A Ramadán végét jelző imán úgy félig telt meg a dusanbei nagymecset. Pedig imahelyből nincs igazán sok a tádzsik fővárosban. Itt azonban a szovjetizáció jobban látszik, mint néhány vidéki régióban, jelesül Garm, Tavildara vagy a déli Kurgonteppa vidékén. Ezzel együtt a tádzsikisztáni iszlám nem csak földrajzi értelemben sok színű. Kis vázlat.

Az előzményekbe most nem mennék bele; itt van például egy link, ahol jókat olvashatunk róla.

A SADUM (Духовное управление мусульман Средней Азии и Казахстана/Közép-ázsiai és Kazahsztáni Muszlim Vallási Tanács) felügyelet alól 1991-ben „szabaduló” tádzsikisztáni (többségi, szunnita) iszlám közösség akkortól kezdte felépíteni saját intézményhálózatát. Pontosabban persze – építették fel neki. Bár a később jelentős szerepre szert tett Abdullo Nuri (Abdullah Nuri) már 1973-ban létrehozott egy iszlamista ifjúsági szervezetet, Nazhati Jevononi Islomii Tojikistan (Nazhati Dzsevánáni Iszlámii Tádzsiksztán/Tádzsikisztáni Iszlám Fiatalság Újjászületése) néven, az igazi – kevésbé kontrollált aktivitás csak a függetlenség elnyerése után kezdődött el.

1990-ben az egész országban 17 hivatalosan regisztrált mecset működött. Ez a szám mára 4000 fölé emelkedett. Ennek azért is van jelentősége, mert a mecset – tudjuk – nem csak imahely, de általában találkozási pont, a társadalmi információcsere egyik alapvető színtere, amely megkerül(heti) a bármely hivatalosság által felügyelt média közvélemény-befolyásoló hatásait.

A mecsetek tizede pénteki khutba tartására is alkalmas dzsámi, amelynek elöljáróját (imám) és/vagy prédikátorát (khatíb) máig az állami egyházügyi hivatal nevezi ki.

Mert ilyen is van. A Shurai oli ulamoi dini Tojikistan – SOUDT (Súrái Áli Ulamái Díni Tádzsikisztán), azaz a Tádzsikisztáni Vallástudósok Legfelső Tanácsa felügyeli a mecsetelöljárók/prédikátorok kinevezését – természetesen a helyi hagyományos informális társadalmi kapcsolatok, a helyi vezetők, klánfőnökök javaslatainak figyelembevételével. A SOUDT ekképpen a kommunista SADUM hagyományát viszi tovább, kissé szűkített jogkörökkel.

(A SADUM-ból kivált tádzsik állami egyházügyi hivatal először Qaziátus-sá, 1992-ben Muftiátus-sá, majd 1996-ban alakult az imént említett SOUDT-tá.)

E mögé aztán szépen kiépült egy kontrollált „nemzeti” vallási oktatási hálózat is. (A Szovjetunió fennállása végéig két intézmény, az 1944-től – újra – működő bukharai Mír-i Arab Medresze és az 1971-ben megnyitott taskenti Imám Bukhári Intézet látta el ezt az államhatalom részéről totálisan kontrollált feladatot.) Jelenleg 6 hivatalos medresze, egy iszlám gimnázium és egy iszlám főiskola működik az országban.

Az állam persze továbbra is nagyon felügyel. Olyannyira, hogy 2014 tavaszától valamennyi pénteki mecset elöljárója hivatalosan is állami közalkalmazott. Ez legalább egyenes beszéd – mondhatnák maliciózusan –, nem olyan, mint az al-Azhar függetlennek mondott és magának igazából nem létező nemzetközi tekintélyt vindikáló legfelső vezetője (sajkh al-Azhar) esetében – hogy ne folytassam a sort…

Ugyanebben az időpontban bevezették az imámok számára az „egységes munkaruhát” is.

Egységesítés. Ez a jelszó minden téren. Szükség is van rá, miután a fiatalabb imám-generáció már nem az említett „hazai” oktatási intézményekben pallérozódott, ami aztán súlyos összeütközésekhez vezet(ett) a „szovjetizált” öreg imámok és közöttük. A fiatal vallástudósok – többségük a polgárháború (1992-1997) menekültjeként – pakisztáni, szaúd-arábiai, egyiptomi, iráni intézményekben tanultak, s az onnan hozott szocializációs magatartásformák nem csak az öreg imámokkal jelentettek permanens konfliktust. Mindaddig, amíg az utóbbiak ki nem halnak, illetve a társadalom nagyobb – főként fiatalabb – része is át nem alakul, eme ifjú elöljárói testület munkájának eredményeképpen.

Van azonban ezzel a fiatal vallástudós-generációval egy másik probléma is. A hazatérők közül sokan nem találnak hivatalosan állást sem a mecsetekben, sem az oktatási intézményhálózatban. A sovieticus imámok összezárnak; frusztrálja őket a fiatalok mélyebb vallástudományi ismerete és arab nyelvtudása. Így aztán minden eszközzel igyekeznek akadályozni őket, a fiatalok pedig – a régió hagyományaihoz híven – magánoktatásba (sabaq) kezdenek, úgynevezett hudzsrákat (lakásiskolákat) nyitnak, ahol aztán a kezük alá került fiatalok ugyancsak nem a társadalmilag megszokott szocializációt kapják. És nem csak a fiatal férfiak; idősebbek és egyre több nő is.

Az állam igyekszik mindezt akadályozni; különböző különbözeti vizsgák előírásával és razziákkal. De hát éppen a pre- és szovjet időkből maradt fenn a magánoktatás, a tanár (olim/mudarris/domullo) karizmájára épülő személyes oktatási rendszer. Ami most, a „függetlenség” alatt is tovább él.

Lesz még belőle gond.

Vannak szabadsághősök, fegyveres harcosok, milíciavezetők, akikbe szerelmes lesz valamennyi (nyugati, csak nyugati?) újságírónő. Ha továbblépünk a par excellence idolon, Guevara doktoron, akkor itt volt Basír Dzsemajel (Bashir Gemayel), a libanoni Falang (Hizb al-Katá'ib) igazi késő hetvenes-korai nyolcvanas évekbeli barkós, szépfiúsan oldalra fésült - hajh - sűrű hajú vezetője, akiről nem olvastam nyugati hölgyszerző által írott könyvet, tanulmányt, amelyet át ne fűtött volna a nagybetűs szerelem. És még a célszemély halála után is.

Itt meg - a szomszédban, Afganisztánban - élt a Pandzssír Oroszlánja (شیر پنجشیر), Ahmad Sáh Maszúd (Ahmad Shah Massoud), a tádzsik hadvezér, chitrali sapkában, fiatalon is markáns, tiszta arccal; imádta a sajtó. És a női riporterek.

Hogy milyen iszlamista politikai programja volt, az más kérdés. Pedig fontos. Mindenesetre itt van nekünk a hős, akit két nappal 9/11 előtt két arab terrorista gyilkolt meg kamerába rejtett bombával.

Persze Tádzsikisztánban elsősorban nem a nők beszélnek róla. Amikor a Pandzs folyó afgán oldalán bekövetkező földcsuszamlás jelentősen megemelte a folyó vízszintjét és elöntötte a tádzsik oldalon futó török cég által iráni munkavezető irányításával kínai és helyi munkások által épített egyébiránt helyi viszonylatban jó minőségű országutat, másfél napra jórészt teherautósofőrökkel egy útmenti "motorestiben" ragadtam. Jó kis szociológiai élmény volt.

Ötven fölött nem volt kamionos, a ki ne szívott volna a határ túloldalán a nyolcvanas években. A szovjet vezetés anno magasan a honi számarányuk felett küldte az afgán emberdarálóba a közép-ázsiai népek fiait; különösképen az ügyben a határ másik oldalán is érdekelt tádzsikokat és üzbégeket. Akik aztán vagy meghaltak vagy nem. Utóbbi esetben poszttraumáskodtak vagy nem; mindenesetre valamilyen formában megcsapta őket az afgán szél.

Egy, egyébiránt az Oroszlánra esősen hasonlító, a háborús részvétel folytán csupaseb ábrázatú ötvenes kamionsofőr (aki szovtranszavtos múltjából lazán emlékezett a Záhony-Szeged viszonylatra) áhítattal beszélt Maszúdról. Elmondta például, hogy a a tádzsikokat a háborúban igyekeztek saját afganisztáni nemzettestük ellen bevetni, kihasználva a de facto létező törzsi ellentéteket. Többnyire sikertelenül. Egyrészt mindenki túlélni akart, másrészt a tádzsikok körében óriásira nőtt Maszúd presztizse. A legtöbb tádzsik Afganisztán-veterán erősen növelte társadalmi szinten és mélységben az akcionalista iszlamizmus terjedését az otthoni közegben. Ez kulminálódott a későszovjet korban már egyre izmosodó belső iszlamista fejlődéssel (erről itt tessék olvasni), s meg is lett az eredménye a kilencvenes években itthon aminimális híringerküszöböt sem elérő ritka brutális polgárháborúban.

Ahmad Sáh Maszúd képe meg máig ott lóg sok helyen Tádzsiksztánban is. Például teherautók műszerfalán és hálófülkéiben (hol más kultúrákban általában női aktok csüggenek). A könyvekben meg dúlnak iránta az érzelmek. Még a lektűrökben is.

Először Luccaban tűnt fel. 1990 bágyasztó augusztusában, a mélypontot jelentő olasz futbalvébé után, amikor 'némmal keresztül-kasul stoppoltuk a csizmát. Hogy mindenütt töménytelen mennyiségű gyógyszertár van az olasz városokban, falvakban. Aztán jöttek a hírek arról, hogy milyen magas a nyugati társadalmak gyógyszerfogyasztása, mindenki marékszámra szedi a bogyókat, ami nem jó, mégis sokáig élnek. Aztán nálunk is errefelé alkultak a folyamatok; de csak "magyarosan", lemaradva, felemásan. Ebben sem értük utól az Untergang alatt álló Abendlandot.

Ez járt a fejemben, amikor a dusanbei első napokban meglepve tapasztalta: két boltból/szolgáltatóipari egységből van a legtöbb - és nem csak a fővárosban. Egymás hegyén-hátán áll a gyógyszertár és a fogadóiroda. Volt olyan utcaszakasz, ahol ötven méteren belül az előbbiből hat, az utóbbi műintézményből négy kirendeltség működött.(A harmadik helyezet, egy nagyságrenddel lemaradva, a fogászati rendelő. Ez is érdekes. Mert dentálhigiéniailag még mindig a szovjet módi az egyeduralkodó; villognak az aranyfogak. A fogtechnikusok az aranymívesség mesterei lehetnek.)

Gönyörű. És mind a fogadóirodákban, mind a gyógyszertárakban nyüzsögtek a kuncsaftok. Nem tudom, van-e a összefüggés a két intézménylánc szaporasága között, de olybá tűnt, a fogadóiroákban szerzett idegi/lelki bántalmakat orvosolhatják a bukik két oldalán sorakozó gyógyszertárak árukészleteivel.

Ez a fogadó-iroda-biznisz azért elgondolkodtatott - miután nem tudnék kibújni a bőrömből, és nem is akarok. A fogadást - némiképp/nagyon leegyszerűsítve - tiltja az iszlám. Tádzsikisztán társadalma - közép-ázsiai viszonylatban - erős vallási kötödéséről ismert. Erősebbről, mint mondjuk Kirgizisztán vagy Kazahsztán. (Az üzbégekkel vetélkedhetnek ebben.)

De a valóság mindig árnyalt. Igen, itt nincs minden faluban, városi utcában alapjáraton minimum egy részeg (mint a kirgizeknél) - na ez is csúnya, de némiképp ténymegállapító kijelentés volt -, de hogy a Ramadán végi ünnep (ajd al-fitr) alatt is fogadóztak, finomítja a képet. Meg aztán - tapasztalataim szerint - az ország tájegysége válogatja. Nyugat (Hissor/Hiszár), északnyugat (Garm) és dél (Kurgonteppa/Kurgán Tyube) - vallási tekintetben - tradícinálisabb mint mondjuk a Kulob és Dangara környéke, a Badakhsánról nem is beszélve, ahol az iszmáíliták miatt még különlegesebb a helyzet. De ez utóbbiakról - miután itt töltöttem el a legtöbb időt - kicsit későb.

A szovjetizáció mindenestre - miként általánosan a belső-ázsiai posztszovjet térségben, továbbra is döntően befolyásolja a társadalmi mentalitást. Ahol pedig ez a szovjet örökség foszladozni látszik, a lyukakon már kukucskálnak befelé az iszlám ma aktuális irányzatai. Ami nem csak a szekulárisoknak kellemetlen, de a tradícionális iszlámhoz való visszatérést szorgalmazó csoportoknak is. Erről a kellemetlenkedésről is majd később.

A mi családunk notórius gyógyszerkerülő. Úgy nőttem fel, hogy otthon - nem túlzok - egy fél levél elsárgult, beázott Kalmopyrin volt a gyógyászati készlet. Csak nagymamám testvére, a cérnakesztyűs-ködvágó kalapos Stefi néni szedett marékra gyógyszert. Ő nyolcvan évig húzta. Lehet, hogy át kellene értékelnem a dolgokat - ezen a téren is.

Amíg el voltam, megjelent egy kis irományom az észak-afrikai helyzetről. El lehet olvasni itt vagy itt:

Tunéziában a szúszai turistacentrum elleni véres támadás után a kormány rendkívüli állapotot hirdetett, s a líbiai határon homokfal- és árokrendszer kiépítését tervezi. Ám az ellenség már a kapukon belül van.

Észak-Afrikában lábra kapott a terrorizmus. Líbiában az állam romjain tovább folyik a polgárháború, Egyiptomban legutóbb a Sínai-félszigeten intéztek összehangolt támadást a hadsereg laktanyái ellen a dzsihadisták, Tunéziában pedig immár a második, minden eddiginél véresebb merényletet hajtották végre a szúszai (Sousse) üdülőparadicsomban. A fővárosi Bardo Múzeum elleni márciusi csoportos fegyveres támadás után most egy szál merénylő nyitott tüzet egy szálloda strandján, 38 – többségében brit – áldozatot és sebesültek tucatjait hagyva maga után.

A kormány – szokás szerint – kapkod. Először katonákat küldött a tengerpartra, a nagyobb turistalátványosságokhoz, majd néhány napos spéttel rendkívüli állapotot hirdetett ki. Mivel az is bebizonyosodott, hogy a 23 éves merénylő Líbiában kapott kiképzést, Habib Esszid miniszterelnök a minap bejelentette: a polgárháborús szomszéddal közös 168 kilométeres határon homokfalat és árokrendszert építenek a dzsihadisták beszivárgásának megakadályozására.

Ám ezzel veszettül elkéstek. Az évek óta aktív Maghrebi al-Káida (AQIM) algériai csoportjai már az arab tavasz kezdete előtt is akcióztak a tunéziai perifériákon, az általános felfordulás után pedig egyre szervezettebben tevékenykedtek az ország délnyugati fertályában. Kasserine és Gafsa térségéből a tunéziai hatóságok évek óta képtelenek kiszorítani az Uqba bin Náfi Brigádok nevű dzsihadista terrorszervezetet.

E szaharai hátországú csoport egy nagyobb hálózat, a tunéziai Saría Segítői része, s hosszú ideje rendszeresen támad laktanyákat, katonai létesítményeket. A minőségi változás tavaly jött, amikor a szervezet vezetője hűségesküvel csatlakozott az Iszlám Állam (IS) nemzetközi hálózatához. Ekkortól gyorsult fel a káderállomány kiáramlása a szomszédos Líbiába, fiatalok százai indultak el, hogy később – az ottani dzsihadistatáborokban kiképezve – a szíriai, iraki frontokra kerüljenek, vagy éppen hazatérve megkezdjék tevékenységüket az IS által Tuniszi Vilajetként aposztrofált „tartomány” illegitimnek tartott kormánya ellen. A tunéziai biztonsági erők szerint eddig legalább 500–700 fiatal kapott fegyveres kiképzést a szomszédos országban, köztük a bardói és a szúszai támadás végrehajtói is. Ellenük épülne a fal – noha a dzsihadista eszmék és terjesztőik már jócskán a határon belül vannak.

Az országban működő (és a törvények szerint központi ellenőrzés alatt álló) mecsetek közül mind több hullik ki az állami felügyeleti rendszerből, s kerül radikális iszlamisták irányítása alá. A hivatalos vallási elöljárók szervezete szerint csak a fővárosban több mint száz mecset irányítását vették át dzsihadista hitszónokok, s e százból úgy negyven mára valóságos fegyverraktárrá alakult át.

Ez a folyamat sem ma kezdődött. Az arab tavasz első kaotikus hónapjaiban számos mecsetet vettek kezelésbe szalafita sejkek, például a főváros szegényebb negyedeiben működő 5100 imahely közül 1200 került a radikális iszlamisták kezére. Kezdetben a központi kormányzat saját gyengesége okán nem tett semmit e tendencia felszámolásáért, később a szoft iszlamista Nahda Párt irányította kormányzat szabotálta el rövid távú belpolitikai érdekeiért a fellépést – annak ellenére is, hogy a szalafiták a Muszlim Testvériségben gyökerező Nahda mondhatni hagyományos ellenfelei.

A Szíriában, Irakban vagy Líbiában kiképzett prédikátorok sikeresen mobilizálják a tuniszi szuburbia gazdasági és társadalmi perspektíva nélküli, alsó középosztálybeli és szegényebb fiataljait. Egyre terjed a dzsihadista ideo­lógia a főváros déli és keleti peremnegyedeiben éppúgy, mint az ország középső és déli térségeiben, elsősorban a turizmus áldásaiból nem részesedő, súlyos gazdasági-társadalmi kihívásokkal küszködő városokban is, mint Sidi Bouzid, Gabes vagy Medenine. S miként a legutóbbi támadás mutatja, várhatóan erősödni fog a tengerparti nagyvárosokban is.

Egyiptom árnyékban

A földalatti iszlám problémája Egyiptomban több évtizedes. Az államilag felügyelt mecsetek mellett több tízezer „alulról szerveződő” imahely alakult, melyek nagyobbik része valamelyik szúfi irányzathoz tartozik, így politikai semlegességük miatt az államhatalom könnyebben elviselte létezésüket. Több konfliktus adódott azonban a Mubárak-éra utolsó évtizedében megsokasodó, a Muszlim Tesvériség ideológiáját hirdető „lakásmecsetek” létrejötte miatt. Amikor az arab tavasz forgatagában megerősödtek a szalafita központok is, az állam már nem tudott fellépni ellenük eredményesen. Az utóbbi hónapokban pedig már az IS inspirálta dzsihadista csoportok is benyomultak számos állami hálózaton kívüli mecset vezetésébe.

