Ha az ember sokat utazik egy helyre, egy idő után homàlyosodni kezd a rózsaszín szemüvege. Nem mondom, hogy eddig nem tűntek fel a negatívumok - írtam is róluk itt meg a blogon tavaly, tavalyelőtt -, de most egy akut téma.
Ománban is mánia az útépítés. Egy országban, ahol összesen három és fél milliónyian élnek, mindenütt sztrádák épülnek. Ez a tengerparti zónában, ahol majd három millióan mozognak még okés. Építenek is a meglévő - és tanúsíthatom, valóban zsúfolt - kelet-nyugati sztráda mellé egy másikat, közvetlenül a parton.
Aztán folyik egy autópályaépítés délre, a tervezett világ-legnagyobb-kikötőjébe, Duqm-ba. Ez már érthetetlenebb, tekintve, hogy az áruszállítás amúgy vízen olcsóbb. (Meg ezen a vonalin szinte semmi forgalom nincs.)
És a hegyektől délre készül a Maszqat-Szúr/Sur autósztráda. Egy már van a part mellett, tök üres, tavaly kilométereken át bringázhattam volna a belső sávban.
Most megyek az épülő déli összekötőn. Itt sincs semmi forgalom; hogy miért épül, gazdasági racionális okokkal megmagyarázhatatlan.
Két dologra biztos jó. Az indiaiaknak tömegesen ad munkát. És mindenütt szeméttel, sittel, rombolással tovább lehet nyúzni a környezetet.
Barátaimmal amikor megmászunk valami szép hegyet, azon viccelődünk, hogy sok a zöld meg a természet s le kellene önteni az egészet betonnal. Gördeszkapályának.
De hát ez csak szó.
S tettre váltják mások.
