Órák óta taposom a pedált a kopár és brutálisan szép hegyek között, előadást hallgatok mp3-on. Egyszer csak arra gondolok, nocsak, dél van, ennék.

Ebben a pillanatban megáll előttem egy terepjáró, benne a szokásos ikszazennediken gyerekes család. Családfő kiszáll. Beszélgetés, ki honnan, hová, merre.

Ománi kávé termoszból elő, datolya, a maradék zacskóba csomagolva a táskámba vándorol, két kis vízespalack társaságában.

Vidám búcsúzkodás, a család el.

Megvolt az ebéd.

Vannak ilyen országok. Ahol valami vagy valaki - országszellem, miegymás - résen van. És megoldja az ember belső kívánalmait.

Szeretem az ilyen helyeket. Sok ilyes vidéken megfordultam már.

S volt egy ezen a téren felülmúlhatatlan ország.

Szíria.

A datolyával aztán nem volt letudva az ebéd - az országszellem szerint.

(2017. január 18.)

Az egyik, amiről általában a nyugati történeti munkák írnak, az 1954-59-es úgynevezett "Dzsabal al-Akhdar-i háborúban" játszott szerepe. Ezekben az években a korábbi egyensúly az akkor az országban funkcionáló politikai entitás közötti egyensúly megbomlott.

A tengerparti régió feletti ellenőrzést (és jogilag az egész ország feletti szuverenitást) a maszqati szultán birtokolta. (Akkoriban Szaíd bin Tajmúr, a jelenlegi uralkodó apja.) A hegyeken inneni területek felett az ibádita imám, nevezetesen Ghálib bin Alí al-Hiná'í rendelkezett - de a korábbi Szíb-i Egyezménynek megfelelően elismerve a szultán teljes ország feletti joghatóságát.

Amikor azonban kiderült, hogy az imamátus területén nagy szénhidrogénmezők rejlenek, felborult a status quo. A szultán brit cégeknek közvetítette ki a feltárás jogát, amit az imám nem fogadott el - inkább fegyvert ragadott.

Míg a szultán mögött a hagyományos mentor britek álltak, az ibádita imámot - figyelem - Szaúd-Arábia támogatta. Rijádnak mindezzel megvolt a maga célja: ekkor kulminálódott a Buraimi Incidens (erről már írtam ott) s a szaúdiak az imám lázadását használták ki a maszqati pozíciók gyengítésére.

A lényeg: elhúzódó háború a hegyekben olyan festői falvakban például, mint az általam tavaly bringával leküzdött Bilád Szajt. (Ez a Dzsabal Samsz csúcsa alatt található, közlekedési infrastruktúra híján máig nehezen megközelíthető; milyen lehetett mondjuk a múlt század ötvenes éveiben...)

S visszatérve Tanúfhoz, a falut 1957 nyarán bombázta porig a Royal Air Force - az eredeti.

Tanúf másik "nevezetessége", hogy itt alakult ki az első ománi ibádita központja. A romvárosban több évszázados ibádita mecset áll. Az egyiket (a Sara'-t) felújították, egy másik romjaiban is pompázatos.

Ennek kapcsán - nem tudom, kinek mennyire fenyegetően -, de elhatároztam, néhány posztban írok róluk; talán hasznosnak bizonyul.

S hogy fennmaradjon a figyelem, igyekszem majd képeket kapcsolni hozzá.

Éppen elkészültem, amikor a már erős szürkületben, a homályból - vagy a hegy sziklafalából vagy a meder kavicsaiból - kivált egy öregember, meglehetősen viseltes turbánban, hosszú köpönyegben - kezében egy kávéskannával.

Keleten az ember meg sem lepődik az efféle szürreális jelenéseken. Köszöntünk egymásnak, és egy olyan fél órás beszélgetés kezdődött, amely nálam be fog kerülni a Top 10-be.

Kis bemutatkozás, majd Omán, mint olyan következett. Volt történelem, kultúra, népek, szokások. Aztán még egy kis politika is. (Ez itt merőben szokatlan.) Itt hangzott el az öreg szájából - az iszlám/arab civilizáció tapasztalatai nyomán nem ismeretlen - kulcs-szentencia: "Hákim gejjid, balad gejjid, musztaqirr."

