A tekergés es kultúrmerítkezés közben más - közeli - vidékek felé is elkalandoznak az ember gondolatai. Például az Öböl egyetlen szigetországába.
A bahreini síiták egy részét máig "perzsáknak" hívja a szunnita közösség egy része és - előszerettel - az Öböl sajtója. Azokat illetik ezzel a jelzővel, akik több mint egy évszázada történt letelepülésük után is használják még a mindennapi életben a perzsa nyelvet. A megbízhatósághoz legközelebb álló források szerint a bahreini "arab/perzsa síiták" aránya a kétharmad-egyharmadhoz áll talán a legközelebb.
A perzsa gyökerű síiták affnitása az iráni forradalom irányába érthető módon mindig nagyob volt. Ugyanakkor az ezredforduló utáni események, mindenekelőtt az iraki hatalomváltás, azt a reményt erősített meg a barheini síita közösség valamennyi tagjában, hogy hazájukban is elképzelhető egy iraki forgatókönyv. Azaz, a síiták vezető pozícióba kerülése. Ehhez persze a szunnita társadalmi csoportoknak, az uralkodóháznak és természetesen ez utóbbi mögött álló külföldi - azaz nyugati - támogatóknak lene egy pár szava.
A barheini síiták politikai elképzeléseinek vizsgálatakor azonban nem szabad elfelejteni, hogy a közösség nagy része követője, muqallidja Alí Khámeneí ajatollahnak, a jelenlegi iráni legfelső vezetőnek, illetve a Khámeneí-vonalhoz közel álló qomi vallástudósoknak. Ez azt jelenti, hogy a bahreini síiták jelentos része elfogadja a vallástudós hatalmának (vilájat al-faqíh) elméletét és gyakorlati megvalósulását.
A lojalitás megkérdőjelezése az államhatalom részéről régi nóta. A függetlenség elnyerése után például erős tisztogatások kezdődtek a rendőrség soraiban. Az első világháború után - itt is akkor kezdődött minden, s a problémák ekkor vertek gyökeret, mikent Libanontól Ománig mindenhol - a britek felügyelete alat megszervezett erőszakszervezetekben nagy számban, azaz arányszámukat jóval felül reprezentáló módon, kerültek síiták. A rendőrséget alapvetően ez a síita felülreprezentáltság jellemezte 1971-ig. Ennek egyik (megengedőbb) olvasata az volt, hogy ezáltal igyekeztek a síitákat integrálni az Arab-félszigeten jellemzoen domináns szunnita többségbe. A másik - realistább - magyarázat szerint a britek a máshol is alkalmazott "kisebbséget a hatalomba a rebellióra hajlamos töbség korlátozására"-elvet követték.
Bárhogy is értelmezzük a történteket, a föggetlenség éveiben erős atalakitas kezdődött a rendőrség soraiban: a síitákat lassan szinte teljes mértékben kiszorították. Ez nem igazán segítette a síiták Bahrein iránti lojalitását; különösen nem 1979 után, amikor ez a tisztogatási folyamat az iráni forradalmi gondolatok begyűrűésétől való félelem miatt fel is erősödött.
Némi változást csak a jelenlegi uralkodó, Hamad bin Íszá 2002-es trónra lépése hozott. Azóta valamelyest ismet emelkedett a síiták létszáma a rendőrség kötelékeiben. Jelenleg három síita politikus van "vezető poszton" a királyságban: Abdulhuszajn Mírzá, energetikai- és olaj-ipari miniszter, Abdulazíz Ibil, a felsőháznak megfelelő Konzultatív (Súra) Tanács tagja és Ahmad Száátí, parlamenti képviselő.
Kérdés azonban, ez mennyiben változtatja meg érdemben a bahreini síiták más irányba mutató lojalitását. A 2002-es új alkotmány (1. paragrafus) ugyanis például teljes egyenlőséget biztosít az állampolgárok számára a választás és választhatóság jogának területén. A 13. paragrafus az állampolgárok egyenelőségét garantálja. A 23. pedig teljes szólás- és sajtószabadságot biztosít bármilyen vélemény, vallási nézet kinyilvánításra.
Papíron. A síita közösség ezirányú jogai azonban nem igazán érvényesülhetnek. Még úgy sem, hogy - állami felügyelet mellett - működhetnek mecseteik, vallási-kultúrális központjaik és részesülhetnek saját vallási/ideológiai nézeteit tanító oktatási intézményeik szolgáltásaiban. Mindezek erősíthetik identitásukat. Amit aztán az előbb említett korlátozások nem engednek artikulálódni. A feszültséget meg az állam kezeli. Addig, ameddig.
