A Ramadán végét jelző imán úgy félig telt meg a dusanbei nagymecset. Pedig imahelyből nincs igazán sok a tádzsik fővárosban. Itt azonban a szovjetizáció jobban látszik, mint néhány vidéki régióban, jelesül Garm, Tavildara vagy a déli Kurgonteppa vidékén. Ezzel együtt a tádzsikisztáni iszlám nem csak földrajzi értelemben sok színű. Kis vázlat.
Az előzményekbe most nem mennék bele; itt van például egy link, ahol jókat olvashatunk róla.
A SADUM (Духовное управление мусульман Средней Азии и Казахстана/Közép-ázsiai és Kazahsztáni Muszlim Vallási Tanács) felügyelet alól 1991-ben „szabaduló” tádzsikisztáni (többségi, szunnita) iszlám közösség akkortól kezdte felépíteni saját intézményhálózatát. Pontosabban persze – építették fel neki. Bár a később jelentős szerepre szert tett Abdullo Nuri (Abdullah Nuri) már 1973-ban létrehozott egy iszlamista ifjúsági szervezetet, Nazhati Jevononi Islomii Tojikistan (Nazhati Dzsevánáni Iszlámii Tádzsiksztán/Tádzsikisztáni Iszlám Fiatalság Újjászületése) néven, az igazi – kevésbé kontrollált aktivitás csak a függetlenség elnyerése után kezdődött el.
1990-ben az egész országban 17 hivatalosan regisztrált mecset működött. Ez a szám mára 4000 fölé emelkedett. Ennek azért is van jelentősége, mert a mecset – tudjuk – nem csak imahely, de általában találkozási pont, a társadalmi információcsere egyik alapvető színtere, amely megkerül(heti) a bármely hivatalosság által felügyelt média közvélemény-befolyásoló hatásait.
A mecsetek tizede pénteki khutba tartására is alkalmas dzsámi, amelynek elöljáróját (imám) és/vagy prédikátorát (khatíb) máig az állami egyházügyi hivatal nevezi ki.
Mert ilyen is van. A Shurai oli ulamoi dini Tojikistan – SOUDT (Súrái Áli Ulamái Díni Tádzsikisztán), azaz a Tádzsikisztáni Vallástudósok Legfelső Tanácsa felügyeli a mecsetelöljárók/prédikátorok kinevezését – természetesen a helyi hagyományos informális társadalmi kapcsolatok, a helyi vezetők, klánfőnökök javaslatainak figyelembevételével. A SOUDT ekképpen a kommunista SADUM hagyományát viszi tovább, kissé szűkített jogkörökkel.
(A SADUM-ból kivált tádzsik állami egyházügyi hivatal először Qaziátus-sá, 1992-ben Muftiátus-sá, majd 1996-ban alakult az imént említett SOUDT-tá.)
E mögé aztán szépen kiépült egy kontrollált „nemzeti” vallási oktatási hálózat is. (A Szovjetunió fennállása végéig két intézmény, az 1944-től – újra – működő bukharai Mír-i Arab Medresze és az 1971-ben megnyitott taskenti Imám Bukhári Intézet látta el ezt az államhatalom részéről totálisan kontrollált feladatot.) Jelenleg 6 hivatalos medresze, egy iszlám gimnázium és egy iszlám főiskola működik az országban.
Az állam persze továbbra is nagyon felügyel. Olyannyira, hogy 2014 tavaszától valamennyi pénteki mecset elöljárója hivatalosan is állami közalkalmazott. Ez legalább egyenes beszéd – mondhatnák maliciózusan –, nem olyan, mint az al-Azhar függetlennek mondott és magának igazából nem létező nemzetközi tekintélyt vindikáló legfelső vezetője (sajkh al-Azhar) esetében – hogy ne folytassam a sort…
Ugyanebben az időpontban bevezették az imámok számára az „egységes munkaruhát” is.
Egységesítés. Ez a jelszó minden téren. Szükség is van rá, miután a fiatalabb imám-generáció már nem az említett „hazai” oktatási intézményekben pallérozódott, ami aztán súlyos összeütközésekhez vezet(ett) a „szovjetizált” öreg imámok és közöttük. A fiatal vallástudósok – többségük a polgárháború (1992-1997) menekültjeként – pakisztáni, szaúd-arábiai, egyiptomi, iráni intézményekben tanultak, s az onnan hozott szocializációs magatartásformák nem csak az öreg imámokkal jelentettek permanens konfliktust. Mindaddig, amíg az utóbbiak ki nem halnak, illetve a társadalom nagyobb – főként fiatalabb – része is át nem alakul, eme ifjú elöljárói testület munkájának eredményeképpen.
Van azonban ezzel a fiatal vallástudós-generációval egy másik probléma is. A hazatérők közül sokan nem találnak hivatalosan állást sem a mecsetekben, sem az oktatási intézményhálózatban. A sovieticus imámok összezárnak; frusztrálja őket a fiatalok mélyebb vallástudományi ismerete és arab nyelvtudása. Így aztán minden eszközzel igyekeznek akadályozni őket, a fiatalok pedig – a régió hagyományaihoz híven – magánoktatásba (sabaq) kezdenek, úgynevezett hudzsrákat (lakásiskolákat) nyitnak, ahol aztán a kezük alá került fiatalok ugyancsak nem a társadalmilag megszokott szocializációt kapják. És nem csak a fiatal férfiak; idősebbek és egyre több nő is.
Az állam igyekszik mindezt akadályozni; különböző különbözeti vizsgák előírásával és razziákkal. De hát éppen a pre- és szovjet időkből maradt fenn a magánoktatás, a tanár (olim/mudarris/domullo) karizmájára épülő személyes oktatási rendszer. Ami most, a „függetlenség” alatt is tovább él.
Lesz még belőle gond.