Kairó számára a dzsihadistákkal vívott harc legfőbb frontja jelenleg a Sínai-félsziget, ahol a szintén az IS-hálózathoz tartozó Jeruzsálem Segítői Csoport akciózik szakadatlanul. Legutóbb július első napján támadtak katonai célpontokat a Gázai övezet közelében. A támadásnak 21 katona esett áldozatul, az azt követő megtorló akciókban pedig – hivatalos egyiptomi források szerint – 241 dzsihadistával végeztek. Eközben az IS vezetése újabb támadásokra ösztönöz a „Sínai Vilajetben” és – Tunéziához hasonlóan – az ország turisztikai célpontjain.

Az IS terroristái az elmúlt hónap végén meg­gyilkolták az egyiptomi főügyészt, ám Abdulfattáh Szíszí elnök még mindig a hagyományos mumus, a Muszlim Testvériség hálózatának felszámolására koncentrál. Elődjére, Muhammad Murszira halálos ítéletet rótt ki a bíróság, de a pere tovább folytatódik. Funkcionáriusait folyamatosan tartóztatják le, szervezeti struktúráját igyekeznek teljesen lerombolni. Muhammad Allús újságíró-elemző szerint ezzel a radikálisabb ideológiáknak nyitnak teret, jobb esetben a szoft szalafitáknak. A rosszabb és valószínűbb lehetőség azonban az, hogy dzsihadista agitátorok nyomulnak a Testvériség helyére, alternatívát nyújtva az ilyesmire fogékony városi alsó középosztálynak.

Ugyanezt panaszolja Rasíd Ghannúsi, a tunéziai Nahda Párt vezetője is. Interjúiban arról beszél, hogy a mérsékelt iszlamisták kiszorítása a politikai térből a szélsőségeseknek, elsősorban az ideológiai offenzívát folytató, külföldről támogatott dzsihadistáknak kedvez.

A szélsőségesek társadalmi térnyerését jócskán megkönnyíti, hogy valamennyi mérsékelt iszlamista erő – Tunéziában a Nahda Párt, Egyiptomban a Muszlim Testvériség – kudarcot vallott kormányzati pozícióban, megvalósítható gazdasági program, valós társadalmi alternatíva hiányában, illetve a korábbi kiszorított, betiltott helyzetből adódó teljes politikai tapasztalatlanság okán.

Nehéz idők jönnek

A líbiai káosz az egész térség jövőjére fenyegetést jelent. Miközben két kormány fegyveres erői alapvetően az ország hagyományos kelet–nyugati (Bengázi–Tripoli) megosztottsága mentén feszülnek egymásnak, dzsihadista csoportok sütögetik a pecsenyéjüket. A Maghrebi al-Káida éppen a napokban szélesítette ki szövetségesi rendszerét a térségben újabb líbiai, algériai és mali csoportokat összefogva. Az IS helyi filiáléja, a líbiai Saría Segítői is rendkívül megerősödött az utóbbi hónapokban, döntő szereplővé lépett elő a líbiai küzdelemben, s kiképzőtáborai révén fontos szerepet játszik a tunéziai – és a fejlesztés alatt álló egyiptomi – dzsihadista hálózat működtetésében is.

Az utóbbi hetek légi csapásaiban állítólag két fontos dzsihadista parancsnok esett el. Az egyik, Mukhtár Belmukhtár az AQIM prominens vezetője volt hosszabb ideje, s az ő nevéhez kötődik a szervezet regionális tényezővé fejlesztése. A másik a helyi IS-lerakat irányítója, Szejf al-Iszlám Válidi (Abu Ajád) volt, aki személyesen felügyelte az IS-táborokban folyó katonai kiképzést. A terrorcsoportok vezetői elleni célzott akciók eddigi tapasztalatai Jemenben, Afganisztánban vagy Szíriában és Irakban persze jól mutatják, hogy mégoly fontos személyiségek kiiktatása sem jár feltétlenül az adott csoport tevékenységének szignifikáns gyengülésével.

Észak-Afrika nehéz időszak előtt áll. A líbiai polgárháború elburjánzása megkönnyíti a dzsihadisták terjeszkedését az egész régióban. Egyiptomban nő a turisztikai központok kitettsége, Algériában az AQIM erősödik, s tevékenysége immár Marokkó keleti régióiban is érzékelhető. A dzsihadista tényezők kezére játszik a régióból közvetlenül kiinduló és az Afrika belsejéből áthaladni igyekvő migránshullám keltette kaotikus helyzet is.

A legtöbb félnivalója mégis a tunéziai kormánynak lehet, hiszen a legnagyobb, 4-5000-es létszámú kontingens épp az országból harcol a dzsihadisták soraiban a szíriai és iraki frontokon, de ezres nagyságrendben vannak jelen a líbiai háborúban is. Az irakiak és szíriaiak után közülük kerül ki a legtöbb magas rangú vezető az IS hatalmi hierarchiájában. Ezzel a káderállománnyal, harci tapasztalattal és a hazai mecsetekben folyó ideológiai képzéssel szembeszállni csak működő állami struktúrákkal, konzekvens és sikeres gazdaság- és szociálpolitikával lehet. Vagyis lehetne.

Kis hiátus keletkezett a bejegyzésekben, melynek oka, hogy testzsákomat nagy távolságokban cipeltem-cipelem ide-oda, azaz utazom. Dánia után - mely ugyan kissé kiesik a blog témájából, bár Arhusban voltak a témára hajazó élményeim, nem beszélve a sátorban, kompon, ikszazenediken XII. századi falusi templom kertjében, decens folyó- és tóparton vagy romantikus tengerparti dűnéken olvasott könyvekről (amelyekről elmélkedést ígértem volt, mely bekövetkezik majd, csak még elmélkedem, érdemes-e) - kis Földközi-tengeri merítkezés volt (Majurka 2), hol ismét az iszlám spanyolhoni eltűnésének körülményeit, annak az ibér néplélekre gyakorolt hatását górcsöveztem, s most újra Belső-Ázsia következik. Dusanbe-Biskek viszonylat, a Pamir Highway. Remélem, az enyhén szólva figyelemelterelő táj ámulása és a pedáltaposás keservei mellett lesz időm írni is. Arról, ami ott és arról ami eddig.

A könyvismertetés még mindig elmarad (azért is mert a magyar könyvpiacon is megjelent néhány idevágó mű, most emésztem őket s majd ideürítek).

Egy kis Libanon.

Naponta tartanak kis regionális tüntetésekké fajuló temetéseket a Bekaa-völgyi és dél-libanoni síita falvakban. A Hezbollah búcsúztatja Szíriában és a libanoni-szíriai határvidéken elesett harcosait. Most éppen az Arszál környékén vívott ütközetekben meghalt fegyvereseket.

A Libanon és Szíria határán húzódó Antilibanon-hegység középső részén, amelyet szír oldalról Qalamún vidéke, Libanon felől Arszál és környéke övez, az utóbbi hetekben újra (vagy inkább: folyamatosan) kemény ütközetek zajlottak. Haszan Naszralláh Hezbollah-főtitkár a napokban a bejrúti Libanoni Egyetemen tartott beszédes című (Az idzstihád és újítás Khomeini imám munkásságában) konferencián kijelentette: a Nuszra Front – NF (جبهة النصرة) libanoni jelenlétét felszámolták, a térséget szír oldalról a szíriai hadsereg, libanoni oldalról az Iszlám Ellenállás (المقاومة الإسلامية ) – a Hezbollah katonai szárnya – és a libanoni hadsereg tartja ellenőrzése alatt; néhány kisebb térséget leszámítva.

Kétségtelennek látszik, hogy a Bekaa-völgy keleti oldalán eddig aktív Nuszra Front visszaszorulni/felszámolódni látszik. A térségben három front húzódik a harcoló felek között. Az egyik a libanoni Arszál al-Vard településtől a szíriai Flajtá-ig, a másik ettől délre a Britál-Baalbek-Nahla vonaltól keletre húzódó hegyekben, harmadik pedig a Szíria irányába észak felé nyitott Bekaa-völgyet őrző al-Qáa település környékén.

Ez utóbbi bír most nagy jelentőséggel. Itt ugyanis már nem a NF, hanem az Iszlám Állam – IÁ (الدولة الإسلامية) harcosai igyekeznek befelé a közel-keleti Svájcba… Ez – legalábbis Libanon határain belül – megpecsételni látszik a NF sorsát, amely láthatóan nem bírja a kétfrontos harcot a Hezbollah/libanoni hadsereg és az IÁ egységei ellen. Az IÁ-val való konfrontációjának egyébként külön alfrontja alakult ki Mírá és Vádí Adzsram környékén.

Naszralláh említett előadásában új etap kezdetéről beszél a dzsihádistákkal vívott küzdelemben. A NF-ot leírta, s most – így a főtitkár – az IÁ elleni libanoni harc kezdődik. Ez minden bizonnyal így van, a harcok kifutása azonban több irányú lehet.

Nem kizárható opció, hogy a Hezbollah(+libanoni reguláris erők) a bekerített és defenzívába kényszerített NF-tal tárgyalásokat kezd, s elengedi a harcosait, amennyiben azok hátra hagyják fegyvereiket és elhagyják a térséget (értsd: Libanont és Szíriát). Ez a lehetőség nincs messze a realitásoktól, miután a Hezbollah az utóbbi hetekben-hónapokban súlyos emberveszteségeket szenvedett, s szüksége van sorai feltöltésére-rendezésére, hogy sikertesen szállhasson szembe az IÁ egyre erősödő észak-bekaa-i nyomásával. (A síita szervezetnek egyre nagyobb számban harcolnak egységei Szíriában, szakértői jelen vannak Irakban és Jemenben is.) A tárgyalásos megoldás egyébként nem lenne különleges: az al-Quszajr-i csata is így végződött (igaz, a dzsihádisták Qalamún-i megjelenésének éppen ez volt az oka), s Humsz/Homsz-ból is kiengedték a bekerített iszlamista harcosokat.

A másik lehetőség, hogy a Hezbollah támadást indít és megpróbálja teljesen felszámolni a NF egységeit. Ebben az esetben két irányú offenzívát kell indítania: egyet Birkat al-Fakhta irányába, amellyel elvágná a NF visszavonulási útvonalát Szíriai irányába, és egy másikat Vádí al-Khaukh és Vádí al-Díb térségében. Ennek az NF teljes felmorzsolása lehetne a következménye, miután meglehetősen lestrapált harcosai északi irányba Az IÁ jól felszerelt egységeibe ütköznének. Ehhez az offenzívához azonban a Hezbollahnak rá kell vennie a további harcoktól már vonakodó libanoni hadsereg parancsnokait is a részvételre. Mert a Hezbollah vezető azt hangoztatják ugyan, hogy a reguláris hadsereg képességei nem elegendőek a dzsihádisták tevékenységének végleges felszámolására, az események arra mutatnak, hogy ez a megállapítás magára a síita szervezetre is igaz.

A harmadik forgatókönyv a harcok prolongálást hozná. Maradnának a NF harcosai a Középső-Bekaa-ban, északon pedig előretörnének az IÁ fegyveresei. Akkor már a városokban (elsősorban Tripoliban, Észak-Libanon kisvárosaiban és Bejrút egyes kerületeiben is) lappangó ÍÁ-szimpatizánsok is aktivizálódhatnak. Ez már nem csak a Hezbollah számára jelentene gondot.

Maron, egy csendes meditációs helyre vágyó szerzetes a 4. században a Hermel melletti források környékén talált magának barlangot, majd épített kis kolostort az Orontész (al-Ászí)-folyó medre feletti hegyoldalon. A táj inspiráló; csendben elmélkedhetett, miként tették azt követői, a maroniták is évszázadokon keresztül. (Na, jó, aztán pucolniuk kellett a Libanon-hegység másik oldalára, Hábilba, a Qadisa-völgybe, meg más észveszejtő szépségű sziklás hegyvidékre – ahová kevésbé ért be az őket zargató bizánciak (!) keze.) De azért a zsibbasztóan finom libanoni vasárnapi ebéd után a hűs teraszon el-elbágyadva, dögerős kávét csészeszámra magamba öntve én is szerettem Fláví(Flaoui) falucskából bámulni a mélykék ég alatt a zöld és sárga szín ezer árnyalatában szikrázó Bekaa-völgyet. Pompás meditációs hely.

Na, most tessék elmélkedni!

Ahogy az várható volt, az Iszlám Állam megkezdte akcióit az Arab-félsziget legnagyobb létszámú tizenkettes (azaz mainstream) síita közössége, a Szaúd-arábiai ellen. Emellett - miként az IÁ márciusi felhívásában arra szólította fel félszigeti híveit, hogy kezdje meg az "istentelen" szaúdi államhatalommal szembeni fegyveres fellépését - folymatosan támadások érik az ország különböző fegyveres erőit.

A nyugati sajtó ingerküszöbét - már emíteni sem érdemes - alulról éppenhogy súroló események elvesznek az "Utolsó Sepp a pohárban-"-féle bárgyú című és érdektelen hírek unalmas kavalkádjában. Pedig az IÁ-ra továbbra is figyelni kellene. De erről már sirámkodtam eleget.

Tegnap a kelet-szaúdi al-Dammám-ban próbáltak mecsetet robbantani. A női ruhába bújt öngyilkos merénylőnek végül nem sikerült az egész épületet romba döntenie, miután akapunál megállították az őrök, négy emberrel azonban így is sikerült végeznie. Egy hete azonban az al-Qatíf közelében található al-Qadíh település Ali imám mecsetjében vérfürdőre került sor. Az IÁ-merénylő itt 21 embert gyilkolt meg s több mint százat megsebesített.

A szaúdi és Öböl beli sajtó szörnyűlködött, a vallási vezetők - némelyike - elítélték a merényletet "síita hittestvéreik" ellen. Ezek a megnyilatkozások finoman szólva nem mentesek a képmutatástól. A szunnita hitszónokok a mecsetekben ugyanis - s nem csak Szaúd-Arábiában, hanem békeidőben s mindenfelé a szunnita közösségekben - előszeretettel használják "síita hittesvéreikre" a szalafiták és dzsihádisták általánosan használt terminus technicusát: al-ráfida (الرافضة).

Ez a súlyosan dehonesztáló kifejezés "az elutasítók"- értelmű. A kifejezés eredete igen izgalmas és bár - miként minden kényes fogalomé - nem teljesen egyértelmű. Kezdetben a kialakuló síita közösségen belül egy kis csoportra alkalmazták, akik egy Omajjád dinasztia elleni korai felkelés során "elutasították" vezetőjüket, amikor az felszólította őket, hogy tagadják meg a Mohamed/Muhammad próféta utáni első három közösség-vezető kalifa (Abú Bakr, Omar/Umar és Oszmán /Uthmán) uralkodását. Az elutasítók érve az volt, hogy éppen a nevezett kalifák által a hatalomból kiszorított Ali, aki végül követte őket a kalifai poszton, ismerte el a három előd legitimitását.

Hamarosan azonban a szunnita többség kezdte alkalmazni a kifejezést azokra, akik - Ali imám és családjának híveiként - később illegitimnek tartották és elutasították az első három kalifa hatalmi legitimációját. Később aztán ezt a elnevezést kiterjesztették s "a valódi/igaz iszlámot elutasítók" értelemmel ruházták fel. Azaz ezáltal a síitákat eretnekeknek aposztrofálták. A kifejezés ezáltal a legsúlyosabb negatív értelemmel ruháztatott fel.

Még egy kis érdekesség, hogyan próbálta a síita közösség még ezt a verbális támadást is a saját javára fordítva kooptálni saját hagyományába. A tizenketes síiták jogi rendszerének kidolgozásában elévülhetetlen szerepet kapott, és személyi kapcsolatai révén a szunnita jogfejlődésre is kikerülhetetlen hatást gyakorló Dzsaafar al-Szádiq imám (élt:700-765; a síita imámok sorában a hatodik) tette a síita hagyomány részéve azt a történetet, mely szerint a ráfida-kifejezés még a bibliai időkből származik és azt a hetven (!) férfiút jelölte, akik Mózes próféta követőiként elutasították a Fáraót. S ekként cselekedtek - így Szádiq imám - a Próféta halála után "a gonosz, a helytelen út elutasítói", azaz Ali követői (ergo a síiták).

Mindenesetre a kifejezés a síitákat jelölő legsértőbb kifejezéssé alakult a szunnita közösségben - s így is maradt napjainkig. A péntekenként a szószékről folymatosan hangoztatott - a televíziós/internetes hitszónokok által aztán naponta meg is erősített - kifejezés pedig esetenként akaratlanul is erősen beépült az egyszeri szunnita hívő gondolkodásába. Ismét egy pont, amelyre erősen építenek az Iszlám Állam és más dzsihádista/szalafita csoportok a közösség támogatásának - vagy legalább elfogadó álláspontjának - elnyerésében.

Más irányban fordultam elő az elmúlt hetekben. Dániában kerékpározni napi esőben, állandó nyugati szélben igen inspiráló. Arra elsősorban, hogy esténként az ember sátrában a ponyván kopogó esőcseppeket hallgatva, didergéssel belső hőt termelve, fejlámpával jó sokáig olvasson. Például könyveket az Iszlám Állam-jelenségről. Jókat-rosszakat. És alapműveket. A hangzatos címet viselő „A brutalitás igazgatása/menedzselése, az umma végveszélyben (إدارة التوحش أخطر مرحلة ستمر بها الأمة)” címet viselő opuszt. Kis összehasonlító elemzést az átrágott művekről majd legközelebb.

Most Palmüráról. Több mint két évtizeddel ezelőtt jártam ott először, amikor még olyan körülmények uralkodtak ott, mint Max Mallowan és mellette irogató felesége idejében, jórészt infrastruktúra és turistaáradat nélkül, még kvázi autentikus arab vidék volt. Aztán az évek során láttam, hogyan épül ki a tourist business, de még 2010-ben is volt valami bája az egésznek, miként az országnak általában. Persze az ember tisztában van a körülményekkel – vagy legalábbis azt hiszi, vagy reméli. Például ’93 forró augusztusában a Tadmur-Homsz viszonylaton a buszban mellettem ülő férfi, miután végighallgatta áradozásaimat Baal-Shamim templomáról a cardoról, a nagyszerű toronysírokról és Fakhruddín drúz emír fellegváráról, rezignáltan közölte, hogy a testvérét volt meglátogatni a tadmuri börtönben. Aztán jöttek a horror-történetek. Ezzel együtt úgy tetszett: 1992 és 2010 között, de főként az utolsó dekádban szignifikáns (és többnyire pozitív irányú) változások zajlottak az országban.

Most meg.

Az Iszlám Állam immár Palmürában. Nem sok jót jósolok nevezett épületeknek, szobroknak, amit nem sikerült elszállítani. A Nyugat – ha egyáltalán – most megint szörnyülködik egy kicsit az emberiség szellemi és tárgyi értékeinek brutális pusztítása felett. Pedig ezek a cselekedetek – miként az Iszlám Állam propagandája általában – „haza” szólnak. Része annak a már egyszer-kétszer általam is taglalt – nem csak – szalafita történelemszemléletnek, amely az iszlám-dzsáhilíja antinómiájára építve tagadja valamennyi korábbi és más civilizáció/kultúra létjogosultságát. Persze ettől még hagyni lehetne békésen a homokba süllyedni a mezopotámiai, görög, római vagy más ókori civilizáció nyomát, vagy békésen megbújni a sziklában a Buddha-szobrokat. Úgy azonban nem látványos. A géppisztoly, a kalapács, a fejsze és esetlegesen a tüzérségi lövegek viszont – különösen a modern kommunikációs eszközök által közvetítve – sokkal könnyebben célba juttatják az üzenetet.

