Köztük ráadásul az olyan óriások is, akik '89 előtt - az ismert történelmi szükségszerűség következtében - más okok miatt amúgy évtizedekig el voltak zárva a nagyközönség elől.

Ugyan akire hivatkoznék '44 előtt maga volt az egyik - kicsit önjelölt - mester, de azért annyira öreg nem vagyok, hogy arra is emlékezzem.
Szóval a nekem oly sok szempontból szimpatikus kassai polgár leírt egyszer egy mondatot. Nem olyat, amiket általában, azaz nem másfél oldalon keresztül hömpölygő, de grammatikailag tökéletes, tartalmában tűéles nyelvi egységet, hanem.

Hanem olyat, amit híres Napló-folyambeli "Exit ikszipszilon." nekrológ-kezdet mellett igen ritkán. (Amúgy egyébként szintén - volt egy történelemtanárom, aki képes volt így, szinte csak töltelékszavakkal beszélni - a híres-nevezetes Naplóban, valamikor az ötvenes években.) Tehát, egy kétszavas, hiányos mondatot. Amikor '90 körül olvastam, megütött. Így szólt: Formiánál a tenger.

Amikor egy évvel később a Róma-Siracusa vonaton a folyosón állva néztem a tájat, az olasz fővárost elhagyván egy darabig a terra rossa vöröse uralta a tájat, néhol sárgásbarna terméskőből rakott falucskával, olajfaligettel, gyümölcsösökkel. Aztán hosszú alagút következett. És abból kirobbanva Formiánál a tenger...

Igaza volt Márainak, hogy csak ennyit írt. Ennyi is elég volt.

Nekem most itt, a pusztaságban töltött három nap után, majdnem akkora relevancia volt az óceán felbukkanása. Közelben sós-fehéren, vörösen, a távolban kékben.

Saná-nál a tenger.