Vannak szabadsághősök, fegyveres harcosok, milíciavezetők, akikbe szerelmes lesz valamennyi (nyugati, csak nyugati?) újságírónő. Ha továbblépünk a par excellence idolon, Guevara doktoron, akkor itt volt Basír Dzsemajel (Bashir Gemayel), a libanoni Falang (Hizb al-Katá'ib) igazi késő hetvenes-korai nyolcvanas évekbeli barkós, szépfiúsan oldalra fésült - hajh - sűrű hajú vezetője, akiről nem olvastam nyugati hölgyszerző által írott könyvet, tanulmányt, amelyet át ne fűtött volna a nagybetűs szerelem. És még a célszemély halála után is.
Itt meg - a szomszédban, Afganisztánban - élt a Pandzssír Oroszlánja (شیر پنجشیر), Ahmad Sáh Maszúd (Ahmad Shah Massoud), a tádzsik hadvezér, chitrali sapkában, fiatalon is markáns, tiszta arccal; imádta a sajtó. És a női riporterek.
Hogy milyen iszlamista politikai programja volt, az más kérdés. Pedig fontos. Mindenesetre itt van nekünk a hős, akit két nappal 9/11 előtt két arab terrorista gyilkolt meg kamerába rejtett bombával.
Persze Tádzsikisztánban elsősorban nem a nők beszélnek róla. Amikor a Pandzs folyó afgán oldalán bekövetkező földcsuszamlás jelentősen megemelte a folyó vízszintjét és elöntötte a tádzsik oldalon futó török cég által iráni munkavezető irányításával kínai és helyi munkások által épített egyébiránt helyi viszonylatban jó minőségű országutat, másfél napra jórészt teherautósofőrökkel egy útmenti "motorestiben" ragadtam. Jó kis szociológiai élmény volt.
Ötven fölött nem volt kamionos, a ki ne szívott volna a határ túloldalán a nyolcvanas években. A szovjet vezetés anno magasan a honi számarányuk felett küldte az afgán emberdarálóba a közép-ázsiai népek fiait; különösképen az ügyben a határ másik oldalán is érdekelt tádzsikokat és üzbégeket. Akik aztán vagy meghaltak vagy nem. Utóbbi esetben poszttraumáskodtak vagy nem; mindenesetre valamilyen formában megcsapta őket az afgán szél.
Egy, egyébiránt az Oroszlánra esősen hasonlító, a háborús részvétel folytán csupaseb ábrázatú ötvenes kamionsofőr (aki szovtranszavtos múltjából lazán emlékezett a Záhony-Szeged viszonylatra) áhítattal beszélt Maszúdról. Elmondta például, hogy a a tádzsikokat a háborúban igyekeztek saját afganisztáni nemzettestük ellen bevetni, kihasználva a de facto létező törzsi ellentéteket. Többnyire sikertelenül. Egyrészt mindenki túlélni akart, másrészt a tádzsikok körében óriásira nőtt Maszúd presztizse. A legtöbb tádzsik Afganisztán-veterán erősen növelte társadalmi szinten és mélységben az akcionalista iszlamizmus terjedését az otthoni közegben. Ez kulminálódott a későszovjet korban már egyre izmosodó belső iszlamista fejlődéssel (erről itt tessék olvasni), s meg is lett az eredménye a kilencvenes években itthon aminimális híringerküszöböt sem elérő ritka brutális polgárháborúban.
Ahmad Sáh Maszúd képe meg máig ott lóg sok helyen Tádzsiksztánban is. Például teherautók műszerfalán és hálófülkéiben (hol más kultúrákban általában női aktok csüggenek). A könyvekben meg dúlnak iránta az érzelmek. Még a lektűrökben is.