Ezek pedig – ismétlem – elsősorban nem a múlt emlékei iránt háklis nyugati civilizációnak szólnak. Hanem az ismét egy-gyökerűvé tenni szándékozott muszlimok társadalmának. A kulturális/civilizációs egy-gyökerűség pedig nem éppen frusztráció és agresszió-csökkentő hatású. Ez – is – a célja a múlt e gyönyörű emlékei elleni merényleteknek.

Ismét Szerbia. Azaz itthon. A Balkán. Kis fejlemények iszlám-ügyekben.

Például a gazdaságban. A szerb kormány és az Egyesült Arab Emirátusok egyik legnagyobb építkezési és ingatlanfejlesztési vállalata, az Eagle Hills a múlt vasárnap írt alá egy 3 milliárd eurós projektet. A terv Belgrade Waterfront/Beograd na vodi néven a régió legnagyobb bevásárlóközpontjának valamint körülötte hübsch plázák és luxus apartmanok csinos halmazát, középütt pedig egy kétszáz méter magasságú csavart formájú echte kis felhőkarcolót ambicionál a szerb főváros egyik lepattant Száva-parti részén. Kvázi kis Dubaj Belgrád szívében.

Szeptemberben már el is kezdődnek a munkálatok, legalább húszezer ember fog dolgozni a projekten. A szerb politikai és gazdasági potentátok pedig már lázasan keresik a nagy pénzes bödön oldalsó kiscsapjait.

Az ország muszlim közössége pedig ugyancsak részt vesz a projekt körüli izmozásban. Sőt maga a projekt, illetve annak állami támogatása része a szerbiai iszlám közösség (legalábbis annak bosnyák része) további domesztifikálásnak.

A két szervezetbe szakadt szerbiai – bosnyák gyökerű – muszlimokről már többször értekeztem errefelé előfordult kalandozásaim során. Az azóta eltelt idő alatti fejlemény, hogy az úgynevezett össz-balkáni/bosnyák vonalat vivő és 2013-ig a dél-szerbiai Szandzsákban kétségtelenül a legnépszerűbb személyiségnek számító Muammer Zukorlić vezette Szerbiai Iszlám Közösség (Islamska zajednica u Srbiji – IZUS) jelentős pozíciókat veszített a szerbiai muszlim közösségben. Miután Zukorlićnak nem sikerült valóra váltania szarajevói főmuftii ambícióit, mára az IZUS éléről is kigolyózták. Helyette a Novi Pazar-i iszlám egyetem volt rektora, a pánbalkán iszlám zukorlići elképzeléseihez óvatosan viszonyuló Mevlud Dudić vezeti a szervezetet.

A rivális – és győztesnek tetsző – organizáció, az állam által preferált Szerbia Iszlám Közössége (Islamska zajednica Srbije – IZS) Adem Zilkić vezetés alatt megerősödött. Olyannyira, hogy mára ő a legerősebb szereplő a szerbiai iszlám politikai porondján. Az említett belgrádi projekt is az ő ázsióját növeli, miután az elmúlt években az ő nevéhez fűződik a szerbiai muszlim közösség és Szerbia valamint az Emirátusok közötti egyre erősebb politikai és gazdasági kapcsolat. S íme, itt a gyümölcse.

Zukorlićnak egyetlen valóban jelentős riválisa maradt, Muhamed Jusufspahić mufti, akit éppen most szándékozik melegebb éghajlatra küldeni, miután őt ajánlotta a kormánynak, hogy a rijádi szerb diplomáciai misszió vezetője legyen. Addig persze még lehet, hogy sok víznek kell lefolynia a Dunán, Száván, Drinán, Moraván, Verbászon és az összes szerbnek mondott folyókon.

Egyéb elfoglaltságok és egy újabb földrajzi kimozdulás előkészítése miatt egy kissé elmaradtam a bejegyzésekkel. Ide biggyesztem pár hete elkövetett, a Mancsban legutóbb (16. sz. 2015. 04. 15.) megjelent kis írásomat a süllyedő Jemenről (ez egyébként érdekes; vannak országok amelyek vég(mély)pont nélkül folyamatosan képesek zuhanni.) A húszi-hauthí terminológiáról annyit: én jobban preferálom a diftongusos második variációt, de a magyar sajtó általában az első átírást használja. Részletkérdés.

Jemen a síita-szunnita háborúk frontvonalában

A jemeni események jócskán túlmutatnak az ország határain – akár a regionális szaúdi-iráni küzdelem új, hosszú távra kiható fejezetének a kezdetét is jelenthetik.

Haszan Naszrallah, a Hezbollah főtitkára pár hete éles hangú beszédben ítélte el azokat a légicsapásokat, amelyeket a Szaúd-Arábia vezette koalíció a jemeni húszik állásai ellen hajtott végre. A libanoni síita vezető keményen megfenyegette a rijádi vezetést: ha nem változtat Irán elleni politikáján, a hatalma is veszélybe kerülhet.

Huszonöt év harc

Jemenben jószerivel az északi és déli országrészek 1990-es egyesülése óta labilis a helyzet. Az északi, hegyvidéki rész, ahol a síita kisebbség zöme él – történelmi tarsolyában majd’ évezredes teokratikus örökséggel – az ún. zajdita imamátussal, majd a nyugati támogatású arab nacionalizmussal érkezett el az egyesítéshez. A Dél viszont három évtizednyi arab szocializmust hozott a közösbe. Nem csoda, hogy az egyesülést hamarosan polgárháború követte, s az országot 22 évig, illetve korábban az északi részt 12 esztendeig vezető Ali Abdullah Szálih elnök egyre keményebb uralma alatt soha nem is sikerült teljes politikai stabilitást elérni.

A jemeni társadalmat az észak-déli történelmi és ideológiai megosztottságon kívül is számos törésvonal szabdalja. A törzsi hovatartozás máig mindennél erősebb identitásképző erő, hogy az iszlám társadalmak mindenkori rákfenéjéről, a felekezeti ellentétekről már ne is beszéljünk. A lakosság többsége szunnita ugyan, de az ötimámos zajdita síiták legalább egyharmados kisebbséget alkotnak. De a szunniták maguk sem egységesek; nem elhanyagolható részük támogatója a modern kori radikális iszlamista – köztük dzsihádista – irányzatoknak, az ország déli részén pedig újra erősödnek az 1990 előtti elnök, Ali Szálim al-Bajd szeparatista hívei. Mindenesetre most a szunnita-síita ellentét adja a fegyveres konfliktus alapvető hátterét – a külső politikai játékosok hathatós segítségével.

Amikor 2012-ben az arab tavasz távozásra késztette Szálih elnököt, már évek óta állt a bál az Arab-félsziget második legnépesebb országában. A tipikusan gyenge központi funkciókkal működő muszlim periféria-államban már az ezredforduló óta jelen volt a szélsőséges dzsihádizmus helyi leányvállalata. Az Arab-félszigeti al-Káida az Iszlám Állam (IS) megjelenéséig az egész Közel-Kelet legaktívabb és legveszélyesebb dzsihádista csoportjának számított; a helyi törzsi vezetők segítségével bevette magát a ritkán lakott, nehezen járható hegyvidéki és sivatagos dél-jemeni Hadramaut tartományba, s onnét ki-kicsapott nemzetközi vizekre is. A sort a USS Cole hadihajó 2000-es megtámadása nyitotta az Ádeni-öbölben, s – egyelőre – a januári Charlie Hebdo-merénylet zárja. Az sem véletlen, hogy Afganisztán után itt likvidálták dróntámadásokkal az amerikai fegyveres erők a legtöbb dzsihádista vezetőt. Tegyük hozzá, kétséges sikerrel, miután a szervezet továbbra is aktív maradt, s tavaly már az ország középső területeit fenyegette.

A Szálih elnököt követő – a korábban is a politikai establishment prominens képviselőjének tartott, így az arab tavasz reményeit itt is pusztán arcképcserére redukáló – Abd Rabbuh Manszúr Hádi elnök nyugati támogatással sem bírt a fővárosban is szerfelett aktív és az ország központja felé nyomuló dzsihádista egységekkel. Az elnöknek ugyanis akkor már jóval nagyobb gondja volt: a húszik egyre sikeresebb lázadó mozgalma.

Lázadó húszik

Az alapító-irányító családról elnevezett szervezet 2004-től az ország északi részén, Szaada tartományban vont egyre nagyobb területet az ellenőrzése alá. A sokáig helyben működő mozgalom hatékonyságában 2010 körül következett döntő változás, amikor támogatóként beköszönt hozzájuk – a szaúdi-iráni vetélkedés keretében – Teherán.

Mivel a Közel-Kelet viharos eseményei egyre inkább helyzetbe hozták a radikális szunnita iszlamista csoportokat, Irán szemében felértékelődött az ideológiailag ugyan nem teljesen kompatibilis (nem a mainstream tizenkét-, hanem ötimámos, zajdita), de mégiscsak síita szervezet, és megpróbálta őket beszervezni a szövetségi rendszerébe. Így a rettegett síita félhold (Dél-Irak, Bassár al-Aszad Szíriája, a libanoni Hezbollah) után az Arab-félsziget déli részén megjelent Szaúd-Arábia új egyre erősödő ellensége.

A húszi mozgalom vezetője, Abdulmalik al-Húszi mind gyakrabban fordult meg Teheránban és a síizmus vallási központjában, az iráni Komban, retorikája pedig egyre inkább hasonlítani kezdett a Hezbollah-főnök Haszan Naszrallahéhoz. Nem is véletlenül, hisz Teherán nyilvánvaló célja, hogy a húszi mozgalomból a libanoni síita szervezethez hasonló társadalom-építő entitást hozzon létre. Az elmúlt évben számos Hezbollah-szakértő érkezett a húszik ellenőrzése alatt álló jemeni területekre azzal a céllal, hogy saját, húszi szociális, egészségügyi, oktatási rendszert építsenek ki, s lerakják egy ugyancsak önálló gazdasági struktúra alapjait. Mindez nem az évszázados tradíciók feladását jelentené, hanem egyfajta politikai radikalizálódást, igazodást az iráni forradalmi eszmékhez.

Ugyanakkor továbbra is homályosak a húszik elképzelései az ország jövőjéről. Vezetőik nyilatkozataiból annyi szűrhető le, hogy egyfajta minimál-programként az északi országrész feletti hatalmat kívánják megszerezni, s ott saját államot alapítani. Végső szándékuk akár az 1962-ben megszüntetett zajdita imamátus visszaállítása is lehet, illetve az egész ország feletti hatalom megszerzése, de ennek a most megkezdett szaúdi offenzíva fényében csekély lehetőségét látják a szakértők.

A Hezbollah kinn és benn is

Valamennyi közel-keleti forrás egyetért abban, hogy a húszik gyors tavalyi előrenyomulása már a jelentős iráni fegyverszállításoknak és a Hezbollah katonai szakértőinek köszönhető. (A libanoni aktivitás mellett általában el szokták felejteni a húszik katonai kiképzésében ugyancsak szorgos eritreai tiszteket és a Vörös-tenger túlpartján fekvő kiképzőtáborokat.)

Amikor húszik tavaly ősszel elfoglalták Szanaat, Hadi elnök rövid házi őrizet után Ádenbe menekült. Az egykori déli főváros e hetekben kezdett ostroma már azzal kecsegtette a húszikat, hogy az ország gazdaságilag fontosabb fele teljesen az ellenőrzésük alá kerül – így a szénhidrogénekben gazdag középső területek, vagy a Vörös-tenger bejáratát ellenőrző Bab al-Mandeb-szoros. A hatalmuk megerősödése azonban kiverte a biztosítékot az északi szomszédnál. Szaúd-Arábia számára mindez Teherán újabb regionális győzelmét jelentené, így három hete, az Öböl menti Együttműködési Tanács (GCC) tagjainak konzultációja után bombázni kezdték a húszi állásokat. Rijád azóta több államot is be tudott vonni a koalícióba: a GCC országai mellett Marokkó, Egyiptom, Jordánia és Szudán is részt vesznek a légitámadásokban. Az utóbbi kettő – Pakisztánnal kiegészülve – akár szárazföldi offenzívában is részt vállalna.

Rijád keményítésének fő oka, hogy Teherán saját szemszögéből alapvetően sikeresnek értékelheti az elmúlt hónapok közel-keleti eseményeit, hiszen Iszlám Állam elleni küzdelemben megkerülhetetlenné vált a perzsa állam szerepe. Az iraki Tikrit alatt az iraki síita milíciák vállvetve harcolnak az állami hadsereg egységeivel. Ez még természetes is lehetne, de a dolognak különleges pikantériát ad, hogy az offenzíva lebonyolításában központi szerepet játszik a közel-keleti katonai konfliktusok legfőbb stratégája, Qászem Szolejmáni, az iráni Forradalmi Gárda elitegységének, a Jeruzsálem Brigádnak a parancsnoka. Szolejmáni tábornok már a szíriai kormány pozícióinak megerősítésében is megkerülhetetlen figura volt. Bassár al-Aszad rendszere, bár az ország keleti felét továbbra is az IS, északi részét pedig a Szabad Szíriai Hadsereg, a dzsihádista Nuszra Front és szatellitáik tartják ellenőrzésük alatt, a főváros környékén és az ország nyugati régióiban megerősítette pozícióit, így megkerülhetetlen szereplője maradt a sokak által remélt politikai rendezésnek.

Ugyancsak erős Irán libanoni befolyása is, ahol a legjelentősebb politikai erő továbbra is Teherán fő szövetségese, a Hezbollah. A legjelentősebb katonai arzenállal rendelkező síita szervezet belpolitikai pozíciót nem erodálta részvétele a szomszédban folyó, de egyre jobban begyűrűző polgárháborúban. A Hezbollah ráadásul – a szíriai háború libanoni mellékhadszínterein – a be-betörő dzsihádista fegyveresek elleni küzdelemben egyre jobban és sikeresebben működik együtt az állami csapatokkal, ami tovább erősíti társadalmi-politikai beágyazottságát. A síita szervezet ugyan egyelőre nem tudta saját jelöltjét a csaknem két éve üres köztársasági elnöki székbe ültetni, de minden más jelöltet távol tudott tartani a pozíciótól.

Se így, se úgy

Emellett Irán újjáépíteni látszik palesztinai hálózatát is. A szíriai polgárháború kezdetén az ellenzék mellé álló Hamász ugyan hamarosan összetűzésbe került Teheránnal, de most újból beépülni látszik az iráni szövetségi rendszerbe. A palesztin szervezet legfőbb vezetője, a 2012 óta katari emigrációban élő Khálid Misal március közepén Dohában találkozott Ali Laridzsáni iráni parlamenti elnökkel. Bár közel-keleti szunnita politológusok hosszú békülési folyamatot jósolnak (vagy inkább remélnek) a két fél között, Teherán nem biztos, hogy elégedett lesz a kényelmes tempóval: a Gázai-övezet tavalyi izraeli bombázása utáni infrastruktúra-helyreállításban vezető szerepet kíván játszani, mint anno a 2006-os háború utáni – igen kifizetődő – libanoni kármentesítésben.

Szaúd-Arábia és szövetségeseinek fő baját Teherán regionális sikerei mellett természetesen az iráni atomprogramról kötött Lausanne-i megállapodások jelentik. Az iráni fővárosban népünnepély, Rijádban – és Izraelben – viszont a félelem szállta meg a politikai berkeket. Kis túlzással állítható, hogy Rijád csak rosszul jöhet ki Irán és a hatok (az ENSZ BT. öt állandó tagja és Németország) álláspontjának közeledéséből. A felek a március végi utolsó etapban fontos keretszerződésig jutottak, amelyben Teherán az eddigi 19 ezer urándúsító centrifugája közül alig 6 ezret tartana meg, 10 tonnás uránérc-készletét 300 kilósra csökkenti, valamint beleegyezik abba, hogy a nemzetközi ellenőrzést minden eddiginél szélesebb atomenergetikai spektrumra kiterjesztik.

Bár ez még nem garancia arra, hogy június végéig megszületik a végső megállapodás, amennyiben azonban Irán hosszú távon megegyezik a Nyugattal (elsősorban természetesen az Egyesült Államokkal), fokozatosan megszűnhet az embargó, ami gazdasági potenciáljának térségbeli megjelenését eredményezhet. S ezzel együtt – Teherán szándékának megfelelően – a megállapodás semmiképpen sem vezet Irán politikai-katonai szövetségesi rendszerének gyengüléséhez. A tárgyalások estleges nyári kudarca pedig az iráni atomfegyver előállításának veszélyét prolongálja, s a jelenlegi teheráni külpolitika továbbvitelét valószínűsíti, ami regionális háborúk folytatását jelentheti.

Rijádot sürgeti az idő: a déli szomszéd „elvesztése”, s a helyén létrejövő Irán-barát állam súlyos geopolitikai veszélyeket hordozna a számára. A húszik törzsterülete ráadásul határos azzal a két délnyugati szaúdi tartománnyal (Aszír és Nadzsrán), ahol nagy arányban élnek zajdita síiták. Az ő lázításuk, nem beszélve a legnagyobb olajmezőkkel bíró, ugyancsak nem elhanyagolható tizenkettes síita lakosságú Keleti Tartományról, a szaúdi rezsimet alapjaiban rengetné meg. És akkor még ott vannak a bahreini többségi és kuvaiti kisebbségi síita közösségek.

Rijád két hete szándéknyilatkozatot hozott tető alá egy közös arab hadsereg mihamarabbi felállításáról: ez szaúdi olvasatban nemzetközi szunnita haderőt jelentene, természetesen szaúdi vezetéssel. Az eddigi ilyen irányú próbálkozások – épp a szaúdi dominancia miatti aggodalmak okán – mindig kudarcba fulladtak. Sok esélyt most sem adnak neki az arab világ realistább politikusai – de Jement illetően Rijád nem fog visszakozni. A húszik elleni bombázások tovább fokozhatják a káoszt Jemenben, a széteső ellátórendszer pedig a szunnita lakosság nem elhanyagolható részét tolhatja a szélsőségesek irányába. Ebből itt is – miként korábban Irakban és Szíriában – a legradikálisabb csoportok profitálhatnak. Az al-Kaida másfél évtizede jelen van az országban, s bár közte és az Iszlám Állam között alapvető ellentétek vannak, a jemeni al-Kaida számos vezetője tett hűségesküt az Iszlám Állam vezetőjének, s a két szervezet közötti káder-fluktuáció is megkezdődött. Ennek félelmetes kihatásai lehetnek a jemeni társadalomra nézve – de Szaúd-Arábiára és a félsziget többi államára is.

