Lezhë 2

Lissus már a római korban fontos kikötő volt a Drin egyik torkolatánál. Innen indult az Ulpiananâl emlegetett kereskedelmi út Naissus/Niš felé.

És az albán partvidék mindig is Róma felé nézett. A templomok már a túlparti Itáliát idézik. (Hadd ismételjen ismét: a kávé is.)

Például ez az 1240-körül alapított ferences imaház. Mintha a korabeli Toscanában vagy Umbriában emelték volna. Alig 13 évvel Assisi Ferenc halála után. Ráadásul a templomhoz az a legenda kapcsolódik, hogy a Szentföldről visszatérő (1219-1220) Ferenc a város feletti Marlekaj-dombról maga szedte azokat a fenyőágakat, amelyeket egyik társa, Dom Lleshi felhasznâlt az építkezésnél.

(Ferenc közek-keleti tevékenysége is megérne több bejegyzést. Az éppen aktuális - ötödik - kereszteshadjárat farvizén próbált békét hirdetni, melynek során többek között a kairói ajjúbida szultánnal al-Kámillal is folytatott hitvitát.)

A templomot derék k.u.k. katonáink kórháznak haszálták az 1VH-ban, s így járt a másodikban is.

De ez még mindig jobb volt, mint Hohxa ets. idejében. 1968-ban ez volt az első katolikus templom, amit bezártak.

1991-ben nyitott ki újra.

Lezhë 1

Most összeér a szöveg és itteni programom. Lezhë, Szkander bég halálának (1468) helye. Holttestét az egykori Szent Miklós templomban helyezték végső nyugalomra.

Nem sikerült. Amikor az oszmánok nem sokkal a halála után elfoglalták a várost, a renegát bég földi maradványai repültek. A templomból Selimiye-mecset lett.

Aztán sok évszázaddal később jött Enver Hoxha és az ő "szekularizmusa". Amikor 1968-ban kihirdette az ateista államot, nekiálltak lerombolni a mecseteket. A lezhëi Selimiye is így járt.

Romjai fölé már demokratikus (?) korunkban került a "védelmező" vasbeton baldachin.

Nagyon kellett.

Tavaly hosszabban írtam a városról, amikor a hegyekben goranik után jártam. Most csak pár gyorsfotó Prizrenről.

Koszovó/Koszova 9

Kitekintő: Ulpiana

Van azért az itteni történelemnek olyan része is, ami nem a szerbekről és az albánokról szól. Rájuk visszatérünk majd (ez nem fenyegetés, vagy az), most egy kis római birodalmazás.

Merthogy a terület mélyen a birodalom belsejében volt, s mint a földrajzi bevezetőben szó volt róla, fontos kereskedelmi útvonal(ak) mentén feküdt. Az akkori legfontosabb viszonylat itt a Lissus (a mai albániai Lezhë)-Naissus (a mai közép-szerbiai Niš) volt.

Prishtinától délkeletre, a mostani Gračanica-folyócska partján az i.sz.2. század elején Traianus császár, született Marcus Ulpius Traianus alapított települést, amelyet szokás szerint enmagáról nevezett el Ulpianának.

A város regionális jelentőségű volt - a szokásos római infrastruktúrával (cardo maximus, cloaca maxima, fürdők, városfalak, nekropolis), a 3. század végén már jelentős keresztény közösséggel. Ekkor erődítményszerű bazilika épült, aminek alapfalai ma is jól láthatóak.

Szükség is volt rá, mert a 4. században a gótok uralták a területet, s Nagy Theoderik többezres sereggel ostromolta. Ekkori neve: Municipum Ulpiana Splendisima volt. Ezt 518-ban földrengés rombolta le.

Újabb virágkorát Justinianus császár idején (532-565) élte, aki újjáépíttette s ekkortól már Justiniana Secunda-nak hívták. Püspöki székhely volt, újonnan épített hatalmas bazilikával és keresztelő kápolnával.

Végérvényesen az avarok hatodik századi tevékenysége és az azt követő szláv benyomulás tett pontot a város történelmének végére.

Az iszlám Koszovóban

Az kétségtelen tény, hogy az iszlám a 16. század óta a régió domináns vallása. Az oszmán birodalom fennhatósága után (1913) nehèz idők jöttek a koszovói muszlimokra, akik lesősorban persze albánok voltak. Az 1918 és 1924 közötti albán lázadása (kaçak/útonálló, bandita-mozgalom) felszámolása után még évekig tartott a terület pacifikálása. Egészen

1929-ig semmilyen vallási autoritás nem működött a muszlim közösségen belül.Ebben az évben jöhetett létre szkopjei központtal a vallási elöljárók szervezete, a Mehxlisi Ylema. Ez a Jugoszláv Királyság bukásáig (1941) koordinta a vallási életet Koszovó területén. (Amely egyébként két - a Vardar és a Zeta -bánság között volt feolsztva.)

