Az egyik, amiről általában a nyugati történeti munkák írnak, az 1954-59-es úgynevezett "Dzsabal al-Akhdar-i háborúban" játszott szerepe. Ezekben az években a korábbi egyensúly az akkor az országban funkcionáló politikai entitás közötti egyensúly megbomlott.

A tengerparti régió feletti ellenőrzést (és jogilag az egész ország feletti szuverenitást) a maszqati szultán birtokolta. (Akkoriban Szaíd bin Tajmúr, a jelenlegi uralkodó apja.) A hegyeken inneni területek felett az ibádita imám, nevezetesen Ghálib bin Alí al-Hiná'í rendelkezett - de a korábbi Szíb-i Egyezménynek megfelelően elismerve a szultán teljes ország feletti joghatóságát.

Amikor azonban kiderült, hogy az imamátus területén nagy szénhidrogénmezők rejlenek, felborult a status quo. A szultán brit cégeknek közvetítette ki a feltárás jogát, amit az imám nem fogadott el - inkább fegyvert ragadott.

Míg a szultán mögött a hagyományos mentor britek álltak, az ibádita imámot - figyelem - Szaúd-Arábia támogatta. Rijádnak mindezzel megvolt a maga célja: ekkor kulminálódott a Buraimi Incidens (erről már írtam ott) s a szaúdiak az imám lázadását használták ki a maszqati pozíciók gyengítésére.

A lényeg: elhúzódó háború a hegyekben olyan festői falvakban például, mint az általam tavaly bringával leküzdött Bilád Szajt. (Ez a Dzsabal Samsz csúcsa alatt található, közlekedési infrastruktúra híján máig nehezen megközelíthető; milyen lehetett mondjuk a múlt század ötvenes éveiben...)

S visszatérve Tanúfhoz, a falut 1957 nyarán bombázta porig a Royal Air Force - az eredeti.

Tanúf másik "nevezetessége", hogy itt alakult ki az első ománi ibádita központja. A romvárosban több évszázados ibádita mecset áll. Az egyiket (a Sara'-t) felújították, egy másik romjaiban is pompázatos.

Ennek kapcsán - nem tudom, kinek mennyire fenyegetően -, de elhatároztam, néhány posztban írok róluk; talán hasznosnak bizonyul.

S hogy fennmaradjon a figyelem, igyekszem majd képeket kapcsolni hozzá.