Tegnapi hír: Ninive Tartomány vezetője bejelentette, hogy az iraki kormány és a Kurdisztáni Régió vezetése megtiltotta a „Népi Megmozdulás” egységeinek a Moszul majdani Iszlám Államtól való visszahódításában való részvételt. Látván és félvén a nevezett fegyveres csoportok tikriti sikereit – tehetnénk hozzá malíciózusan.

A Népi Megmozdulás (الحشد الشعبي) elnevezés azon a síita milíciák gyűjtőneve, amelyek részt vesznek az Iszlám Állam (IS – الدولة الإسلامية) elleni közép- és észak-iraki ellenoffenzívákban – együttműködve az iraki hadsereg egységeivel. Bár Tikritet – a hírekkel ellentétben – még mára sem szabadították fel teljesen, az ellentámadás sikere erősen köthető a nem kis létszámú, jól szervezett és irányított dél-iraki milíciák részvételéhez.

Ez a hatékonyság a síita közösség egyébként is magas szintű önszervezési képessége és egyes csoportok több mint egy évtizedes múltra visszatekintő tapasztalata mellett alapvetően az iráni háttérnek köszönhető. A szellemi (ideológia) és anyagi (fegyverek) támogatás mellett nem elhanyagolható – vagy mondhatnánk: elsődleges – szerepet kapnak az iráni Forradalmi Gárda (IRGC – سپاه پاسداران انقلاب اسلامی) helyben dolgozó szakértői, élükön a tikriti csatát személyesen is felügyelő Qászem Szolejmání tábornokkal, a Jeruzsálem/Qudsz Brigádok (نیروی قدس) vezetőjével.

Nézzük meg főbb vonalakban a Megmozdulást.

A síita milíciák létszáma ugyan már korábban sem volt elhanyagolható, tagságuk ugrásszerű megnövekedése azonban köthető az Iszlám Állam Kelet-Irakban történt tavaly nyári előretöréséhez. Ekkor (júniusban) az első számú síita vallási vezető, Alí al-Szísztání ajatollah fatvát adott ki, amelyben – meghatározott feltételek teljesülése esetén – közösségi kötelezettséggé tette a „terroristák, rablók és útonállók” (értsd: IS) elleni dzsihádot (الجهاد الكفائي). Ennek lényege, hogy nem minden egyes egyénre vonatkozik kötelező jelleggel, hanem a közösség egyes tagjai (a csatlakozók) az egész társadalomra vonatkozó vallási kötelezettséget kiváltják.

Ezt követően aztán Szísztáni ajatollah több alkalommal pénteki prédikációkban tovább finomította a felszólítást (például többször is felhívta a figyelmet a Korán által is említett civil lakosság elleni erőszak tiltására). Legutóbb február 10-én szedte pontokba az IS és hasonszőrű szövetségesei elleni küzdelem előírásait.

Az egyébkén a politikai passzivitás fő személyiségének nevezett Szísztání megnyilvánulásai síiták ezreit indította arra, hogy a már meglévő, illetve az újonnan létrejövő milíciákhoz csatlakozzon. Mára az egyes csoportok fizetési listáján (ilyen is van!) szereplő tagok száma – középértéken számolva – 118000 fő, akik közül a napi fegyveres küzdelmekben legalább hatvan ezren vesznek részt. A többiek kiképzéseken vesznek részt, illetve a dél-iraki síita területeket, mindenekelőtt a szent városokat (Kerbelá, Nedzsef) és Bagdad síita negyedeit védik.

A legnagyobb szervezett – immár hagyományosan – a Badr Brigád (فيلق بدر), amely az Ammár al-Hakím-vezette Iraki Legfelső Iszlám Tanácshoz (المجلس الأعلى الإسلامي العراقي) köthető s vezetője a volt közlekedési miniszter, jelenleg parlamenti képviselő Hádí al-Ámirí, aki a nyolcvanas évek óta küzdött a Szaddám Huszajn-féle rezsim ellen, majd sok időt töltött szíriai és iráni emigrációban. A Badr brigád az a csoport, amely Szaddám Huszajn bukása után az egyik legnagyobb fejlődést járta be, körülbelül 12000 fegyveressel rendelkezik.

Helyi források szerint ennek legközelebbi szövetségese az Igazság Népének Csapatai (عصائب أهل الحق) nevű csoport, amely 2006 nyarán Qajsz al-Khazalí vezetésével vált ki a legjelentősebb síita milíciából, a Muqtadá al-Szadr-féle Mahdí Hadseregéből (جيش المهدي). Az 1500 harcost mozgató szervezet nyíltan erősen iráni befolyás alatt áll, s jelentősen kivette a részét úgy a korábbi síita-szunnita küzdelmekből (Imám Ali Brigád), mint az IS elleni Dijála és Tikrit környéki (Imám al-Kázim, Imám al-Hádí és Imám al-Aszkarí Brigádok), valamint szíriai harcokból (Imám al-Karár Brigád).

A legnagyobb létszámú csoport az iraki síita politika önjáró lövegje, Muqtadá al-Szadr Mahdí Hadseregéhez (جيش المهدي) tartozó Béke Brigádok (سرايا السلام), amelynek a Népi Megmozdulásban több tízezer harcosa tevékenykedik. Szadr jelenléte a milícia-szövetségben egyébként súlyos konfliktusok forrása: a még mindig fiatal vezető a szerveződést saját irányítása alternatív hadsereggé fejlesztené az állami erőszakszervezetekkel szemben. Sikerének kulcsa – mint annyi mindenben az iraki síita univerzumban – Teherántól függ.

Szintén nagy létszámú és magas képzettségű csoport a 3000 főt számláló Alí Imám Brigádok (كتائب الإمام علي), amely egyenruhában harcol Közép-Irak számos frontján – legutóbb Tikrit ostrománál. Saját kiképzőtáboraiban aztán iraki keresztényekből (?) speciális egységet hozott létre, Mária Fia Jézus, Isten Lelke Brigádok (كتائب روح الله عيسى بن مريم) néven. /Lelke vagy Lehelete vagy Szubsztanciája vagy… – ez a téma az iszlámban szintén egy könyvre való teológiai vitára is alkalmat adhatna, amolyan i-betűs módon – homousion/homoiusion…, most nem mennék bele, maradjunk csak a csodálatos, gyomorforgató politikánál./ Az Alí Imám Brigádok vezetője, Sabal al-Zajdí a Mahdí Hadseregében szolgált, majd 2010-ig börtönben időzött. A tikriti csatában aztán Dzsamál Dzsaafar Muhammad Alival (lásd lejjebb) leggyakrabban Qászem Szolejmání oldalán tűnt fel, mint az iráni tábornok egyik legközelebbi munkatársa.

További megmozdulók:

• Igaz Ígéret Zászlóalj (الوعد الصادق), vezetője Muhammad al-Tamímí, 2000 fegyveres.
• Hezbollah Mozgalom (حركة حزب الله), vezetője Akram al-Kaabí, kb. 500 fegyveres.
• Iraki Hezbollah Brigádok (كتائب حزب الله العراق), vezetője al-Háddzs Hásim Abú Alá al-Hamadání, 600 fegyveres.
• Mártírok Ura/Legfőbb Mártír Brigádok (كتائب سيد الشهداء), vezetője Abú Musztafá al-Sajbání, 400 fegyveres.
• Al-Khurászání Elit Csapatai (سرايا طلائع الخراساني), vezetője Alí al-Jászirí, 200 fegyveres.
• Muhammad Báqir al-Szadr Erői (قوات محمد باقر الصدر), vezetője Abú Mahdí al-Muhandisz/Dzsamál Dzsaafar Muhammad Alí, 300 fegyveres.
• Abú’l-Fadl al-Abbász Zászlóalj (لواء أبو الفضل العباس), vezetője Amdzsad al-Bahádalí, 500 fegyveres.
• Huszajn Imám Zászlóalj (لواء الإمام الحسين), vezetője Abú Sahd dal-Dzsabbúrí, 150, különlegesen jól képzett harcos.

A síita milíciák ön- és külföldi inspirációval történő szerveződése nem csak a szunnita közösséget nyugtalanítja. A tervezett moszuli offenzívából való – egyelőre retorikai szintű – kizárásuk rámutat arra, hogy a központi kormány is aggódik. A Népi Megmozdulásban ismét Teherán befolyásának növekedését látják. Addig viszont, amíg nem lesz erős központi hatalom, annak minden attribútumával egyetemben – s ez belátható időn belül nem nagyon képzelhető el –, oka van e félelmeknek.

Mindig szerettem Musztafá Ghálib könyveit. Majd’ minden munkáját olvastam, kiváló tudós volt. Különleges tudós. A síita iszmáílita irányzat kiemelkedő kutatója. Sokszor elzarándokoltam szülővárosába, a közép-szíriai Szalamíjába, hogy a helyi légkörbe helyezkedve olvassam munkáit az iszmáíliták történelméről, vallásjogi fejleményeiről, filozófiájáról s jelenéről. Ghálib professzor univerzális gondolkodó volt, katolikus középiskolába járt Szíriában, majd francia egyetemre Libanonban. Tanult még Egyiptomban is, hogy aztán újságíróként végezzen szülőhazájában, Homszban. 1953-től ő szerkesztette az arab országokban elsőként Szíriában megjelenő iszmáílita folyóiratot, az al-Ghadír-t. És írt mindenről, ami ezzel a kicsiny, de annál érdekesebb felekezettel kapcsolatos. Tucatnyi nemzetközi tudományos társaság tagja volt a Royal Asiatic Society-től kezdve svéd, svájci, német és kanadai szervezetekig. Hatalmas tekintélye volt szülőhazájában és a szomszédos Libanon vallástudományos berkeiben is. Könyveit máig kiadják és olvassák – na jó, nem a szunnita vallási egyetemeken, hanem a hauzákban.

Szalímíja hangulatos, rejtélyes és titokzatos kis városka, ahol a lakosság zöme máig a hétimámos iszmáílita irányzat követője. Ezt a környéket veszélyezteti jelenleg az Iszlám Állam (الدولة الإسلامية), amelynek fegyveresei – az iraki területen az utóbbi hetekben elszenvedett vereségekkel párhuzamosan – ezúttal ismét Szíriában igyekszik új területeket ellenőrzése alá vonni. Fő csapásiránya a Homsz és Hamá közötti országút. Ennek ellenőrzése ugyanis – újból – kettévágná a kormány által ellenőrzött területeket. Ezzel főként északon adna teret az utóbbi időben erőre kapott – egyébként rivális – dzsihádista erőknek. Az elmúlt napokban ugyanis a Nuszra Front (جبهة النصرة لأهل الشام) és az előző posztban említett Szíria Szabadjainak Iszlám Mozgalma (حركة أحرار الشام الإسلامية) elfoglalták Északnyugat-Szíria kulcsfontosságú városát, a már eddig is sokat szenvedett Idlíbet. S hogy a város továbbra sem számíthat sok jóra, jelzi, hogy a „felszabadító erők” máris összevesztek, ki irányítsa a települést.

Az Iszlám Állam fegyvereseinek az M5-ös autópálya irányába tett offenzíva egyelőre kudarcot vallott, de ha már arra jártak – a megfélemlítés taktikájának keretében – újabb borzalmas vérfürdőt rendeztek, ezúttal a Szalamíjától néhány kilométerre fekvő, ugyancsak zömében iszmáíliták, kisebb részben alaviták és szunniták lakta Mabúdzsa faluban, ahol csaknem ötven embert mészároltak le – többnyire nőket és gyermekeket, válogatott, általuk gyakorolt módszerekkel.

Nem eseti portyáról van szó. Ezt mutatja az a tény, hogy két hete már ebben a térségben akcióznak – egyre közelebb húzódva az említett M5-ös úthoz. Ennek „keretében” a Mabúdzsától északkeletre tíz kilométerre fekvő Sajkh Hilál faluban a kormány több tucatnyi katonájával végeztek.

Miközben az iraki hadsereg és a velük együttműködő síita milíciák – nemzetközi légi- és iráni koordinátorok szárazföldi – támogatásával jelentős területek feladására késztették az Iszlám Állam csapatait, az amőba a nyomásnak engedve ezúttal nyugat felé terjeszkedik.

Az Iszlám Állam és - esetleg - a Nuszra Front viszi a prímet az iszlamisták szíriai tevékenységének témájában. Mások egyre kevésbé tűnnek fel a hírekben, aminek oka, hogy a két nagy szervezet valóban átvette az irányítást a korábban – azaz két éve – még legjelentősebb csoportoktól.

Most a legújabb szíriai hírek egyike, hogy az ellenzék iszlamista szárnyának két csoportosulása összeolvadt. A Szíria Szabadjainak Mozgalma (Ahrár al-Sám/حركة أحرار الشام) és a Szíria Sólymai Zászlóaljak (Szuqúr al-Sám/ألوية صقور الشام) egyesültek úgynevezett „egyesítő kongresszuson”. Ezen a két szervezet részéről a legmagasabb szintű vezetők vettek részt. A Szíriai Szabadjaitól Hásim al-Sajkh Abú/Dzsábir míg a Sólymok részéről Ahmad Íszá Zakaríjá al-Sajkh/Abú Íszá.

Az újonnan létrejött organizáció neve Szíria Szabadjainak Iszlám Mozgalma (حركة أحرار الشام الإسلامية), vezetője – minő csoda – Hásim al-Sajkh/Abú Dzsábir, helyettese Ahmad Íszá Zakarijá al-Sajkh/Abú Íszá. (Ha nem volna az egész véresen komoly, megint Monty Pythonoznék egyet.)

Miután a Szabadok eddig közel 20000 harcossal bírtak, a Sólymok létszáma pedig 8000 körül lehetett, az új szervezet 28000 harcos felett rendelkezik. Ez nem elhanyagolható mennyiség, de a éppen az egyesülés mutat rá, hogy két kiszorulóban lévő csoportról van szó. Mindketten – kacsingatva a szekulárisok, a Szabad Szíriai Hadsereg (الجيش السوري الحر) felé – szemben áll a két fő mumussal, az Iszlám Állammal (الدولة الإسلامية) és a Nuszra Fronttal (جبهة النصرة لأهل الشام); hogy az elsődleges ellenséget, azaz az Aszad-kormányzatot el ne felejtsük.

Az egyesülés nem csak katonai együttműködést jelent, hanem az eddigi két szervezet által ellenőrzés alatt tartott területeken működtetett szolgáltatási rendszerek és az igazságszolgáltatás egyesítését is.

Kérdés, mindez mire lesz elég a két nagy szervezettel és az erősödő központi kormányzattal szemben. Itt megtekinthető a konferencia részvevőiről és az önmagát a „tradicionális dzsihádista szalafizmus” autentikus képviselőjének jellemző új csoport vezérkaráról készült kép.

Amikor három éve nyáron ebben az elképesztő gazdagságú múzeumban jártam, percenként ájuldoztam. A Tunisz nyugati szuburbiájában fekvő intézményben a magamfajta antik-mozaik-kedvelő utazó elalél. Ennél sűrűbben ez talán csak Antakyában történt meg velem, nem egyszer Isztambulból Damaszkusz felé félúton, az ottani sokkal kisebb, de háziasabb múzeumban. Vagy még inkább kedvenc dél-szíriai városkámban, Sahbában, Philippus Arabs római császár szülőhelyén. Ma már persze Antiochia sem biztonságos - tekintve, hogy negyven kilométerre van a szíriai határtól. Nem is beszélve Sahbáról, ahol meg... tudjuk.

A Bardohoz kerékpáron érkeztem. A Báb Szaadún környékén még az arrafelé megszokott gyorsurbanizáció brutális zsúfoltságán kellett átverekednem magam, aztán kvázi-kertváros kezdődött, villákkal, kormányzati épületekkel. Körülöttük meg szögesdrót, PSZH-k, megannyi katona, No photo!-tábla, tébláboló, a döglesztő melegben légszomjazó civil ruhás biztonságiak, miegymás.

A múzeum közvetlen környékén aztán mindebből semmi. A nyugati fekvésű főbejáraton ki-bebiciklizhettem, mindenféle ellenőrzés nélkül, mindenféle alakok mozgolódtak ide-oda - a turisták buszokból kihányt tömegein kívül. Pedig Tunéziában már akkor sem volt rózsás a biztonsági helyzet.

Igaz, az Iszlám Államnak és líbiai szatellitáinak még nyomuk sem volt, de az ország belső részein már mozgolódtak az ideológiai testvérek. Az algériai határral párhuzamosan futó al-Káf-Gafsza úton fel-alá mozogtak a katonai konvojok, és amikor al-Qaszreinba érkeztem, láthattam, arrafelé már komoly katonai kontingensek állomásoztak a város határában. Nem véletlenül. A település mellett fekvő Sambí-hegység volt akkor (is) a fegyveres szalafita csoportok központja. A régióban mindenütt érzékelhető volt a feszültség; talán nem véletlen, hogy csak itt ért engem is enyhe testi inzultus, vagy erősebben fogalmazva kvázi agyonütés. (Helyi morcos fiatalok gyermekfej nagyságú kövekkel igyekeztek megállítani - ez sikerült, majd kirabolni - ez, köszönhetően néhány satufékkel megálló pick upból kipattanó helyi birkapásztorembernek, nem.)

Ugyanez a biztonsági bizonytalanság fogadott az ország déli részén is, a líbiai határ közelében, bár akkor még a szomszédos országban zajló széthullás nem jutott el a mai szintnek még a közelébe sem. Ma azonban a radikális szalafizmus befogadására hajlamos fiatalok - amennyiben nem sikerült eljutniuk a dzsihád fő hadszínterének számító Levantéba, líbiai kiképzőtáborokban alapozzák meg tudásukat. Így történt ez - a tunéziai hatóságok szerint - azokkal is, akik a mostani tuniszi támadást végrehajtották.

Az államelnök a biztonsági erők kudarcáról beszél. Valóban, az ország délkeleti határán teljes a káosz; líbiai és a tunéziai dzsihádisták között immár folyamatos az együttműködés. A legaktívabb csoportot mindkét országban a Saría Segítőinek/Anszár al-Saría (أنصار الشريعة) nevezik, s mindkét szervezet csatlakozott az Iszlám Állam (الدولة الإسلامية) laza (?) nemzetközi hálózatához. A líbiai csoport, amelynek vezetője, Szajf al-Iszlám bin Huszajn Abú Ajád Válidí hűségesküt tett Abú Bakr al-Bagdádínak, személyesen felügyeli a Tunéziából érkező dzsihádisták líbiai kiképzését. A tunéziai biztonsági erők szerint eddig 500-700 fiatal kapott fegyveres kiképzést emígyen a szomszédos országban.

A veszélyt tovább fokozza, hogy az Iszlám Állam egységeiben a legnagyobb létszámú külföldi kontingenst (3-4000 fő) kitevő tunéziai dzsihádisták közül mindeddig legalább ötszázan már hazatértek, nem csökkentve a biztonsági kockázatot a Földközi-tenger partján. Ráadásul Tunézia az Iszlám Állam legfelső vezetésének is fókuszába került: az országra, mint Tuniszi Vilajetre tekintenek, így a dzsihádisták tevékenységének még további erősödése várható - errefelé is.

