Abu Dzabiról jót vagy semmit. Kis túlzással nem írnék egy sort se, de mégis. Olyan mint Dubaj csak húsz százalékkal kevesebb az építészeti őrültség, s lám máris elviselhetőbb az egész. És láttam rozsdás utcabutorokat, tereptárgyakat. Ez is valami.

Jó itt olvasgatni a parti kornison. És kicsi összefoglalni az itteni reakciókat a párizsi eseményekre.

Az itteni visszhang igencsak elgondolkodtató; bár sok újdonságot nem találhatunk benne. Alapvetően három reakció különböztethető meg.

Elsőként a politikai vezetőké. Ök ugyanis feltűnően hallgatnak. Azok is, akik hatalmukat alapvetően nyugati politikai erőknek köszönhetik. Még e alapjában szekuláris beállítottságú politikusok is ódzkodnak átlépni az iszlám országokban megkérdőjelezhettlen vörös határvonalat: nem veszik védelem alá a szólásszabadság jegyében az iszlám tabuit támadó-feszegető belső, hát még külső szereplőket. Még akkor sem, ha ezeket elítélendő terrortámadás éri.

Errefelé - jelesül Öböl térségében - még csendes bólintásokat is tapasztalhattunk a médián keresztül politikusok részéről, amikor a Charlie Hebdo-ügy került szóba.

A másik markáns véleményt a vallási vezetők (mérsékeltek és radikálisok egyaránt) fogalmzták meg. Ez egyetértőleg foglal állást a blaszfémiát elkövetett újságírók úgymond "megbüntetéséről". Az eltelt napokban pedig már két másik, az eseményhez köthető témán lovagolnak. Az egyik, hogy a Nyugat most sajàt bőrén fogja megtapasztalni az elmúlt száz évben a Közel-Keleten (értd: az iszlám ellen) elkövetett "bűneinek" a következményeit.

A másik téma pedig az, hogy miután a CH újból hasonló karikatúrákat hozott le, a vallási körök a nyugati sajtó irányába tett burkolt fenyegetések mellett nemzeti és nemzetközi összefogàst és kampányokat hirdetnek. Az elsőre példa, hogy Libanonban a legkülönfélébb felekezetek vezetői adtak ki közös elítélő nyilatkozatot a CH blaszfémia-ismétlése miatt. Ezt egyaránt aláírta az ország szunnita, síita, drúz és alavita közösségének első számú vallási vezetője.

Ugyanakkor a Szaúd-arábiai főmufti nemzetközi konferenciát hívott össze tavaszra az iszlám és Korán elleni nemzetközi támadások elleni közös fellépés összehangolására.

A harmadik jól artikulált véleményt a közel-keleti tudományos kutatóközpontok és média-leágazásaik fogalmazták meg. Ennek lényege, hogy Európa/Nyugat szembesülni kénytelen azzal, hogy a közel-keleti véres esememények indukálása (katonai beavatkozások a térségben), valamint a nagy számú európai muszlim közösségek sikertelen integrációja következtében a "leginkább terrornak kitett kontinensé" vált/válik. Ennek alátámasztására adatokkal öntik nyakon az olvasót/nézőt, hogy hány száz terrortámadás történt az európai országokban az elmúlt években. Ezekben a statisztikákban aztán ott van még a vascsővel élettársát halálra fenyítő elkövető is, bár őt s a hasonlo eseteket nehéz lenne az említett regionális és vallási problémakörhöz kapcsolni.

Goldziher Ignác írta száz éve: a tizenkilencedik században a nyugati vallástudomány kritikai elemzéseivel szekularizálta és társadalmi relációban a helyére szorította a keresztény vallást. A huszadikban - így a nagy orientalista - ez a feladat áll a muszlim valláskritikusok előtt. Optimista volt. Nem így lett. Sőt.