Hát igen, a "Ha jó az uralkodó, akkor jó és szilárd az ország" mondat sokat elmond a muszlimok politikához való viszonyáról, vagy elvontabb szinten az iszlám és politika relációjáról.

A beszélgetés végén az öreg - az udvariassági formula végett is, de érzésem szerint nem csak azért - többször megkérdezte, szükségem van-e vízre, élelemre, bármire. Miután biztosítottam, hogy mindenem van s békét kértem reá, a kezében lévő tárggyal eltűnt a sötétben. A sziklafalak felé ment.

Később a sátorban azon tűnődtem, mi lett volna, ha kérek tőle valamit. Lehet, hogy megdörzsölte volna a kávéskannát...

Anélkül nem bírom ki. Itt meg van mindenütt.

Nevezett város évszázadok óta az ország partvidéki régióját kötötte össze a hegyeken túli területekkel (a mai Dákhilíjával, Sarqíjával). Ez volt a legszélesebb és legkevésbé magas átjáró. Ennek megfelelően hatalmas vár és város terpeszkedett a vádi közepén - oázissal körülvéve.

Mindez ma is megvan, csak a lakosság széttelepült a peremterületekre. A központ pedig az enyészeté. De még ebben az állapotában is szép.

És az egykori nagymecset romjai még kis kuriózumot is rejtegetnek. Az imairányt rejtő fülke (mihráb) mellett a "szószék" (minbar) - szokatlan módon - szintén a falba van vágva. Különös.

Ilyenkor mindig eltűnődöm. Ne legyek-e teveistápoló al-Khasabá-ban.

Vagy pék, Badia Tedaldában.

Aztán visszamentünk a házba, megjött az áram (vagy meghozták) és a tévében végigszurkoltuk a ma reggeli Abu Dzabi-i teveversenyt.

Vidám vasárnap...

Arról persze már voltak tapasztalataim, mit jelent a Hadzsar-hegységtől délre nyugati irányban biciklizni (a levegő segítségének teljes hiányát, minimum), de ez az ellenszél durva volt. (Érdekes, Dániában is mindig ellenszél volt, de sosem zavart. Na ja, por az nem volt. Felporszívózták a dánok.)

Aztán napnyugtakor egy több kilométer széles vádiban, egy bokor alatt nekiláttam a zúgó szélben a sátorállításnak. Azt hiszem az eddigi első helyen álló hú-de-utálok-szélben-napilapot-olvasni cselekménysort letaszította trónjáról a sátorverés hasonló meteorológiai körülmények között.

Már majdnem kész voltam (magammal), amikor végigsöpört a vádin egy batár nagy terepjáró benne egy minimum tíz tagú család, melynek fője így szólt: "Hagyd az egészet a fenébe, gyere adunk neked éjszakára egy házat."

Ezután végignézték, ahogy az építéshez hasonlóan körülményes módon összehajtogattam és visszaerősítettem a bringára az egész hóbelevancot, majd a felvezetőként induló terepjáró nyomába eredtem. Közben tök sötét lett, s ez az esti rodeó a vádiban majd homokos utakon egészen a kedvemre való volt.

Végül megérkeztünk egy magányosa álló házhoz, a családfő kinyitotta s mondta: "Itt alszol. Áram nincs, víz van. Jó éjszakát!"S eltűntek a sötétben.

Mit tehettem. Lepakoltam, megmosakodtam, hálózsákkal megágyaztam a nappali hatalmas ülőpárnáin s megvacsoráltam.

Most jön az olvasás.

(Most pár tájképet teszek fel, ha kivilágosodik, és én is többet látok a házból, arról is prezentálok fotókat. Insallah.)

Nézzünk körül kicsit.

A fent nevezett hely arról nevezetes, hogy ez a sivatag máig mozgásban lévő beduinjainak hagyományos találkozópontja, vásárhelye, információ-csere fóruma. Júniustól szeptemberig pedig többségük azért is tartózkodik itt, mert sokan birtokolnak pálmaültetvényt, s olyankor van a szüret ideje.