A Bardoban történt akció a turisták jelenléte miatt váltott ki erős médiaérdeklődést. A dzsihádisták aktivitása ugyanis az elmúlt hetekben-hónapokban is folyamatos volt Tunéziában. A líbiai határ vidéjén, Medenine és Tataouine térségében állandóak az összecsapások a dzsihádisták és a hadsereg egységei között. Ben Gardane város környékén a múlt héten számolták fel a szélsőségesek három óriási fegyverraktárát, amelyeket Líbiából töltöttek fel. A Sambí-hegység környékén tevékenykedő dzsihádisták (a Saría Segítőihez tartozó Uqba bin Náfi' Brigád - كتيبة عقبة ابن نافع, ennek tagjai voltak a Bardo-támadás elkövetői is) al-Qaszrajn környékén öltek meg négy köztársasági gárdistát.

A szélsőségesek tevékenysége tehát folyamatos és láthatóan egyre intenzívebb. Ennek fényében megdöbbentő a Bardo Muzeum eddig tapasztalt látványos védtelensége. Tipp-adás nélkül: ugyanilyen semmilyen volt Kartágó és környékének a védelme is. Pedig a tunéziai állami szervek folyamatosan azt hangoztatják, hogy a tengerpart Tunisztól Sfaxig a turisták számára is biztonságos - a Tataouine környéki kaptárfalvakig és a Medenine melletti Star Wars-veremházakig. No, meg Dzserba szigetéig. Ha elfelejtjük mi történt az Al-Ghriba zsinagógánál 2002-ben. (Itt az őrök azért három éve belenéztek a bicikliváz-csőbe is.)

A veszély tehát folymatos és a jelek szerint növekvő. A turisztikai célpontok pedig mindig kedvelt célpontjai lesznek a dzsihádistáknak. Az iszlamista alternatíva a Nahda Párt kormányzati bukása után is széles körű társadalmi támogatást élvez. A városi alsó-közép és a nincstelenek körében a radikális alternatívák, a szalafita gondolatok is.  Miként egy szakértő írja: a tunéziai dzsihádisták helyi mecsetekben kapják meg az ideológiai alapismereteket, amit aztán követ a szíriai/iraki vagy líbiai fegyveres továbbképzés.

 A tunéziai vezetés nemzeti konzultációt kezdett az terrorizmusról. Úgy tűnik, megint csak a felszíni kezelés került szóba. A dzsihádisták média-jelenlétének visszaszorítása és a potenciális célobjektumok védelme. Küldhetnek egy cohorsot Kartágóba is.

A szélsőséges iszlamista – elsősorban dzsihádista – csoportok támogatásáról sokan mondják a tutit, mások találgatnak, mindenesetre állandó téma a közel-keleti eseményekkel foglalkozó médiában és tudományos műhelyekben. Ez (sem) egyszerű dolog. Egyes csoportok – amennyiben szilárd talajt fognak a lábukkal – nagyjából önjáróakká válhatnak (lásd az Iszlám Államot), de általában számos irányból csordogál a pénz, az Öböl menti monarchiák állami és sog alapítványi forrásaitól legális üzleti vállalkozások átutalásain át a kisemberek adományaiig. Ez utóbbit, amely akár az iszlám hit egyik pillérének számító szegényadóból (zakát), illetve időszaki adományokból (szadaqa) származik, prominens személyek kezelik, esetenként toldják meg és továbbítják a szívükhöz közelebb álló szervezetnek Indonéziától Mauritániáig.

Ilyen személyek listája kereng a neten, gondoltam, ide is becsatornázom. Nem olvasni vagy kívülről megtanulni, inkább kicsiny tűnődéshez.

Legtöbben (28) – az anyagi lehetőségeket és az ideológiai hátteret figyelembe véve – nem véletlenül Szaúd-Arábiából kerültek ki. Lássunk pár nevet:
• Dr. Ibáhím bin Hamad al-Aqíl, volt egyetemi tanár, üzletember
• Ibráhím bin Abdurrahmán Ibráhím sejk, az al-Barr Jótékonysági Egyesület (جمعية البر الخيرية) elnöke
• Ibráhím bin Muhammad al-Dzsár Alláh sejk, egyetemi tanár, üzletember
• Ibráhím al-Nászir al-Nászir sejk, prédikátor
• Dr. Ahmad bin Rásid bin Szaíd, egyetemi tanár
• Dzsamíl Muhammad Alí Fáriszí, üzletember
• Dr. Huszajn bin Muhammad Mashúr al-Házimí, egyetemi tanár
• Hammúd bin Abdulazíz al-Tuvajdzsarí sejk, prédikátor
• Khálid bin Ibráhím al-Duvajs sejk, egyetemi tanár
• Rasíd bin Miszfar al-Zahrání sejk, prédikátor
• Dr. Szaúd bin Haszan Mukhtár, egyetemi tanár
• Dr. Szafar bin Abdurrahmán all-Haválí, prédikátor
• Szalmán bin Fahd al-Auda sejk, prédikátor
• Dr. Szulajmán bin Száli al-Rasúdí, üzletember
• Szulajmán bin Abdulláh al-Íszí, üzletember
• Sáhir bin Abdurraúf Batardzsí, üzletember
• Szálih bin Uthmán al-Ghámidí sejk, üzletember
• Dr. Táriq Szálih Dzsamál, egyetemi tanár
• Dr. Ivad bin Muhammad al-Qurní, ügyvéd, volt egyetemi tanár
• Dr. Múszá bin Muhammad al-Qurní, egyetemi tanár, ügyvéd
• Dr. Fátima Khunajfisz al-Thabítí, egyetemi tanár
• Fájiz Szálih Dzsamál, író, üzletmeber
• Faríh bin Alí bin Turkí al-Uqlá sejk, prédikátor, ügyvéd
• Faríd bin Uthmán Habíb sejk, prédikátor
• Muhammad al-Rasíd al-Dzsabar Ál Rasíd, üzletember
• Muhammad Szaíd Abdulláh Báfíl sejk, prédikátor
• Dr. Nászir bin Szulajmán al-Umar, prédikátor
• Dr. Hásim Alí al-Ahdal, egyetemi tanár

A második legnépesebb (12) csoport iraki. Érdekes, hogy az iraki website megemlíti, hogy közülük hatan az ország legjelentősebb üzletemberei közé tartoznak s – talán ez okból – meg sem említi a nevüket… A maradék:
• Dr. Ahmad Huszajn Dabbás, prédikátor
• Amín Khudajr Szabaa al-Dzsannábí sejk, prédikátor
• Dr. Számí Rásid al-Dzsannábí, prédikátor
• Dr. Áis Radzsab al-Kabíszí, prédikátor
• Dr. Muhammad Ajjás al-Kabíszí, prédikátor
• Dr. Hárith Szalajmán al-Dárí, prédikátor

A bronzérmet a pakisztániak (10) viszik.
• Idzsaz Afdal Khán sejk, a kasmíri Dzsamáa Iszlámíja (الجماعة الإسلامية) emírje
• Haszan Ahmad sejk, a pakisztáni Dzsamáa Iszlámíja (الجماعة الإسلامية) emírje
• Háfiz Abdurrahman Makki sejk, prédikátor
• Háfiz Muhammed Szaíd sejk, a Dawa Szervezet (جماعة الدعوة) vezetője
• Szádzsid Alí al-Taqví sejk, az Iszlám Mozgalom Szervezet (جماعة الحركة الإسلامية) vezetője
• Fadlulrahmán/Fazlurrahman sejk, az Iszlám Hittudósok Egyesület (جمعية علماء الإسلام) elnöke
• Szamí al-Haqq sejk, az Iszlám Hittudósai Egyesület (جمعية علماء الإسلام) elnöke (Nem azonos a Fazlurrahman-féle szervezettel.)
• Sáh Ahmad Núrání sejk, a Pakisztáni Hittudósok Egyesület (جمعية علماء باكستان) elnöke
• Dr. Muhammed Szádzsid Mir bin Abulqajjúm Mir, a Hadísz Közössége/Ahlu’l-Hadísz (جمعية أهل الحديث) elnöke
• Nizámuddín al-Sámízí sejk, vallástudós

Lemaradtak a dobogóról az algériaiak (8):
• Dr. al-Dzsalálí Bu Zuvajna, egyetemi tanár
• Dr. al-Habíb Ádámí, egyetemi tanár
• Bu Dzsuma Ajjád, üzletember
• Darbál Abdulvahháb sejk, a Nahda Mozgalom (حركة النهضة) tagja
• Rábih Qandíl, üzletember
• Szaíd al-Akhdar Murszí sejk, prédikátor
• Izzuddín Dzsarráfa, üzletember
• Dr. Fátima Barrás, egyetemi tanár

Négyes holtverseny az ötödik helyen (6). Palesztinok:
• Dr. Ahmad Abú Halabíja, az Iszlám Tanulmányok Jeruzsálem/Qudsz Egyesülete (جمعية القدس للدراسات الإسلامية) elnöke
• Hidzsází al-Vádija sejk, iszlamista aktivista
• Khudur Muhammad Habíb sejk, prédikátor
• Dr. Táhir Ahmad Lulu, prédikátor
• Dr, Ádil Dzsunajdí, prédikátor
• Auda Szulajmán Aid Abú Musztafá, prédikátor

Marokkóiak:
• Dr. Ahmad al-Rajszúní, az Egyistenhit és Reform Mozgalom (حركة التوحيد والإصلاح) elnöke
• Abdulbári al-Zamzamí sejk, prédikátor
• Abulhajj Amúr sejk, prédikátor
• Dr. Muhammad al-Habíb al-Tadzskání, egyetemi tanár
• Mihammad al-Raukí sejk, egyetemi tanár
• Muhammad Jatím sejk, író, prédikátor

Szenegáliak:
• Dr. Ibrahim Louh, a Dakkari Egyetem tanára
• Sidi Gali Lou, prédikátor
• BanabDiyan sejk, prédikátor
• Issa Gay sejk, prédikátor
• Mohammad Moubki sejk, prédikátor
• Zakarijá Szíszí sejk, prédikátor, Szenegál

Indonéziaiak:
• Zakí Száli hal-Nahdí, prédikátor
• Dr. Szálim Szaqqáf al-Dzsafrí, az Afgán Nép Védelméért Létrehozott Indonéziai Bizottság (اللجنة الإندونيسية للدفاع عن الشعب الأفغاني) elnöke, a Saría Megvalósítása Tanácsadó Testület (الهيئة الإستشارية لتطبيق الشريعة الإسلامية) elnöke
• Umajdát Szabra sejk, az Indonéziai Vallástudósok Tanácsának (مجلس علماء اندونيسيا) elnöke
• Muhammad Aníd Sahúrí, prédikátor
• Muhammad Dín Samszuddín sejk, a Muhammadíja Szervezet (جمعية المحمدية) elnöke
• Muhammad Zajtún Raszmín sejk, a Iszlám Egység Szervezet (جمعية الوحدة الإسلامية) elnöke

Az utolsó pontszerző helyet csípték el a kuvaitiak (5):
• Dr. Hákim al-Mutajrí, a Szalafita Mozgalom (لحركة السلفيةا) főtitkára
• Hámid al-Illí, egyetemi tanár
• Dr. Dzsászim bin Muhammad bin Muhalhal al-Jászín, prédikátor
• Muhammad al-Audí sejk, prédikátor
• Dr. Nászira l-Száni, prédikátor

További szereplők. Eritrea (4):
• Szálih Abú Szálih sejk, prédikátor
• Huszajn Múszá Huszajn sejk, prédikátor
• Ramadán Muhammad Núr sejk, prédikátor
• Muhammad Idrísz Adamin sejk, prédikátor

Törökország (3):
• Hamdi Arslan sejk, a Fatih mecset tanára
• Murad Yaşa sejk, prédikátor
• Nurettin Yıldız, prédikátor

Jemen (3):
• Huszajn Umar Mahfúz bin Suajb sejk, a Muntada folyóirat (مجلة المنتدى) szerkesztőségének elnöke
• Dr. Alí Maqúl al-Ahdal, egyetemi tanár
• Muhammad al-Szádiq Mughlisz, egyetemi tanár, bíró

Egyiptom (2):
• Dr. Dzsamál Szultán, az Új Világítótorony/Manár folyóirat (مجلة المنار الجديد) főszerkesztője
• Muhammad Abduh Ibríhím Alí sejk, az Azhar Egyetem (الأزهر الشريف) vallástudósa

Libanon (2):
• Ahamd Rátib Armús, a Nafáisz Kiadó (دار نشر النفائس) igazgatója
• Taufíq Anísz al-Balaa, üzletember

Katar (2):
• Khalífa bin Muhammad al-Rabbán sejk, prédikátor, Katar
• Fahd Ahmad Mubárak Ál Thání sejk, prédikátor

Bahrain (2):
• Sauqí Abdurrahmán al-Manáí sejk, prédikátor
• Ádil bin Alí al-Sajkh sejk, prédikátor

Nigéria (2):
• Ahmad Limou sejk, az Iszlám Szervezetek Koordinációs Tanácsának (مجلس التنسيق للمنظمات الإسلامية) elnöke
• Isa Salahuddin sejk, prédikátor

Nagy-Britannia (2):
• Muhammad Szulajmán al-Abda sejk, író, prédikátor
• Muhammad Kázim Szaváliha sejk, az Iszlám Szövetség (الرابطة الإسلامية) elnöke

És az – ezen a listán – egyszereplős országok:
• Ahmad al-Kaurí sejk, prédikátor, Mauritánia
• Ádam Núh Ádam sejk, prédikátor, Ghána
• Al-Szádiq Abdulláh al-Mádzsid sejk, prédikátor, Szudán
• Hasszán Múszá sejk, a Svédországi Imámok Tanácsának (المجلس السويدي للأئمة) elnöke, Svédország
• Huszajn al-Ravásida, író, újságíró, Jordánia
• Rasíd Haddzs al-Akbar sejk, a Dzsamáa Iszlámíja (الجماعة الإسلامية) emírje, Srí Lanka
• Ridá Ahmad Hamdí sejk, prédikátor, Thaiföld
• Salim Abdurrahim Barhiyan, prédikátor, Kenya
• Dr. Said Burhan, az Imám Sáfií Egyetem (كلية الإمام الشافعي) elnöke, Comore-szigetek
• Serif Husein sejk, prédikátor, Ausztrália
• Dr. Táriq Abdulhalím, a Dár al-Arqam (دار الأرقم) igazgatója, Kanada
• Tahir Mahmúd Dzsíla sejk, a Kegyes Korán Rádió (اذاعة القرآن الكريم) igazgatója, Szomália
• Dr. Ghulam Azam, a Dzsamáa Iszlámíja (الجماعة الإسلامية) korábbi emírje, Banglades
• Ghulam Rassul Fallahi sejk, az Iszlám Szervezet (المنظمة الإسلامية) elnöke, Nepál
• Fatih Shanah Thani sejk, prédikátor, Benin
• Dr. Muhammed Kurdi, az Európai Iszlám Egyetem (جامعة أوروبا الإسلامية) elnöke, Hollandia

A pénz elsősorban a fegyveres csoportok finanszírozására megy, de jut az elektronikus és nyomtatott média befolyásolására, propagandaanyagok, nemzetközi konferenciák és tudományos kutatások (!) finanszírozására is. Nem kevés pénzről van szó. Az említett oldal szerint az előbb felsorolt személyek révén csak Irakba havonta kétmillió dollár feletti összeg érkezik. S ez csak egy lista.

Libanonban magas rangú politikusnak lenni sohasem volt életbiztosítás. Korfájuk úgy ötven-hatvan év tájékán vészesen összeszűkül: ebben az életkorban már annyi az ellenük felhalmozódott ellenérzés (finoman fogalmazva), hogy ha nincs szerencséje az illetőnek, ilyentájt igen valószínűvé válik a külső ráhatás következtében bekövetkező exitálás. (Aztán aki túléli a kritikus évtizedeket, általában - köszönhetően az isteni libanoni konyhának és a szintúgy fantasztikus klímának - minimum kilencven felett agg el.)

Tegnap újabb likvidálásra került sor. Ezúttal Észak-Libanonban ne fejezhette be valaki a hazafelé vezető autózást. Fegyveresek meggyilkolták Badr Eidet, az alavita kisebbség egyik prominens vezetőjét. A merénylet áldozata testvérével együtt irányította az alaviták legjelentősebb politikai szervezetét, az Arab Demokratikus Pártot (PDA - الحزب العربي الديموقراطي). Az Észak-Libanonban élő alaviták pártja - a síita Hezbollah mellet - a szomszédos damaszkuszi vezetés legfőbb szövetségese, már csak az azonos felekezeti hovatartozás és családi kapcsolatrendszer miatt is.

A Libanonban élő tradíciónak számító klánszellem hagyománya szerint az áldozat bátyja, Ali Eid és annak fia, Rifaat vezeti a PAD-t, amely szíriai támogatással birtokolja Tripoli alaviták lakta negyedét a Dzsabal Muhszint. 2007 óta a hadsereg számítása szerint eddig húsz fordulós fegyveres küzdelmet folytattak a szomszédos negyedekben (Báb al-Tabbána és Abú Szamrá) jelentős társadalmi bázissal bíró szunnita radikálisok ellen. Ez utóbbiak spektruma igen széles: a szoft-szalafitáktól kezdve masszívabb vahabitákon át a dzsihádistákig mindenki jelen van.

S az utóbbiak egyre szignifikánsabban. Részben érkezik a humán utánpótlás az Iszlám Államból és más hasonló a szomszédban tevékenykedő szervezetekből, másrészt pedig maga a tripoli szunnita lakosság is radikálizálódik. Például amikor pár hete a két fő rivális politikai erő, a Hezbollah és a Harírí-féle Jövő/Musztaqbal Irányzat - csökkentendő a politikai feszültséget - az ország minden közterületéről levetette a politikai plakátokat és párt-hirdetményeket, a tripoli szunniták élénken tiltakoztak a sahádát tartalmazó fekete zászlók eltávolítása ellen. Ezek aztán végül maradtak is; jólehet mindeki tisztában van vele, hogy ezek a szalafiták - megfelelő írásképpel pedig a dzsihádisták - jelképei.

Az Iszlám Állam libanoni elképzeléseiről már íram. Deklarációikban a cédrusok árnyékában megbújt fő ellenségüknek a síitákat és az alavitákat nevezik meg. A szaporodó merényletek is ezeket a felekezeteket, illetve vezetőiket célozzák meg elsősorban.

Persze a mostani merénylettel kapcsolatban még homályos a kép. Az alaviták libanoni vallási vezetője, Aszad Ászí sejk feltáró nyomozást sürget a libanoni hatóságok részéről. Persze, hogy milyen eredménnyel jár majd ez - ismerve a libanoni politikai gyilkosságok felderítési mutatóit - erős a szkepszis.

