Miután az ember nem ülhet valamely Voyager űrszondán, hogy megfelelő perspektívában lássa a Földet (azaz annyinak, ami, az Univerzumban semminek), röghöz kötve itt alant kell ilyen helyeket keresni. Régóta űzi már ezt az ember fia, ki magasban, ki mélységben, ki meg legbelül.
Én két helyen éreztem rá nagyon erőteljesen erre. Az egyik Közép-Ázsia: a Tien-San csúcsain és a Pamír hágóin - és e hegyvidékek fennsíkjain kristálytiszta, holdtalan nyári éjszakáin a Tejutat tanulmányozva.
A másik itt, Ománnak ezen a partvidékén, ahol a Keleti-sivatag közvetlenül belefut az óceánba. Nem maga a találkozás drámai (nincsenek a hullámok közé szakadó homokdűnék vagy a sivatagból kiharapott abbráziós fülkék), hanem az az érzés, ahogy a két végtelen és szélsőségessége folytán félelmesen brutális természeti környezet közé szorul az ember.
Az itt elvétve található sátortábor falvak egyébként nagyon barátságos lakói is kettős foglalkozást űznek. Kecskék, tevék vannak kicsapva a gyér növényzetre, miközben a parton mindenütt ott ringatóznak a halászcsónakok és a dhow-k.
Askharától délre ért utol az este. Érdekes, pont egy holdévvel ezelőtt majdnem ugyanezen a parton éjszakáztam, ugyanígy, teliholdsütésben. Nehéz ezt leírni. A fent említett sivatag-óceán hatás-együttes így még erőteljesebb.