(Azt azért, gondolom, nem kell hozzátennem, hogy nem ők takarítják be a termést, hanem az itt is szép számban jelen lévő pakisztániak, indiaiak és bangladesiek. Ezzel együtt még a Sarqíja beduinjai vannak leginkább szocializálva a munkához. Bár Ománban, a többi öbölbeli monarchiához képest a vendégmunkások aránya a helyiekhez képest alacsony, miután a zömmel az indiai szubkontinensről érkezők az államigazgatási teendőkön kívül minden feladatot elvégeznek, a munkakultúra hiánya immár a harmadik ománi generációt is elérte. S bármennyire is sikerüljön az országot átállítani az olaj utáni gazdaságra, komoly félelmeim vannak: nem fog ez jóra vezetni.)

A kis szociológiai kitérő után vissza a sivataghoz. Van itt természetesen vár (nem is egy), régi lakóházak, beduin motívumokat felmutató mai építészet. S - péntek lévén - egy rakás maszqati, akik terepjárón döngetik a sivatagot. Minthogy az erre való - szerintük.

Róluk nincs kép, ha nem baj.

Ománban is mánia az útépítés. Egy országban, ahol összesen három és fél milliónyian élnek, mindenütt sztrádák épülnek. Ez a tengerparti zónában, ahol majd három millióan mozognak még okés. Építenek is a meglévő - és tanúsíthatom, valóban zsúfolt - kelet-nyugati sztráda mellé egy másikat, közvetlenül a parton.

Aztán folyik egy autópályaépítés délre, a tervezett világ-legnagyobb-kikötőjébe, Duqm-ba. Ez már érthetetlenebb, tekintve, hogy az áruszállítás amúgy vízen olcsóbb. (Meg ezen a vonalin szinte semmi forgalom nincs.)

És a hegyektől délre készül a Maszqat-Szúr/Sur autósztráda. Egy már van a part mellett, tök üres, tavaly kilométereken át bringázhattam volna a belső sávban.

Most megyek az épülő déli összekötőn. Itt sincs semmi forgalom; hogy miért épül, gazdasági racionális okokkal megmagyarázhatatlan.

Két dologra biztos jó. Az indiaiaknak tömegesen ad munkát. És mindenütt szeméttel, sittel, rombolással tovább lehet nyúzni a környezetet.

Barátaimmal amikor megmászunk valami szép hegyet, azon viccelődünk, hogy sok a zöld meg a természet s le kellene önteni az egészet betonnal. Gördeszkapályának.

De hát ez csak szó.

S tettre váltják mások.

Nem írom tovább, mert giccs lesz belőle.

Nézegessünk inkább ománi várakat. Mondjuk e kettőt. A Jaalan Bani Bu Ali-it és a Jaalan Bani Bu Haszan-it. Az előbbi a romos, az utóbbi a szépen restaurált. Részei voltak a 16-századtól a tengerparti és hegyvidéki ibádita imamátust a sivatag felőli támadásoktól óvó "végvárrendszernek".

Ez a tengerparttól húzódott egészen a mai Omán nyugati végéig. Másodszor - alaposabban - meózom végig őket.

4

Láttam olyat, hogy egymás mellett öt volt. Mint Dushanbében a totózók. Persze azt már régóta megfigyeltem, hogy - maradjunk a Közel - Keleten felülről lefelé csökken a személyes ráfordítás a férfiember külcsínyét illetően.

A haj csudálatosan nyírva-belőve mindenkinek, a legfelsőbb osztályoktól az alsó-munkásosztályig bezárólag. Aztán a felsőruházat, általában patyolattiszta abája, dzsilbáb stb és/vagy kiválóan szabott zakó. A nadrág már neccesebb, abból megállapíthatatlan az illető társadalmi hovatartozása, miután általános az élére vasalt egyen-nadrág az általános. Mindig sötét (fekete) színben.