Az Abú Bakr al-Bagdádí nevével fémjelzett politikai alakulatot mind a közel-keleti, mind a nyugati sajtó szereti előszeretettel idézőjelezni. Miként vezetőjének önmagára aggatott címét is. A nyugati média elsősorban lesajnálóan, s a vezető önjelöltségéből adódóan a legitimációt erősen megkérdőjelezve használja a kiegészítő írásjelet. Az iszlám világ sajtójának (és megmondóembereinek) ugyancsak vannak vallásjogi megalapozottságú kételyeik a kalifa hatalmának legitimációját illetően, de ők többet látszanak sejteni a jelenség hosszabb távú veszélyességéből.

A kalifátus kihirdetése ugyanis nemcsak a jelenben látszik súlyos kihívásnak mind a közel-keleti/déli vagy a nyugati/északi világ számára. A névválasztás és államépítés most és pontosan ott, ahol, nem véletlen szándékkal történik - hatása a jövőben még beláthatatlan.

Amióta Mustafa Kemal Atatürk 1924-ben megszüntette a kalifátust, amely néhány vérszegény - elsősorban indiai - kísérlet után úgy is maradt, számos iszlamista mozgalom vezetője aggatott magára hangzatos jelzőket. Hogy csak a legutóbbiakat említsem, Muhammad Umar/Omar (Mulla Omar), a tálibok vezetője, 1996-ban mint az Afganisztáni Iszlám Állam (د افغانستان اسلامي امارات‎) feje, az egykor szintén a kalifák által viselt, az "igazhívők emírje" (أمير المؤمنين) címet vette fel. A szaúdi uralkodók 1986 óta viselik az ugyancsak történelmi gyökerekkel bíró "a két szent hely őrzője" (خادم الحرمين الشريفين‎) címet, nemzetközi hatalmi legitimitást követelve maguknak az egész iszlám világban. A legtöbb radikális csoport vezetője a Boko Haramtól Szírián át Irakig előszeretettel nevezi magát amír/emírnek (أمير), ami a közkedvelt cím-aggatások terén még visszafogottságot is sugall.

A kalifátus terminológiához azonban mindezidáig még egyetlen iszlamista vezető sem nyúlt. S hogy éppen most és ott, ahol, nem véletlen.

A helyválasztás nem véletlen. Illetve a hely kínálta a lehetőséget. Az iszlám történelmének legfényesebb időszakában volt ugyanis a kalifátus székhelye Damszkusz (az ommajjádok), majd Bagdad (az abbászídák); az a két főváros, amelyek között ma létrejött az Iszlám Állam (الدولة الإسلامية - IS/IÁ),  s amely történetének kezdeti (előzmény-) fázisában még nevében jelezte ambíciói földrajzi korlátait: lásd az Iraki és Levantei Iszlám Állam (الدولة الإسلامية في العراق والشام) elnevezést.

A jelzők nélküli Iszlám Állam azonban a kalifátus 2014 június 29-i kikiáltásával azonban már globális méretű ambíciókat jelez.

Így például valódi, megfogható struktúrán alapuló államépítést. Vagy az eddigi dzsihádista mainstream globális, mellérendelő hálózati szintű rendszerével szemben egy erősen központosított, a létező állami struktúrákból adódóan megfoghatóbb - és  ami nem elhanyagolható - a szimpatizánsok számára vonzóbb szervezeti egységet. S nem utolsósorban az iszlám sikeres korszakát nevével a mához kapcsoló - se ezáltal ugyancsak tömegeket vonzó - politikai berendezkedést.

Mindez persze már a kalifátus kikiáltása óta leszűrhető volt. Van azonban ennek az iszlamista mozgalmakra nézve egy rövid, és egy még súlyosabb hosszabb távú hatása.

Az eddigi extremista világítótotony, az al-Qáida és az Iszlám Állam közötti fasírt kezdetben azt sugallta, hogy a dzsihádista csoportok szerte a világban maradnak a Bázis franchise-rendszerében. Ez sokakról elmondható, de az Iszlám Állam sikerei (s nem is elsősorban a katonaiak, hanem az a tény, hogy de facto működik) több szervezetet sodort a kalifa közelébe, vagy legalábbis deklaratíve szövetségesi rendszerébe.

Csak néhány példát említve: Bár a Magribi Qáida (تنظيم القاعدة في بلاد المغرب الإسلامي - AQIM) vezetője, Abú Múszá Abdulvadúd/Abdelmalek Droukdel ugyan néhány nappal a kalifátus kikiáltása után megerősítette hűségesküjét Ajman al-Zaváhirínek, de a szervezet Súra Tanácsának számos tagja, köztük a nem kis kalibert képviselő Abú Abdulláh Uthmán al-Ászí, elismerték Ibráhím kalifa legitimitását. A régióban ugyancsak ez mondható el több kisebb iszlamista csoportról, mint például a Líbiában mind aktívabb a Saría Segítői/Anszár al-Saría (أنصار الشريعة بليبيا) vezetőiről vagy a Sínain aktív Jeruzsálem Segítői/Anszár Bajt al-Maqdisz (أنصار بيت المقدس‎) szervezetről, amely hónapok óta együttműködik az IÁ Szíriában tevékenykedő tagjaival. Nem beszélve arról, hogy a Sínai-félszigeten már magának az IÁ-nak is létezik saját fegyveres egysége Sínai Tartományi Csoport (جماعة ولاية سيناء) néven.

A Qáida másik legjelentősebb ága, az Arab-félszigeti Qáida (تنظيم القاعدة في جزيرة العرب - AQAP) vezetője, Nászir al-Vuhajsí, aki nem mellesleg két éve Ajman al-Zaváhirí kvázi utódjelöltje, másfél hónappal a kalifátus létrejötte után 2014. augusztus 14-én üdvözölte az Irakban és Szíriában létrejött új entitást. S bár hivatalosan a két szervezet továbbra is "két külön lövészárokban küzd", Abdulbárí Atván, veterán Közel-Kelet-szakértő szerint hónapok óta szoros az együttműködés a két szervezte között: katonai szakértők - köztük Szaddám Huszajn ex-tisztjei - érkeznek Jemenbe, ahol részt vesznek a Qáida ottani egységeinek kiképzésében. Ezzel egy időben pedig a jemeni Qáida is "delegál" tagokat az Iszlám Állam csapataiba. Az említett szakértő szerint a Qáida által északra küldött harcosok fontos szerepet játszanak a dróntámadások elleni védekezésre való felkészítésben, s emellett komoly hírszerzési információcsere is zajlik a két szervezet között.

A Pakisztáni Tálib Mozgalom (تحریک طالبان پاکستان) is támogatásról biztosította az Iszlám Államot, miként a szomáliai Hitharcos Fiatalok Mozgalma/Sabáb Mozgalom (حركة الشباب المجاهدين) némely vezetője is.

Az Iszlám Állam - bár jelenleg több "belső területen" deffenzívában van, szavakban máris internacionalizálja hatalmát. Kihirdette újabb "tartományok" (viláját/ولايات) létrejöttét. Így már - retorikájában legalábbis - léteznek az Algériai (ولاية الجزائر), a Barqai (ولاية برقة), a Tripoli (ولاية طرابلس), a Fezzáni (ولاية الفزان), a már említett Sínai (ولاية سيناء), a Két Szent Hely - Szaúd-Arábia - (ولاية الحرمين), Jemeni (ولاية اليمن) és a Khorászáni - zömében Afganisztán és Pakisztán - (ولاية خراسان) tartományok.

Mindezt persze megint lehet  vágyakként értelmezni. Az IÁ vezetése azonban tudatosan "szervez" újabb és újabb területeket a hatalma alá. Mindezzel erősíteni kívánja az ezeken a területeken élő lakosság körében politikai hatalma vallásjogi meglapozottságú legitimitását. Ez már önmagában figyelmet érdemlő törekvés, ugyanis nem marad visszhangtalan a muszlim társadalom körében. (Az állam által képviselt rettenetes brutalitás ellenére sem.)

De ezeken túl a valódi veszélyt a jövő tartogathatja. A kalifátus fogalmának egy évszázados nemléte utáni életre keltése hosszú távú hatással lehet az iszlám közösségre - ha fenn marad valamilyen formában, amire azért igen kicsi az esély, ha felszámolják. Abú Bakr al-Bagdádí a kalifai szerepben minden kevés számú megnyilatkozásával, szóhasználatával, viselkedési attitűdjeivel tesz azért, hogy példa lehessen. Hivatkozási alap: a kalifátus atatürki felszámolása csak átmeneti esemény volt, a restauráció lehetséges - sőt szükséges. Állama esetleges bukása után is megmaradhat követendő példaképnek az iszlamista csoportok számára a szoftól a radikálisokig, Nyugat-Afrikától Indonéziáig. Nagyon nehezen szétoszlatható szellemet eresztett ki a  palackból.

Kis kitérő, egy aktuális szíriai-libanoni eseménysorozat miatt.

A tíz napja újabb merénylet történt Damaszkusz síita zarándokhelyeinek közelében. Egy libanoni síitákat szállító buszt robbantottak fel a város déli részén, útban az ott található Zajnab-mecset és mauzóleum felé. A zarándokokat nem először érte véres inzultus. Az utóbbi hónapokban megszaporodtak az ilyen típusú támadások. Most hat halálos áldozatot követelt a támadás és csaknem harminc sérültet vittek kórházba. A támadás időzítése nem véletlen: két nappal azelőtt Haszan Naszrallah, a Hezbollah főtitkára keményen bírálta a Nuszra Front nevű dzsihádista szervezetet, felemelgetve a síita közösség szokásos vádját, miszerint a dzsihádista tevékenység felerősödése mögött Szaúd-Arábia, s közvetve Izrael és a déli szomszéddal annak katonai jelenléte idején kollaboráló Antoine Lahad-féle Dél-Libanoni Hadsereg áll. Erre jött válaszul a vasárnapi támadás.

A merényletet magára vállaló Nuszra Front és általában a dzsihádisták célja a Szíriában, de mindenekelőtt Libanonban élő nagy számú síita közösség meggyengítése. A kimondatlan cél persze e közösség teljes megsemmisítése lenne, de a dzsihádisták elsődlegesen a legerősebb síita szervezet ellen lépnének fel – a Hezbollah, mint Irán stratégiai szövetségese és az Aszad-rendszer legfőbb – azt nyíltan katonai részvétellel is – támogatója a dzsihádisták legnagyobb és legszervezettebb ellensége a szíriai-iraki frontokon.

Libanonban ezért a dzsihádisták erőteljes szervezkedésbe fogtak az elmúlt hetekben-hónapokban. A társadalmi háttér már adott. A szélsőséges iszlamisták jelenléte gyakorlatilag másfél évtizedre néz vissza, amikor Afganisztánt megjárt libanoniak és főként arab országokból érkező külföldi mudzsáhidek az ország északi részén, a Tripolitól északkeletre fekvő hegyvidéki Danníjé/al-Danníja vidékén akcióztak – kevés katonai sikerrel. A Basszám al-Kandzs nevéhez köthető Danníjé-i Csoport felszámolásának fegyverzaját barátom családi házának közeli közeli teraszán békésen kávézgatva jómagam is végighallgathattam. Az életben maradottak – miként az Libanonban szokás – a palesztin menekülttáborokba húzódtak be.

Ezt követően az akcionista dzsihádizmus az iraki háború/polgárháború eszkalálódásával párhuzamosan 2006-2007-ben erősödött fel újra, amikor a Fatah al-Iszlám (فتح الإسلام) gyakorlatilag megszállta a Tripolitól északra fekvő nagy palesztin menekülttábort, Nahr al-Bárid-ot, egyfajta iszlám állam-kezdeményt alkotva és a Libanoni Hadsereg több hetes ostrommal tudta csak kifüstölni őket. A túlélők újra csak a déli Szajda/Szidón melletti Ajn al-Halva táborba húzódtak vissza, ahol immár több szalafita és dzsihádista szalafita szervezet őrizte a lángot. Ilyenek voltak az alábbi csoportok:

• Aszbat al-Anszár (عصبة الأنصار)
• Aszbat al-Núr (عصبة النور)
• Szíria/Levante Hadserege/Dzsund al-Sám (جند الشام)
• Abdullah Azzám Brigádok (كتائب عبدالله عزام)
• Zijád al-Dzsarráh Egységek (سرايا زياد الجراح)
• Fatah al-Iszlám (فتح الإسلام)

A dél-libanoni dzsihádista jelenlét mellett egyre szignifikánsabban mutatkoztak csoportjaik az észak nagyvárosában, Tripoliban is, ahol a szalafita irányzatnak évtizedek óta jelentős társadalmi támogatottsága van. Különösen a város három, hegyvidéki negyede említendő itt meg: az Abú Szamrá, a Báb al-Tabbána és – részben – az al-Qubba.

A szíriai polgárháború eszkalálódása nyomán hamarosan a határvidéken is megjelentek csoportjaik, át-átcsapva a pontosan sehol meg nem rajzolt határvonalakon. Először az Észak-Bekaa-völgyet érintő al-Quszajr környéki harcok lógtak be libanoni területre 2012-ben. Komolyabb következménye azonban a Középső-Bekaa keleti határvidékét, majd mélyebb területeit érintő Arszál környéki harcok jártak. Azóta a dzsihádisták – elsősorban a Nuszra Front és az Iszlám Állam – már a Bekaa-völgy belső területein, esetenként pedig fővárosban és Tripoliban is akcióznak.

Ezzel együtt – véli helyi elemzők – az Iszlám Állam és ts.-i egyelőre még „csak” az építkezés fázisában vannak. Ami viszont látható: az IÁ arra törekszik, hogy logisztikai bázisokat hozzon létre Libanonban. Ez egyrészt jelenlegi szíriai és iraki tevékenységét támogatná, részben pedig visszavonulási bázisokat jelentene egy esetleges szomszédból való kiszorulás esetén.

A dzsihádisták észak-libanoni (Tripoli) toborzó-bázisai jelenleg alapvetően két tevékenység folyik: fiatalok ideológiai felkészítése szíriai és iraki harci tevékenységre/merényletekre. Tavaly július 6-án például a libanoni Abú Hafsz al-Lubnání mozgalmi nevű, az IÁ-hoz tartozó dzsihádista robbantotta fel magát Bagdadban.

Az IÁ számára komoly kihívást jelent a libanoni munkában, hogy az al-Qáida és a hálózatához tartozó Nuszra Front jóval mélyebb társadalmi beágyazódottságú a libanoni szunnita közösség tagjai körében, mint az újonnan alakult, de eddig legsikeresebb dzsihádista szervezet. A fentebb említett Abdullah Azzám Brigádok (كتائب عبدالله عزام) gyakorlatilag a Nuszra Front libanoni háttérszervezete, s régóta tevékenykedik a szunniták körében. A libanoni hatóságok 2014 elején tartóztatták le a Szaúd-arábiai Mádzsid al-Mádzsidot, aki az Abdullah Azzám Brigádok tagjaival akarta felrobbantani Irán bejrúti nagykövetségét. Mádzsid al-Mádzsiod nem új cserejátékos a játszmában: a libanoni hatóságok már a 2007-es Nahr al-Bárid-i konfliktus óta körözik. A Nuszra Front-tal szövetséges további, korábban létrejött szalafita csoportok:

• Abú Tháir Csoport (مجموعة " ابو ثائر "). Vezetője: Khudur Khuvajlid. Tevékenységi területe: Vádi Khálid. Hozzávetőlegesen 200 fős internacionalista csoport. Ismert tagjai: Faríd Számih (szíriai), Muhammad Khalíl (jordániai).
• Tripoli Csoport (مجموعة طرابلس). Vezetője: Huszám Abdulláh al-Szabbág/Abú’l-Haszan. Jelentős – az al-Qáida-hálózattal kapcsolaot tartó – vezetője: Kamál al-Busztání. Tevékenységi területe: Báb al-Tabbána, al-Badáví, Báb al-Ramal.
• Ajn al-Halvai Csoport (مجموعة مخيم عين الحلوة). Vezetői: Abú al-Naádzs, Naím Iszmáíl Abbász, Muhammad Aha dal-Daukhí, Haitham al-Saabí. 100-150 fős nemzetközi csoport, libanoni, egyiptomi, palesztin, marokkói és Öbölbeli harcosokból.
• Al-Qá’-i Csoport (مجموعة القاع). Vezetői: Muhammad Khálid al-Hidzsází (Szíria), Khálid Muhammad al-.Turk (Szíria), Muhammad al-Qnaisz.

Ugyanakkor az Iszlám Állam a kelet-szíriai és északnyugat-iraki olajmezők és finomítók megszerzésével nagyobb anyagi lehetőségekhez jutott, ami nem elhanyagolható jelentőségű a libanoni toborzó- és szervezőmunkát illetően sem. Kirajzolódni látszik egy tripoli hálózat, ahol az IÁ-val kapcsolatban álló dzsihádisták szerveződnek – elsősorban az itt erős Aszad-párti alavita lakosság ellen.

Az IÁ fő célja jelenleg, hogy sejtekből álló hálózatot hozzon létre Libanonban. A nagy létszámú (több száz fős) csoportok preferálása helyett (az al-Qáida-módszer a Közel-Kelet országaiban) az IÁ kicsiny, pár fős sejteket hoz létre. Emellett – mondják helyi elemzők – célja, hogy minél több állami szervezetbe bejuttassa embereit (az ott dolgozókat beszervezze). Célpontjai ugyanis három csoportba sorolhatók: a Hezbollah és az alavita közösség tagjai mellett ugyanis deklarált ellenségük maga az állam, annak civil és fegyveres szervezeteivel egyetemben.

AZ IÁ szervezőmunkáját lelassította, hogy a libanoni hatóságok 2014 auguszutusában letartóztatták a szervezet fő figuráját, a szíriai al-Quszajr-ból származó Imád Ahmad Dzsumát, aki korábban a Nuszra Fronttal együttműködő Hajnal Zászlóalj (لواء الفجر) vezetője volt, de 2014 júliusában hűség esküt tett az új kalifának, s ő lett az IÁ első számú vezetője Libanonban. Letartóztatása nagy érvágás volt a szervezetnek, de a jelek szerint lassan rendezi a sorait a cédrusok alatt. Dzsuma letartóztatása után lett az IÁ napi célpontja a Libanoni Hadsereg és a Csendőrség. Tavaly 22 libanoni katona és 20 csendőr került a dzsihádisták fogságába, akik folyamatosan fenyegetőznek azok kivégzésével. Hármat szabadon engedtek közülük, 39-et azonban a szélsőségesek végül magukkal vittek, amikor a tárgyalások eredményeképpen kivonultak Arszálból és elhagyták Libanon területét. Aztán szabadon engedték őket. Most újabb libanoni katonák vannak a fogságukban.

Ugyanis a határvidéken maradt még vagy 5-10000 dzsihádista. Plusz a tripoli, bejrúti stb. alvó sejtek.

Amikor 2014. június 29-én az iraki Moszulban bejelentették a kalifátus létrejöttét – vagy iszlamista szempontból: újraalapítását –, a modern kori iszlamista mozgalmak fontos mérföldkőhöz érkeztek. Az szalafita ideológusok a fennálló politikai struktúrákat – legyenek azon az iszlám világban (iszlám országokban) vagy azon kívül – mindeddig a tudatlanság (dzsáhilíja), az istentelenség rendszereinek tekintették, amelyre válaszul – nagyon leegyszerűsítve – radikalizmusuktól függően két alapvető utat kínáltak: a hitetlen közösségből való kivonulást (hidzsra) és egy igazhívők által alkotott társadalom létrehozását, és/vagy az istentelen világgal, rendszerekkel való szóban és tettben manifesztálódó szembeszállást (dzsihád).

