsejébe, kevés sikerrel, s Róma Palmüra uralkodójának, Zenobiának legyőzésével újra kiterjesztette befolyását az Eufráteszig, a 3. század második felében (268 után) a dél-iraki törzsekből al-Híra központtal perzsa ellenőrzés alatt álló arab ütközőállamot hoztak létre, amelyet a nyugati történetírás Banú Lakhm-nak vagy Lakhmida államnak, az arab nyelvű források pedig, az uralkodócsaládról al-Manádzirá-nak (المناذرة) nevez.
A lakhmida politikai entitás több szempontból is jelentős. A szászánidák örök ellensége, Róma keleti örököse, a Bizánci Császárság által a Szír-sivatag másik oldalán (mondjuk, a mai Dél-Szíria és Jordánia területén) létrehozott másik Pufferstaat, a Gasszánida állam (3. sz.-638), az iraki Khodor (Arbaja) királyság és Jemen mellett a lakhmida entitás jelentette az államiság meglehetősen kevéssé hangsúlyozott hagyományát az arabok számára a preiszlám korban.
Patrónusi kapcsolatának köszönhetően a Lakhmidák sűrűn részt vettek a Szászánidák és Bizánc közötti összecsapásokban, köztük a több felvonásos, kvázi "százéves háborúban" (502-628). Ugyancsak ebben a szövetségesi konstellációban harcolgattak a korabeli közel-keleti politikai sakktábla másik paraszthadseregével, a Gasszánidákkal. Több alkalommal benyomultak azok egyik központjának számító Buszra/Boszráig.
Államuk gazdasága - túl a hagyományos, bár a folyamatos szikesedés miatt visszaszorulófélben lévő - folyamvidéki mezőgazdaságon - a kereskedelmi kapcsolatok ápolásán alapult. Hogy az Öböl partján maradjunk: a mai Szaúd-Arábia területén található volt Hadzsar városából indultak a távolsági kereskedelmi útvonalak az Arab-félsziget minden irányába, köztük a nyugati parti "tömjén út" (via odorifera) déli kiindulópontjába, a 6. században egy ideig szászánida fennhatóság alatt álló Jemenbe. De Hidzsáz nagy kereskedelmi központjába, Mekkába is. No, meg Indiába, Akszum/Etiópiába s Kelet-Afrika más régióiba is.
A lakhmida állam különlegessége volt a lakosság nem elhanyagolható részének vallása. Az uralkodó dinasztia a kezdetektől fogva befogadta a bizánci ortodoxia által üldözött (vagy minimum nyomás alatt tartott) nesztoriánus kereszténységet. (Akiknek itteni történelmét meglehetősen jól ismerjük.)
Ez, túl azon, hogy a vidéken (a Folyamköz/Irak) a II. századtól kezdve megjelentek keresztény közösségek, beilleszkedett a Szászánidák - mondjuk így - valláspolitikájába. A Bizánc számára heterodox irányzatok befogadásra találtak a perzsa birodalomban (s annak szatellitáiban, mint a Lakhmidák államában), s például éppen a nesztoriánus vallás oly támogatást élvezett - kolostoraik nyomai Katarig-Bahreinig húzódnak-, hogy innen kiindulva kezdette meg a 4-5. századtól missziós tevékenységét Belső-Ázsiában - egészen Kínáig.
Mondjuk, elég megrendítő volt, amikor a tádzsik-afgán Vakhan-völgyben nesztoriánus romok előtt találtam magam. Vagy a kirgíz-kazah-kínai hármashatár közelében, a Han Tengri alatt.
Ezek a nagy dolgok.
xxx
Ps. Az Aszad Könyvtárban egyébként kiváló volt a melegszendvics. Az olvasóban, a "The New York Times"-szal és kávéval.