A lábbeli meg. Nos, arra általában nem adnak. (Nagyon kevés kivétellel.) Ha nem saru/szandál, akkor letaposott sarkú macskarúgó; sokszor - eredetileg - méregdrága dizájn. De hát, úgyis ki-be kell lépdelni belőle.

Vissza hajhoz. Biztos valahol valami írígység lappang bennem valahol. Bár nem hiszem. Azzal szoktam biztatni magam, ha Banderas-szerű hajkoronám lenne és megfelelően karban tartatnám, egy év alatt mennyi könyvre szánt pénz menne a semmibe. Vagy még inkább: emígyen egy év alatt annyit spórolok a fodrászaton, amiből kijön két jegy a fiamnak meg nekem egy meccsre a Camp Nouba. Megéri.

(Alant askharai borbélyok, a teljesség igénye nélkül, kétszáz méteres körzeten belül.)

Manapság vitorlás és motoros formációban halász- és szállítóhajóként megtalálhatók az Arab-tengertől Kelet-Afrika patjai mellett az indiai szubkontinensen túl a maláj világig.

Az alábbi példányokat az askharai "szárazdokkban" tartották karban. Tavaly ugyanez a team dolgozott itt.

Tán ugyanazon a hajókon.

Halászkikötő, decens település.

Semmit sem változott.

Jó ideje.

Én két helyen éreztem rá nagyon erőteljesen erre. Az egyik Közép-Ázsia: a Tien-San csúcsain és a Pamír hágóin - és e hegyvidékek fennsíkjain kristálytiszta, holdtalan nyári éjszakáin a Tejutat tanulmányozva.

A másik itt, Ománnak ezen a partvidékén, ahol a Keleti-sivatag közvetlenül belefut az óceánba. Nem maga a találkozás drámai (nincsenek a hullámok közé szakadó homokdűnék vagy a sivatagból kiharapott abbráziós fülkék), hanem az az érzés, ahogy a két végtelen és szélsőségessége folytán félelmesen brutális természeti környezet közé szorul az ember.

Az itt elvétve található sátortábor falvak egyébként nagyon barátságos lakói is kettős foglalkozást űznek. Kecskék, tevék vannak kicsapva a gyér növényzetre, miközben a parton mindenütt ott ringatóznak a halászcsónakok és a dhow-k.

Askharától délre ért utol az este. Érdekes, pont egy holdévvel ezelőtt majdnem ugyanezen a parton éjszakáztam, ugyanígy, teliholdsütésben. Nehéz ezt leírni. A fent említett sivatag-óceán hatás-együttes így még erőteljesebb.

Néhány délutáni kép.

Ez már azért is figyelemre méltó, mert az extábornok a "másik oldal" embere, mozgalma, a Szabad Hazafias Irányzat (SZHM - Free Patriotic Movement) a Hezbollah fő keresztény szövetségese a cédrusok országában.

Aoun megválasztása hosszú tárgyalások után realizálódott. A kompromisszum része volt, hogy miniszterelnöknek Rijád első számú libanoni emberét Szaad (al-Dín) al-Harírít választották - a szokásos kiegyensúlyozó (s egyben bénító) politikai jegyében. Aounnak mindenesetre először az ellentáborban kell kondoleálni. (S kunyizni egy kis pénzt.)

Utána aztán Dohába látogat az elnök. Katarral ugyanolyan rossz a viszonya a Hezbollah-SZHM tengelynek. (És fő pártfogójuknak Iránnak, meg fő pártfogoltjuknak, az Aszad-kormányzatnak.) De itt is tiszteletet kell tenni.

S Aoun kérelemmel is érkezik. Doha segítségét kéri, hogy közvetítsen az Iszlám Állam (IS) felé kilenc eltűnt libanoni katona ügyében. Akik az IS fogságába kerültek.

Katar nagy negotiator ezekben az ügyekben. Nem nehéz belegondolni, miért.

(2017. január 9.)

A mai lakosság gyökerei három évszázadra nyúlnak vissza. Akkor érkeztek a déli Szalála felől a Baharíja-törzs tagjai. Ők a mai maszíraiak ősei. És persze nem kis számú indiai gyökerű vendégmunkás dolgozik a szigeten.