Mindkét válasz végső célja egy iszlám alapokon álló berendezkedés, iszlám állam megteremtése volt. Ezért a kalifátus de facto kikiáltása különleges jelentőséggel bír. Bármi legyen is a sorsa – akár a teljes felszámolás –, a lépés mindenképpen már megtörtént kísérlet a muszlimok közösségének, az ummának a nemzetállami struktúránál szélesebb körű (ha úgy tetszik: magasabb szintű) politikai entitásba szervezésére. Az eset hosszú távon is példa lehet az iszlám társadalom esetleges újjászerveződésére – iszlamista szempontból. S ez a szempont vonatkozhat a szoft iszlamistáktól kezdve a legradikálisabb dzsihádista szalafitákig.

Az Iszlám Állam rövid idő alatt – persze nem előzmények nélkül (lásd főleg az iraki előéletét) – működőképes hatalmi struktúrát épített ki. Ennek jelenlegi elsődleges céljai – miként a működtetés intézményei, eszközei és módszerei mutatják – két irányba mutatnak: egyrészt törekvés látszik az iszlám jog, a sarí’a maradéktalan érvényesítésére, másrészt célja a területszerző háborúk viselkedése és ezek gazdasági-, pénzügyi- és társadalmi hátterének megteremtése. Ennek megfelelően az alábbi – még igen sok ponton homályos kép – bontakozik ki előttünk.

Az állam élén álló vezető, Ibrahím kalifa a legtöbb információ szerint erős személyi hatalommal bír. Ezzel együtt a már említett PR-metódussal (ritka, jelentéssel bíró nyilvánosság előtti jelenések) eltolódás látszik a kalifa-szerep tradicionális értelmezése irányába. A kalifa nevezi ki a legtöbb állami vezető tisztségviselőt, mindenekelőtt a tartományi vezetőket (válí).

A kalifa helyettese 2014 novemberi likvidálásáig Fadl Ahmad Abdullah al-Hijálí volt. Ismertebb neve Abú Muszlim al-Turkomání, s nagy befolyással bírt az iszlám Állam vezetésében, ami igencsak érdekes. Ő ugyanis azon jelentős hatalommal rendelkező személyek egyike volt az állami struktúrán belül, aki korábban Szaddám Huszajn hadseregében magas rangú katonatisztként szolgált. (Információk szerint a Katonai Hírszerzés ezredese volt.) Mint a kalifa helyettese – s a múltjából adódóan a terület kiváló ismerője – ő volt az IÁ iraki területeinek felelős vezetője.

A kalifa felügyeletével az alábbi bizottságok végzik a munkájukat.

Súra Tanács (المجلس الشرعي).  Tagjait (12) a kalifa nevezi ki. A hozzá legközelebb álló tanácsadó testület. Az államvezetéssel kapcsolatos főbb irányelveket dolgozza ki. Emellett ez a tanács felel a közszolgáltatásokért, az egészségügyi- és társadalmi ellátórendszerekért., így az iszlám szociális ellátórendszerekben nagy jelentőséggel bíró Árvák Irodája (مكتب اليتامى ) működéséért is. Vezetője: Abú Arkán al-Ámirí.

Katonai Bizottság (المجلس العسكري). Tagjait a kalifa nevezi ki; vezetője Abú Ahmad al-Alvání. Ez a szervezet felelős a IÁ általános katona stratégiájának kialakításáért, a fő támadási és védelmi irányok meghatározásáért, az egyes magasabb egységek parancsnokainak kinevezéséért, ezek humán utánpótlásának biztosításáért. Több tagja szolgált magas beosztásban Szaddám Huszajn erőszakszervezeteiben. Szignifikáns jelenlétük magyarázza - többek között – a korábbi gyors katonai sikereket, valamint a láthatóan kidolgozott stratégiai tervezést (célpontkijelölés, összehangolás).

Védelmi Biztonsági és Hírszerzési Tanács (والاستخبارات والأمن الدفاع مجلس) Felügyelete alatt áll a rendőrség, a hírszerzés, a határőrizet és a kalifa személyes biztonsági szolgálata. Ugyancsak ez a tanács felügyeli a törvények betartatását. Négy tagja is magas rangú tiszt volt Szaddám Huszajn hadseregében.

Vallásjogi Bizottság (المجلس الشرعي). Feladata az állami igazságszolgáltatás biztosítása, a bíróságok működtetése, a bírók kinevezése, a vallásjogi döntvények (fatva) kiadása. Szintén felügyelete alá tartozik a Vallásrendőrség (الدينية الشرطة), amely betartatja a vallási élettel kapcsolatos törvényeket.

Oktatási Bizottság (المجلس التعليمي). Felügyeli az iskolák működtetését, a tanagyag és metodika összeegyeztetését az iszlám alapelveivel.

Gazdasági Bizottság (المجلس الاقتصادي). Ez felel az IÁ pénzügyi bevételeinek kezeléséért. Ez a szervezet kezeli az adók beszedését, amelynek megszervezése – az igazságszolgáltatás kiépítése mellett – az IÁ talán legsikeresebbnek mondható belső tevékenysége.

AZ IÁ hivatalos szóvivője a szíriai Idlíbből származó Abú Muhammad al-Adnání al-Sámí.

Az egyes tartományok (vilája) élére kinevezett iraki kormányzók (válí) – időközbeni fluktuáció, elhalálozás lehetséges:

• Viszám Abú Zaj dal-Zubajdí/Abú Nabíl – Szaláh al-Dín Tartomány
• Nimr Abdullatíf al-Dzsabbúra – Abú Fátima – Kirkúk Tartomány
• Ahmad Muhszin Khilál al-Dzsuhajsí/Abú Fátima – Déli- és Középső-Eufrátesz Tartomány
• Ridván Tálib Huszajn al-Hamdúní/Abú Dzsuma – az IÁ határvidéke
• Adnán Latíf Hamíd al-Szuvajdání/Abú Abdusszalám/Abú Muhammad (korábban magas rangú tiszt Szaddám Huszajn hadseregében, a Katonai Tanács tagja) – al-Anbár Tartomány
• Ahmad Abdulqádir al-Dzsazá/Abú Majszara – Bagdad Tartomány

További jelentős szerepet játszó személyek:

• Saukat Házim al-Farhát/Abú Bakr Qádir – a közigazgatás felelős vezetője
• Bisr Iszmáíl al-Hamdání/Abú Muhammad – a bebörtönzöttekért és fogságban lévőkért felel
• Abdulváhid Khatmájir Ahmad/Abú Lu’ajj/Abú Alí – a Biztonsági Szolgálat vezetője
• Muvaffaq Musztafá Muhammad al-Karmús/Abú Szaláh – az állami ellenőrző bizottság vezetője
• Muhammad Hámi dal-Dulajmí/Abú Hádzsir al-Aszáfí – a tartományok közötti kapcsolatért felel
• Abdullah Ahmad al-Mashadání/Abú Qászim – az arab (nem szíriai és iraki) és külföldi dzsihádistákért, valamint az öngyilkos merényletekért felelős vezető.

Az államberendezkedés továbbra is hiányos és több ponton homályos, arra azonban rámutat, hogy tudatos és valamennyire sikeres struktúrát építettek ki. Hogy ez hosszú távra mennyire lesz elég, tekintve az eddigi mérhetetlen agresszív és brutális működést/fellépést, kérdéses. A bevezetőben jelzett hatás azonban bizonyosan érvényesül majd.

A közel-keleti vezetők köré mindig hihetetlen legendák szövődnek. A helyi összeesküvés elméletek máris fantom-személlyé avanzsálták az Iszlám Állam „kalifáját”. Ez történt korábban számos kulcsfigurával; legutóbb talán Uszáma bin Ládinnal. De voltak cifrább esetek is, amikor valakinek a rejtélyes eltűnése indította be a fantáziákat, mint a libanoni síita vezető Múszá al-Szadr esetében. Az ő létezését tagadni nem tudták ugyan, mivel hús-vér emberként közöttük élt, 1978-as rejtélyes líbiai eltűnése után viszont ellenfelei (zömmel szunniták és keresztények) máris gyártották a legendát: izraeli ügynökként „időszakosan dolgozott” Libanonban s most hazatért az övéihez. Mivel az imám sorsa azóta sem tisztázódott – bár mindenki arra számított, hogy a Qaddzáfí-rezsim bukása után előkerülnek a homokból a nyomok, nem így történt –, az eltűnt imám továbbra is az összeesküvés elméletek, legendák és népmesék gyakori figurája a cédrusok alatti diskurzusokban.

Az önjelölt kalifa személye körüli legendák arra utalnak, hogy a helyi társadalom – akár pozitív, akár negatív a véleménye a dzsihádista vezetőről és szervezetéről – magát a figurát megkerülhetetlennek tartja. A kalifa aztán maga is tesz azért, hogy a róla alkotható profil kellően homályos legyen. Ritkán mutatkozik a nyilvánosság előtt, kevésszer nyilatkozik s még kevesebb alkalommal tart nyilvános beszédet. Ennek első olvasata persze a személyes biztonság erősítése és az ellenérdekelt oldal(ak) likvidálási kísérleteinek kivédése. Van azonban egy másik, mélyebb, a társadalom irányába címzett tartalom is. A dzsihádista vezető tudatosan követi az egykori kalifák és a társadalom közötti interakciók metódusát. Azaz a nyilvánosság előtti ritka, de fontos jelentéssel bíró megjelenések rendszerét.

S nem ez az egyetlen attitűd, amivel az Iszlám Állam feje követi/utánozza az egykori iszlám közösség-vezetőket. A kalifai „bemutatkozó” pénteki prédikációja alkalmával, 2014. július 5-én feltűnően használta a miszvákot, amely kicsiny fadarabbal minden életrajz (szíra)-író szerint Mohamed próféta is folyamatosan tisztogatta a fogát s ez máig élő hagyomány- és vallásjog-tisztelő szokás a muszlim közösségekben. S miként majd látni fogjuk, további erősen tradicionális vonást mutat politikai szervező tevékenysége is.

Az Abú Bakr al-Bagdádí vagy Abú Duá vagy Ibráhím doktor vagy Dzsavád Ibráhím néven ismert dzsihádista vezető 1971-ben született az iraki Számarrá mellett a jelenlegi források szerint – Ibráhím bin Avád bin Ibráhím al-Badrí al-Qurasí néven. Ez utóbbi, törzsi hovatartozását jelző mellékneve (al-Qurasí) körül vannak viták, ezzel legitimálja magát ugyanis mint Mohamed próféta törzséből származó személy. Mindenesetre a Badrí/al-Búbadrí törzsbeli származása nem kétséges. Ez a nagy befolyással bíró törzsi hálózat Irak középső részén, Számarrá és Dijála közötti területen él, s több jelentős alegységet foglal magába (al-Rádavíja, al-Huszajníja, al-Adnáníja, al-Qurasíja – ez kötődik az arab genealógusok szerint a Prófétához). Családja – a régióban élő társadalom általános jellegét követve – erősen vallásos volt, több mecsetelöljáró és Korán-recitátor került ki a soraiból. Anyja családja a Búbadrí legnagyobb tiszteletnek örvendő ágából származik.

A családi hagyományoknak megfelelően Ibráhím bin Avád vallási tanulmányokat folytatott a Bagdadi Iszlám Egyetemen (الجامعة الإسلامية في بغداد), amely 2010 óta Iraki Egyetem (الجامعة العراقية) néven fut. Itt a különféle dzsihádista website-ok szerint BA, MA és PhD fokozatokat szerzett iszlám vallásjogból. Az utóbbi disszertációját az iszlám jog, a történelem és az iszlám kultúra viszonyáról írta.

A fokozatok megszerzése körül vannak ugyan viták, az azonban figyelemre méltó, hogy a modern iszlamista mozgalmak vezetői és ideológusai közül ő azon kevesek egyike, akik rendszeres akadémiai vallási tanulmányokat folytatattak és fejeztek be. Haszan al-Bannától (pedagógus) és Szajjid Qutbtól (szintén tanári végzettség) Abú’l-Alá Mawdúdin (fizikus, matematikus) át egészen Uszáma bin Ládinig (mérnöki/közigazgatási tanulmányok, végül építési vállalkozó) és Ajman al-Zaváhiríig (orvos) ezt egyetlen iszlamista vezető személyiség sem mondhatta/mondhatja el magáról.

Ez nem elhanyagolható körülmény, ugyanis a radikális iszlamista közösség úgy tekint Bagdádíra, mint aki személyében képes egyesíteni a – tanulmányaival megalapozott – vallási vezetői, s a – harctéri tapasztalataival megszerzett – katonai-politikai vezetői szerepet, amit még a legnagyobb nimbusznak örvendő Uszáma bin Ládin sem mondhatott el magáról. Utódja pedig még annyira sem. Ajman al-Zaváhirí és az általa koordinált al-Qáida nem véletlenül lát veszélyes rivális Bagdádí személyében és szervezetében. A vallási és katonai/politikai vezetői képességeket magában egyesítő Bagdádí legitimációja jóval nagyobb a radikális iszlamisták valamennyi csoportjában a szoft-szalafitáktól kezdve a legszélsőségesebb dzsihádistákig bezáróan. A dzsihádista website-ok úgy fogalmaznak, hogy „Bagdádí Bin Ládin valódi és egyetlen örököse”.

Bagdádí családi állapotáról is kissé ellentmondóak a források. Ami nagyjából kihámozható, hogy kétszer (vagy háromszor) nősült. Első alkalommal közvetlenül PhD-tanulmányai befejeztével s ebből a házasságból egy fia született, aki jelenleg 10 év körül van. Második felesége Szadzsá Hamíd al-Dulajmí a már említet Dulajmí-törzsből származik, aki az Igaz Úton Járók Hadserege (الراشدين جيش) al-Anbár-környéki szunnita fegyveres csoport egyik harcosának az özvegye volt. Apja, Hamíd Ibráhím al-Dulajmí is mozgalmi ember, a DÁIS szíriai szárnyában volt magas rangú katonai vezető, aki 2013 szeptemberében a szíriai reguláris erőkkel vívott összecsapásokban esett el. Az igencsak aktív salád más tagjai is részt vettek a dzsihádista mozgalomban; Szadzsá nővére, Duá öngyilkos merénylőként robbantotta fel magát az iraki Kurdisztáni Erbilben.

Ennyit a családi háttérről. Bagdádí útja a radikális mozgalmakhoz igencsak gyors volt. A kilencvenes években Bagdad egyik szegény kerületében volt imám-helyettes, ahol még korántsem hirdetett szélsőséges nézeteket. A negyedben máig úgy ismerik, „mint az a fiatal imám, aki imádott focizni.” Az ezredforduló környékén azonban átkerült a Számarrá-i Ahmad bin Hanbal mecsetbe, ahol már erősen akcionalista szalafita hangulat uralkodott. Itt kapta az Ibrahím sejk nevet.

A 2003-as háború idején az al-Anbár környéki kis faluba, al-Qá’im-ba költözött, ahol csatlakozott az amerikai jelenlét ellen fegyveresen harcoló egyik csoporthoz. Ez volt a Szunniták Segítőinek Hadserege (السنة أنصار جيش). Itt került kapcsolatba az iraki dzsihádista mozgalom első számú vezetőjével, Abú Musz’ab al-Zarkávíval, de ekkor még nem voltak szoros „munkakapcsolatban”.

2004 végén fegyveres tevékenységéért az amerikaiak letartóztatták, s évekre a Búká börtönbe (Bucca prison) került. Az ott töltött évekről a vele egy cellában lévő iszlamisták később sok információt közöltek. Elmondták, hogy Bagdádíra nagy hatással voltak az ott raboskodó dzsihádisták, akiktől a fegyveres ellenállás módszereiről vett leckéket, miközben ő vallási előadásokat tartott társainak.

Szabadulása időpontjáról ellentmondóak az információk (a legvalószínűbb időpont 2006). Mindenesetre hamarosan részt vett egy új és eredményessé vált dzsihádista csoport létrehozásában. Ez volt a Szunniták Hadserege (والجماعة السنة اهل جيش), amely ugyancsak az iraki szunnita háromszögben, Dijála, Számarrá és Bagdad környékén volt aktív. Bagdádi a szervezetben korábbi tanulmányai és végzettsége folytán a Vallásjogi Bizottság (الشرعية اللجنة) vezetője volt.

2006-ban még Abú Musz’ab al-Zarkáví kezdeményezte, majd halála után, az egyiptomi Abú Hamza al-Muhádzsir/Abú Ajjúb al-Maszrí folytatta a legaktívabb dzsihádista csoportok egyesítését, s megszületett az Iraki Mudzsáhidek Súra Tanácsa (مجلس شورى المجاهدين في العراق) nevű szervezet, amelynek élére hamarosan Abú Umar/Omar al-Bagdádí/Abú Abdulláh al-Rasíd al-Bagdádí került. Abú Bakr al-Bagdádi ebben az organizációban is a vezetőségben tevékenykedett: tagja volt a Súra Tanácsnak (مجلس الشورى) és ő lett Vallásjogi Bizottság (الشرعية اللجنة) vezetője.

Amikor a szervezet még ebben az évben, október 15-én új nevet vett fel – Iraki Iszlám Állam (ISI/ دولة العراق الإسلامية), Abú Bakr al-Bagdádí hűségesküt (baj’a) tett Abú Umar/Omar al-Bagdádínak, mint a szervezet emírjének– azaz elismerte vallásilag legitim vezetőnek. Abú Bakr itt is a Vallásjogi Bizottság (الشرعية اللجنة) vezetője volt, hamarosan azonban a hozzá közel álló, s a vezetőségben a fegyveres csoportok működésében egyre nagyobb szerepet kapó nem-iraki dzsihádistákat képviselő Abú Hamza al-Muhádzsir javaslatára az első számú vezető, az emír helyettesévé lépett elő.

Innen aztán könnyen katapultálhatott az emíri székbe 2010-ben, mikor is Abú Omart likvidálták. A Súra Tanács (مجلس الشورى) tizenegy tagja közül kilencen szavaztak Abú Bakrra a Ninivében tartott tanácskozáson. Ennek négy alapvető oka lehetett: egyrészt az említett, a többiektől jóval szélesebb körű és magasabb szintű vallási képzettsége, másrészt – Abú Muhádzsiron keresztül – rendkívül jó személyes kapcsolatai a külországokból érkezett és egyre nagyobb befolyásra szert tevő nemzetközi dzsihádista kontingenssel. A harmadik, pozícióját tovább erősítő tényező, hogy neki voltak/vannak a legerősebb kapcsolatai a legbefolyásosabb iraki szunnita törzsi vezetőkkel. S a negyedik őt erősítő nüansz: 2003 óta igen jó személyes kapcsolatrendszert épített ki azokkal a volt Baath-os katonatisztekkel is, akik kikerülve a szétvert Szaddám Huszajn-i hadseregből és más erőszakszervezetekből egyre nagyobb számban jelentek meg a dzsihádisták soraiban. Ezzel a tényezővel a későbbiekben még szeretnék foglalkozni.

