Ez az arab irodalmi nyelvi kifejezés erre a vidékre. A pusztaság. Néhol már majdnem átmegy homoksivatagba (ez a Ramlat al-Wihiba), de aztán meggondolja magát. Pontosabban, fordítva: a homok döntött úgy, hogy egyelőre nem kebelezi be a keményre száradt talajt. Időnként azonban itt-ott felbukkan a homoksivatag felderítő egysége, a vándordűne.
Emlékszem egyszer Marokkóban, a Dráa-völgy kiszélesedésében, Zagora és Mhamíd között kocsival megkerültünk egy ilyen képződményt, amely éppen mozgásban volt. Jó ideig nem is láttunk semmit. Aztán jött a csoda, Oulad Idriss és az algériai határon fekvő Mhamid. És a berberek. De ez más történet.
Az itteni tíh színváltó, a domináns sárgát időnként a vörös, a szürke és a fekete veszi át. Zöld a mai majd' kétszáz kilométeren csak egyszer bukkant fel, al-Ujún/al-Uyun környékén. A kis oázis neve sokatmondó: források. Volt is datolyapálma bőven.
Utána pedig csak a pusztaság. A Nap alatt inkább a negyvenhez közelítő hőséggel. Most este enyhült egy kicsit, lágy szellő rezegteti a sátrat, forgatom a fejem és álmélkodok: a Hold keskeny sarlója már árnyékot vet, de fénye még nem oly erős, hogy eluralja a szikrázó csillagégbolt csudálatos buráját.
Na, ez már szinte Széchenyi Zsigmondos volt. Be is fejezem. Jó éjt!