A házak ennek megfelelően erősen hajaznak a zofári településeken látottakra. Szalálában számos ehhez hasonlót láttam.

De igazából a partok lenyűgözőek. A nyugati parti fehér sivatag erősen előhozza belőlem az egyiptomi Dakhla-oázis közelében éppen évtizede látott csodát. (Meg - látképileg legalábbis - a legészakibb fríz sziget, Rømø nyugati partvidékét.)

Közvetlenül a parton az erős melegben apály idején annyira erős a szárazra kerülő algásodott és kagylókkal teli sziklák kipárolgása, hogy pusztán a lélegzéssel elég sóutánpótláshoz juthatunk.

S mindeközben hőgutához.

De ezt szeretem. Hajadonfőtt ülni a lángoló égbolt alatt.

Tökegyedül.

(Ha ollós kis támadómat nem számítom.)

A hilfi mólónak is van egyfajta hangulata. Mellette leharcolt dhow-k (ezekről a hajókról még máskor) és halászcsolnakok, rajta damiltekerccsel (bot nélkül) operáló hobbihorgászok, mindez a tengeri levegő marta tereptárgyakkal.

És a végében a perspektíva.

(És egyetlen sirályt sem fényképeztem le azok közül, akik szokásuk szerint szépen feldekorálták a mólót...)

Az Arab-félsziget keleti oldalán, az Indiai-óceán Arab-tengernek nevezett fertályán két, a kereskedelem és a halászat szempontjából jelentő sziget található (kisebbekből sok van): a Jemenhez tartozó Szokotra és az ománi Maszíra.

Nekem való hely, nincs itt semmi nevezetesség. A RAFO (Ománi Királyi Légierő) légi támaszpontja nem igazán hat meg, jelenléte arra mindenesetre jó, hogy a sziget látképébe már a kompról jól láthatóan belerondítsanak az óriási pingponglabda szerű radarok. Na jó, annyiban érdekes az egész, hogy ezt a bázist a RAF az 1930-as években hozta létre és az al-Sáriqa/Sharjah-i mellett ez volt az egyik legjelentősebb brit légi támaszpont a térségben.

Ja, és - mint a szigeteken általában - rengeteg a madár.

Ide hajóztam most be.

Köztük ráadásul az olyan óriások is, akik '89 előtt - az ismert történelmi szükségszerűség következtében - más okok miatt amúgy évtizedekig el voltak zárva a nagyközönség elől.

Ugyan akire hivatkoznék '44 előtt maga volt az egyik - kicsit önjelölt - mester, de azért annyira öreg nem vagyok, hogy arra is emlékezzem.
Szóval a nekem oly sok szempontból szimpatikus kassai polgár leírt egyszer egy mondatot. Nem olyat, amiket általában, azaz nem másfél oldalon keresztül hömpölygő, de grammatikailag tökéletes, tartalmában tűéles nyelvi egységet, hanem.

Hanem olyat, amit híres Napló-folyambeli "Exit ikszipszilon." nekrológ-kezdet mellett igen ritkán. (Amúgy egyébként szintén - volt egy történelemtanárom, aki képes volt így, szinte csak töltelékszavakkal beszélni - a híres-nevezetes Naplóban, valamikor az ötvenes években.) Tehát, egy kétszavas, hiányos mondatot. Amikor '90 körül olvastam, megütött. Így szólt: Formiánál a tenger.

Amikor egy évvel később a Róma-Siracusa vonaton a folyosón állva néztem a tájat, az olasz fővárost elhagyván egy darabig a terra rossa vöröse uralta a tájat, néhol sárgásbarna terméskőből rakott falucskával, olajfaligettel, gyümölcsösökkel. Aztán hosszú alagút következett. És abból kirobbanva Formiánál a tenger...

Igaza volt Márainak, hogy csak ennyit írt. Ennyi is elég volt.

Nekem most itt, a pusztaságban töltött három nap után, majdnem akkora relevancia volt az óceán felbukkanása. Közelben sós-fehéren, vörösen, a távolban kékben.