Ha az ember hosszú távon teker, pihenésként – este a sátorban, esetenként szállodában vagy délidőben, egy vár vagy pálmafa tövében, a currys rizses ebéd után, kávékortyolgatás és önkipárlás-inhalálás közben – nincs jobb dolog, mint az olvasgatás. Valami ilyesmit tettem én is hetekig. Amikor elfogyott az Öböl és Omán történelméről, irodalmáról, kultúrájáról etc. magammal cígölt irodalom, átnyergeltem egy másik, régóta figyelt témára, az Iszlám Állam nevű jelenségre. Összefoglalom, mire jutottam.

Az utóbbi időben már kezdi elveszíteni vezető külpolitikai hírértékét az Iszlám Állam-problematika. Ha nincs éppen aktuális lefejezés, város-visszafoglalás vagy légitámadás, akkor már az „ötlábú-kenguru-született-a-melbourne-i-állatkertben”-hír is megelőzi a Közel-Kelet tragédiáját – s nem csak a bulvármédiában. Pedig fontos események zajlanak arrafelé. Most is.

Először a névről. Mert azt még most is igencsak keverik. S nem csak a minőségi magyar sajtóban. Néhány lap – felfedezvén, hogy számos nyugati és közel-keleti média is így nevezi – a szervezet régi elnevezését használja; helytelenül.

A gyökerekről majd később, de amikor az első magvak elvetettek, és Abú Musz’ab al-Zarqáví létrehozta első iraki formációját, azt Egyistenhit és Dzsihád Szervezetnek (arabul: جماعة التوحيد والجهاد, angolul: Organisation of Monotheism and Jihad) nevezte el.

Ez a szervezet 2004-től, amikor Zarqáví Uszáma Bin Ládin al-Qá’idájához csatlakozott, a Mezopotámiai Dzsihád-Bázis (Qáida) Szervezet (قاعدة الجهاد في بلاد الرافدين/Organisation of Jihad’s Base in Mesopotamia) nevet kapta. Ezt aztán az angol nyelvű sajtó/szakirodalom aztán Iraki Qáidára (al-Qaeda in Irak – AQI) vagy Mezopotámiai Qáidára (al-Qaeda in Mesopotamia – AQM) rövidítette.

2006-ban – már Zarqáví halála után – a szervezet felvette az Iraki Iszlám Állam (دولة العراق الإسلامية/Islamic State of Irak - ISI) nevet. 2010-től ennek az organizációnak a vezetője volt a máig főszerepet játszó Abú Bakr al-Bagdádí.

A szíriai polgárháborúba való egyre erőteljesebb beavatkozás folytán 2013-ban a tevékenység kiterjesztése az elnevezés kiterjesztésével járt együtt. Ekkortól nevezi magát a csoport az Iraki és Levantei Iszlám Állam – esetlegesen más fordításban: Iraki és Szíriai Iszlám Állam (تنظيم الدولة الإسلامية في العراق والشام/Islamic State of Irak and Levant/Islamic State of Irak and Syria) néven. E két utóbbi angol elnevezés rövidítései váltak ismertté: ISIL, illetve ISIS.

Illetve az arab nomen: DÁIS/ داعش. Ez a mozaikszó az arab elnevezésből származik. A dál, az ’ajn, az alif és a sín betűkből áll. Ezekkel kezdődnek ugyanis az elnevezés szavai: al-Daula al-Iszlámíja fí-al-͑iráq va’s-Sám. A második betű i-hang. A szó eleji i-t ugyanis alif betűvel írjuk, ami a mozaikszóban – szó közepi helyzetben – hosszú á-nak olvastatik. A harmadik hang az ajn, torokhang, ezzel kezdődik Irak neve. Az s olvasata egyértelmű.

Ezt az elnevezést, amelyet az arab sajtó kreált, hamarosan átvette a nyugati média is.

Amikor 2014. június 29-én a szervezet „kikiáltotta” a kalifátust, a nevét Iszlám Államra (الدولة الإسلامية/Islamic State – IS) változtatta – hivatalosan. A kalifátus elnevezés igen érzékeny pontra tapintott az iszlám világban. Erről később még írni szándékozom, itt annyit, hogy az iszlám világ sajtója kerüli mind az Iszlám Állam, mind a Kalifátus elnevezést, illetve az utóbbi előszeretettel teszi idézőjelbe. A nyugati sajtó pedig ahogy jókora spéttel „felfedezte” a DÁIS elnevezést, most – ismét követve az alapjában vallási-ideológiai alapon álló közel-keleti elutasítást – továbbra is használja az idejétmúlt fogalmat.

Bárhogy is, az újonnan létrejött entitás hivatalos önelnevezése Iszlám Állam, "államformája" meg kalifátus.

Az előző bejegyzésben említett kezelésről egy keveset. Bahreinben ezen a téren a helyzet tovább fokozódik. A hatóságok még decemberben letartóztatták a a legjelentősebb síita politikai-vallási szervezet, a Vifáq Párt (teljes nevén a Vifáq/Egyezség Iszlám Nemzeti Szervezet/جمعية الوفاق الوطني الاسلامية) vezetőjét, Alí Szalmán sejket. A napokban meghosszabbított letartóztatási parancs szerint a vallási-politikai vezető idegen állami szervezetekkel együttműködve a bahreini politikai hatalom megszerzésére készített elő akciót.

A bahreini sajtóban szunnita és társutatas síita szerveztek élenken támadják a sejket és szervezetét, hazaárulást kiáltva. Megszólaltak olyan külföldi fórumok is, mint a síita arabok képviseletében fellépő (bár azok csak egy töredékének véleményét képviselő) bejrúti székhelyű organizáció, az Arab Iszlám Tanács (المجلس الإسلامي العربي). A Szajjid Muhammad al-Huszajní libanoni vallástudóshoz köthető szervezet igyekezne kivenni az síita arabokat Teherán/Qom vallási-politikai tengelyéből. Érdekesség, bár a közel-kelti viszonyokat tekintve nem rendkívüli, hogy irodája abban a dél-bejrúti elővárosban található, ahol Irán legfőbb síita szövetséges szervezetének, a Hezbollahnak a fő társadalmi bázisa és szervezeti központja találhatóak. Al-Huszajní is Szalmán sejk példás megbüntetését követeli a bahreini hatóságoktól.

A Vifáq és Alí Szalmán kapcsolata az iráni politikai és vallási vezetéssel teljesen nyilvános és nyilvánvaló, a szervezettek és vezetőjével szemben a bahreini hatóságok élesebb belpolitikai helyzetetekben lépnek fel erőteljesebben. Miként most.

A bahreini vezetést és erőteljesen Nyugat-orientált politikikáját kemény támadások érték az elmúlt időben Irán és szövetségesei részéről. Legutóbb a libanoni Hezbollah főtitkára, Haszan Naszrallah jellemezte a manámai vezetést "a cionista politika egyik fő Öböl beli szövetségesének". Ebben nincs új dolog a nap alatt, miután a Hezbollah és Manáma közötti retorikai és politikai csörték évek óta folyamatosak. A libanoni síita szerveztetet ért minapi súlyos, Szíriában végrehajtott izraeli támadás után, amelyben iráni tábornok mellett a Hezbollah fegyveres szárnyának, az Iszlám Ellenállásnak (المقاومة الاسلامية) vezető tisztjei, köztük Dzsihád Mugníja vesztették életüket, várható volt, hogy Irán és szövetségesei illetve a szunnita ellenérdekelt felek (Szaúd-Arábia & Co.) között is kiéleződik a feszültség.

A szóváltásba így most a szokásos résztvevők, Szaúd-Arábia és Katar mellett az Emirátusok is beszállt. Külügyminisztériuma tiltakozó jegyzékét a bejrúti nagykövet, Haszan Júszuf adta át a libanoni kormány képviselőinek. Tammám Szalám libanoni miniszterelnök és ügyvezető köztársasági elnök aztán a katari al-Vatan című lapnak adott nyilatkozatában határolódott el a Hezbollah-főtitkár kijelentésétől, ami azonban korántsem emelte ki Libanont, ahol a Hezbollah a legerősebb politikacináló erő, az iráni szövetségesi rendszerből.

A bahreini síita közösség tehát továbbra is Teherán és szövetségeinek fókuszában áll. Az említett papíron meglévő, de a gyakorlatban nem érvényesülő felekezeti egyenlőség de facto hiánya bármikor mobilizálhatja a demográfiai többséget alkotó politikai kisebbséget.

A tekergés es kultúrmerítkezés közben más - közeli - vidékek felé is elkalandoznak az ember gondolatai. Például az Öböl egyetlen szigetországába.

A bahreini síiták egy részét máig "perzsáknak" hívja a szunnita közösség egy része és - előszerettel - az Öböl sajtója. Azokat illetik ezzel a jelzővel, akik több mint egy évszázada történt letelepülésük után is használják még a mindennapi életben a perzsa nyelvet. A megbízhatósághoz legközelebb álló források szerint a bahreini "arab/perzsa síiták" aránya a kétharmad-egyharmadhoz áll talán a legközelebb.

A perzsa gyökerű síiták affnitása az iráni forradalom irányába érthető módon mindig nagyob volt. Ugyanakkor az ezredforduló utáni események, mindenekelőtt az iraki hatalomváltás, azt a reményt erősített meg a barheini síita közösség valamennyi tagjában, hogy hazájukban is elképzelhető egy iraki forgatókönyv. Azaz, a síiták vezető pozícióba kerülése. Ehhez persze a szunnita társadalmi csoportoknak, az uralkodóháznak és természetesen ez utóbbi mögött álló külföldi - azaz nyugati - támogatóknak lene egy pár szava.

A barheini síiták politikai elképzeléseinek vizsgálatakor azonban nem szabad elfelejteni, hogy a közösség nagy része követője, muqallidja Alí Khámeneí ajatollahnak, a jelenlegi iráni legfelső vezetőnek, illetve a Khámeneí-vonalhoz közel álló qomi vallástudósoknak. Ez azt jelenti, hogy a bahreini síiták jelentos része elfogadja a vallástudós hatalmának (vilájat al-faqíh) elméletét és gyakorlati megvalósulását.

A lojalitás megkérdőjelezése az államhatalom részéről régi nóta. A függetlenség elnyerése után például erős tisztogatások kezdődtek a rendőrség soraiban. Az első világháború után - itt is akkor kezdődött minden, s a problémák ekkor vertek gyökeret, mikent Libanontól Ománig mindenhol - a britek felügyelete alat megszervezett erőszakszervezetekben nagy számban, azaz arányszámukat jóval felül reprezentáló módon, kerültek síiták. A rendőrséget alapvetően ez a síita felülreprezentáltság jellemezte 1971-ig. Ennek egyik (megengedőbb) olvasata az volt, hogy ezáltal igyekeztek a síitákat integrálni az Arab-félszigeten jellemzoen domináns szunnita többségbe. A másik - realistább - magyarázat szerint a britek a máshol is alkalmazott "kisebbséget a hatalomba a rebellióra hajlamos töbség korlátozására"-elvet követték.

Bárhogy is értelmezzük a történteket, a föggetlenség éveiben erős atalakitas kezdődött a rendőrség soraiban: a síitákat lassan szinte teljes mértékben kiszorították. Ez nem igazán segítette a síiták Bahrein iránti lojalitását; különösen nem 1979 után, amikor ez a tisztogatási folyamat az iráni forradalmi gondolatok begyűrűésétől való félelem miatt fel is erősödött.

Némi változást csak a jelenlegi uralkodó, Hamad bin Íszá 2002-es trónra lépése hozott. Azóta valamelyest ismet emelkedett a síiták létszáma a rendőrség kötelékeiben. Jelenleg három síita politikus van "vezető poszton" a királyságban: Abdulhuszajn Mírzá, energetikai- és olaj-ipari miniszter, Abdulazíz Ibil, a felsőháznak megfelelő Konzultatív (Súra) Tanács tagja és Ahmad Száátí, parlamenti képviselő.

Kérdés azonban, ez mennyiben változtatja meg érdemben a bahreini síiták más irányba mutató lojalitását. A 2002-es új alkotmány (1. paragrafus) ugyanis például teljes egyenlőséget biztosít az állampolgárok számára a választás és választhatóság jogának területén. A 13. paragrafus az állampolgárok egyenelőségét garantálja. A 23. pedig teljes szólás- és sajtószabadságot biztosít bármilyen vélemény, vallási nézet kinyilvánításra.

Papíron. A síita közösség ezirányú jogai azonban nem igazán érvényesülhetnek. Még úgy sem, hogy - állami felügyelet mellett - működhetnek mecseteik, vallási-kultúrális központjaik és részesülhetnek saját vallási/ideológiai nézeteit tanító oktatási intézményeik szolgáltásaiban. Mindezek erősíthetik identitásukat. Amit aztán az előbb említett korlátozások nem engednek artikulálódni. A feszültséget meg az állam kezeli. Addig, ameddig.

Abu Dzabiról jót vagy semmit. Kis túlzással nem írnék egy sort se, de mégis. Olyan mint Dubaj csak húsz százalékkal kevesebb az építészeti őrültség, s lám máris elviselhetőbb az egész. És láttam rozsdás utcabutorokat, tereptárgyakat. Ez is valami.

Jó itt olvasgatni a parti kornison. És kicsi összefoglalni az itteni reakciókat a párizsi eseményekre.

Az itteni visszhang igencsak elgondolkodtató; bár sok újdonságot nem találhatunk benne. Alapvetően három reakció különböztethető meg.

Elsőként a politikai vezetőké. Ök ugyanis feltűnően hallgatnak. Azok is, akik hatalmukat alapvetően nyugati politikai erőknek köszönhetik. Még e alapjában szekuláris beállítottságú politikusok is ódzkodnak átlépni az iszlám országokban megkérdőjelezhettlen vörös határvonalat: nem veszik védelem alá a szólásszabadság jegyében az iszlám tabuit támadó-feszegető belső, hát még külső szereplőket. Még akkor sem, ha ezeket elítélendő terrortámadás éri.

Errefelé - jelesül Öböl térségében - még csendes bólintásokat is tapasztalhattunk a médián keresztül politikusok részéről, amikor a Charlie Hebdo-ügy került szóba.

A másik markáns véleményt a vallási vezetők (mérsékeltek és radikálisok egyaránt) fogalmzták meg. Ez egyetértőleg foglal állást a blaszfémiát elkövetett újságírók úgymond "megbüntetéséről". Az eltelt napokban pedig már két másik, az eseményhez köthető témán lovagolnak. Az egyik, hogy a Nyugat most sajàt bőrén fogja megtapasztalni az elmúlt száz évben a Közel-Keleten (értd: az iszlám ellen) elkövetett "bűneinek" a következményeit.

A másik téma pedig az, hogy miután a CH újból hasonló karikatúrákat hozott le, a vallási körök a nyugati sajtó irányába tett burkolt fenyegetések mellett nemzeti és nemzetközi összefogàst és kampányokat hirdetnek. Az elsőre példa, hogy Libanonban a legkülönfélébb felekezetek vezetői adtak ki közös elítélő nyilatkozatot a CH blaszfémia-ismétlése miatt. Ezt egyaránt aláírta az ország szunnita, síita, drúz és alavita közösségének első számú vallási vezetője.

Ugyanakkor a Szaúd-arábiai főmufti nemzetközi konferenciát hívott össze tavaszra az iszlám és Korán elleni nemzetközi támadások elleni közös fellépés összehangolására.

A harmadik jól artikulált véleményt a közel-keleti tudományos kutatóközpontok és média-leágazásaik fogalmazták meg. Ennek lényege, hogy Európa/Nyugat szembesülni kénytelen azzal, hogy a közel-keleti véres esememények indukálása (katonai beavatkozások a térségben), valamint a nagy számú európai muszlim közösségek sikertelen integrációja következtében a "leginkább terrornak kitett kontinensé" vált/válik. Ennek alátámasztására adatokkal öntik nyakon az olvasót/nézőt, hogy hány száz terrortámadás történt az európai országokban az elmúlt években. Ezekben a statisztikákban aztán ott van még a vascsővel élettársát halálra fenyítő elkövető is, bár őt s a hasonlo eseteket nehéz lenne az említett regionális és vallási problémakörhöz kapcsolni.

Goldziher Ignác írta száz éve: a tizenkilencedik században a nyugati vallástudomány kritikai elemzéseivel szekularizálta és társadalmi relációban a helyére szorította a keresztény vallást. A huszadikban - így a nagy orientalista - ez a feladat áll a muszlim valláskritikusok előtt. Optimista volt. Nem így lett. Sőt.

Ujabb utszeli jegyzetek (2).

Ez is lehett volna a főváros, az Abu Dzabi Emiratushoz tartozik. Ösrégi oázis al-Rub' al-Khálí és a Hadzsar-hegylánc (itteni leágazása a Hafít-hegy) találkozásánál, karavánutak csomópontjában. Van itt több tízezer datolyapálma, tevepiac, de új dolgok is - minden, ami idevaló.

Például élményfürdő, mesterséges szlalomkajak-pálya meg luxushotel roskadásig. Hatszázezer lakos. Ebből itt is úgy 17% lehet emíri állmpolgár. Talán.

Itt volt a Nahján család székhelye. Itt született az államalapító Zájid sejk is. Szülőháza majd a múlt század hatvanas éveiig lakópalotája ma múzeum. Gyönyörű! Festmények az emíri család elhunyt és még egzisztáló tagjairól, a "Mama" konyhája, Zájid sejk saját használatú Land Roverje, mellyel a vidéket járta, úgymond népe hogyléte felől érdeklődni.

Viszont itt legalább nincsenek felhőkarcolók. Az egész város egy óriási park/oázis. Ami viszont van, az a szemét. Igaz, amikor Dubajba visszaérkeztem, az al-Ajnból bevezető 66-os út mellett láthattam hova kerül a csodaváros szemete. A hulladekhegy mára Budai-hegység mennyisegure nőtt, de a fejlődés ütemét tekintve, lesz az még Mátra méretű is. Ennyit az itt lépten-nyomon hangoztatott környezetvédelemről és fenntartható fejlődésről. (Egyébként az ideérkezésem utáni első éjszakákat egy, az adzsmáni szeméthegy tőszomszédságában lévő pakisztániak által üzemeltett és lakott hotelben töltöttem. A ruhámból úgy Maszkatba érve ment ki a szag.)

És újra az egykori "útszéli témáról". Miként Üzbegisztánban, de leginkább Kirgizisztánban, itt sem tudtam az út mellett a dolgomat úgy elvégezni, hogy ne botoljak a homokba elhajított (itt specifikusan) viszkisüvegbe. Ebből az a következtetés vonható le, hogy a britek láthatatlanul még mindig seregszámban vannak jelen vagy csak van errefelé is egy kis latens alkohol...imádat, mondjuk.