Az efféle hókuszpókuszokban nem hiszek, de mégis.
Öt perce történt.
Órák óta taposom a pedált a kopár és brutálisan szép hegyek között, előadást hallgatok mp3-on. Egyszer csak arra gondolok, nocsak, dél van, ennék.
Ebben a pillanatban megáll előttem egy terepjáró, benne a szokásos ikszazennediken gyerekes család. Családfő kiszáll. Beszélgetés, ki honnan, hová, merre.
Ománi kávé termoszból elő, datolya, a maradék zacskóba csomagolva a táskámba vándorol, két kis vízespalack társaságában.
Vidám búcsúzkodás, a család el.
Megvolt az ebéd.
Vannak ilyen országok. Ahol valami vagy valaki - országszellem, miegymás - résen van. És megoldja az ember belső kívánalmait.
Szeretem az ilyen helyeket. Sok ilyes vidéken megfordultam már.
S volt egy ezen a téren felülmúlhatatlan ország.
Szíria.
A datolyával aztán nem volt letudva az ebéd - az országszellem szerint.
Fél óra sem telt, megállt egy újabb terepjáró s a bent ülők felszólítottak, a következő faluba forduljak be, a vendégük vagyok. Én jónak elrontója nem leszek-alapon azonmód indexeltem
Két órás beszélgetés következett, kezdetben kávéval-datolyával, majd rizses hallal. Ami nagyon finom volt.
Hagyományos módon ettünk, így nehéz lett volna elsütni az "Eb, aki a kanalát meg nem eszi" Mátyás királyos sztorit...
Bevertem volna mindet, de hát az illem s képességek határt szabtak. Amikor még tuszkolták volna belém a maradékot, elsütöttem kedvenc szólásomat: "Al-iráda maudzsúda va'l-qudra mahdúda." (Az akarat megvan, de a képesség korlátozott.) Ez nagyon tetszett a háziaknak.
Legalább én is adtam valamit.
(2017. január 18.)