Saná-nál a tenger.

Amikor megálltam pihenni, szinte mindig leparkolt mellém egy pickup, s a helyi - általában - állattenyésztő máris kérdezősködött. S mint a hindusztáni vendégmunkások esetében, kis hazánk említésére ők is mindig rávágták: Nokia! Régebben - amikor szerte a világban ezt az asszociációt hallottam Mo.-gal kapcsolatban, még magyarázatba kezdtem, hogy a finnek meg a komáromi gyár, de az akkori tapasztalatok miatt (senkit sem érdekeltek a "részletek") mostanság már csak csak bólogatok.

Az omániak aztán - jó arabok révén - szinte mindig rákérdeztek: miért egyedül. Miután a diskurzus arabul folyt, a kérdés nyelvileg és pszicholingvisztikailag is magától értetődő volt. Az arabok számára ugyanis az utazás nem szólóban folytatandó cselekedet. Nem is tudják elképzelni, hogy ne társaságban történjen. Az arab nyelvben az utazni szó (száfara) egy olyan bővített igealak, amelyben bővítésnek az a jelentésváltoztató szerepe - többek között -, hogy nem egyedül tesszük. S hogy még világosabb legyen az utazni ige társas jellege, az említett bővített igének nincs "alap", azaz egymagunkban végezhető formája.

Ebből a szóból jön a szafari szó, kis kelet-afrikai szuahéli közvetítéssel. És hát, ugye, szafarira sem egyedül megyünk. Minimum egy tucat teher- s fegyverhordozó bennszülöttel.

Emlékszem egyszer Marokkóban, a Dráa-völgy kiszélesedésében, Zagora és Mhamíd között kocsival megkerültünk egy ilyen képződményt, amely éppen mozgásban volt. Jó ideig nem is láttunk semmit. Aztán jött a csoda, Oulad Idriss és az algériai határon fekvő Mhamid. És a berberek. De ez más történet.

Az itteni tíh színváltó, a domináns sárgát időnként a vörös, a szürke és a fekete veszi át. Zöld a mai majd' kétszáz kilométeren csak egyszer bukkant fel, al-Ujún/al-Uyun környékén. A kis oázis neve sokatmondó: források. Volt is datolyapálma bőven.

Utána pedig csak a pusztaság. A Nap alatt inkább a negyvenhez közelítő hőséggel. Most este enyhült egy kicsit, lágy szellő rezegteti a sátrat, forgatom a fejem és álmélkodok: a Hold keskeny sarlója már árnyékot vet, de fénye még nem oly erős, hogy eluralja a szikrázó csillagégbolt csudálatos buráját.

Na, ez már szinte Széchenyi Zsigmondos volt. Be is fejezem. Jó éjt!

Sinawban a Keleti-sivatag (al-Rimal al-Sarqíja) lakossága (sok beduin) bizniszel. Jó elhelyezkedése folytán a puszták népe "autentikus" cikkei mellett naponta hozzák fel a friss halat az óceán partjáról (jólehet az innen még háromszáz kilométer) és jön a "fejlett világ"megannyi kütyüje a maszqati és szohári kikötőkből. Ne féljünk, a közép-kínai fröccsöntőművekben előállított műanyag vicek-vacok éppúgy kapható itt, mint a fél Ázsiában megalkotott csúcstelefonok.

Jó hangulatú volt a piac; szeretem, amikor összeérnek a dolgok. A sarqíjai nők ugyanazt a álarcot viselik, amilyeneket a Hormuzi-szoros túloldalán láttam a bandari hölgyek között Bandar Abbászban, Qeshm és Hormoz szigetén, illetve egy - micsoda érdekesség - ottani "vásárvárosban", Minábban.

Aztán kicsit körbegyalogoltam a települést. Érdemes volt. Az elhagyott és elhanyagolt "óváros"romjai igencsak kedvemre valók voltak. Ezek is más megjárt tájakat asszociáltattak velem Kelet-Irántól Belső-Ázsiáig.

Ez is jó hely!