Miután 1941 után Koszovó nagy részét az olasz csapatok szállták meg, az itteni muszlim közösség irányítása 1941 és 1944 között a tiranai vallási elöljáróság irányítása alá került.

1945-ben - átmenetileg - az újjáalakult szarajevói központú Boszniai Iszlám Közösség (Islamske Zajednice Bosnia) vette át az ellenőrzést a koszovói muszlimok felett is.

Nem sokáig: 1947-ben megalakult az első szerbiai iszlám autoritás (Islamske Zajednice Srbii), amelynek hatásköre kiterjedt Koszovón kívül a Vajdaságra is. Hivatalosan Prishtina volt a központja, a gyakorlatban azonban a szarajevőo muszlim főhatóság, a Rijaset és a belgrádi kormány is beleszólt a munkájába.

A nyolcvanas évektől erősödő szerb nacionalista nyomás folytán kialakult egy, a Belgrád által ellenőrzött hivatalos intézményhálózat mellett egy párhuzamos illegális hálózat, amely 1994-ben végre a szerb állam által is elismert szervezetté alakult. Ez lett a máig működő Koszovói Iszlám Közösség (Bashkesia Islame e Kosoves - BIK), amely a lakosság 90%-át kitevő muszlimok hitéletét organizálja.

A többség a hanafita vallàsjogi iskola követője s jelentős a különböző szúfi irányzatok (tarikat) híveinek száma. Mérsékeltség és tolerancia jellemzi a közösséget, ahol a vallásjogi előírások együtt élnek egyes törzsi szokásjogi gyakorlattal (urf) és a "köz érdekét" (helyi átírással az arab vallásjogi terminus: el-meslehetul ama) tartják szem előtt. Mindezzel együtt a koszovói társadalom nem túlzottan vallásos.

A BIK fennhatósága alá 29 közösségben több, mint 700 mecset tartozik, egy kvallási középiskola (Medreseja Alaud-din) ès egy szeminárium Prishtinában.

Mostanában itt is nyomulnak a törökök, mèg ha Erdoğan a legutóbbi időben Belgrád felé is kacsingat.

Ami nagy kérdés (és félelem): a Közel-Keletn a dzsihádisták soraiban harcolt több, mint 300 koszovói mennyire fogja majd radikalizâlni a hazai közösséget.

Érdemes figyelni.

Koszovó/Koszova 7

Rilindja

Már a terminussal probléma van. Az ugyanis azt jelenti: "újjászületés". Mármint a nemzeti. Az meg ugye eleve megkésett volt a Balkánon s különösen az albánoknál. Az "újjá" meg azt jelentené, hogy volt valamikor. De nem.

Az albán nacionalista hagyomány kreál nemzeti múltat. Mondván az albán nemzet (sic) államalakulata volt a 12. században a nápolyi Anjou Károly kormányozta "albánok országa" Kasztrióta György hatalmi formációja a 15.-ben vagy joanninai Mehmed Pasha Tepelenë lázadó territóriuma a 19. elején.

Valójában valamennyi állam-formáció visszavetítés. Nemzet, mint olyan nem létezett még ezekben az évszázadokban. Az albánok sem voltak kivételek.

Sőt, ők még nehezebb helyzetben voltak, mint a balkáni népek általában. Ugyanis a többieknek a késő középkortól vagy legalább az érett újkortól kezdve voltak külső patrónusaik, akik fontosz szerepet játszottak az egyes népek érdekérvényesítésében, de a nemzeti gondolat megfogantatásában is. A nyugati keresztény népek mellett kezdetben Franciaország majd Ausztria állt a térségben, az ortodoxok támogatására az 1770-es évektől kezdődően ott volt Oroszország.

Az albánok túlnyomó többsége a 18. század végére iszlám hitre tért, a birodalomba eredményesen beilleszkedett, kezdetben nem volt miért identitást félteni, hiszen muszlim alattvalókként éppen hogy az állam vezető közösségébe tartoztak. A 19. szàzad második felében számos szadr-ül-azm (kvázi miniszterelnök), reis-ül-kuttáb (~külügyminiszter) volt albán.

Mindemellett az albánoknak a nemzeti gondolat balkáni szárba szökkenése idején nem volt külső nagyhatalmi patrónusuk. A középkori velencei és nápolyi befolyás még jóval a modern nacionalizmust megelőzően volt jelen az albánok lakta vidékeken. Ausztria pedig a 18-19. század fordulójától kezdve csak a római katolikus albánok támogatására gondolt.

A szerb nacionalizmus egyre sikeresebb volta volt a legközelebbi motorja az albán nemzeti eszme politikai formába öntésének. És az európai egyetemeken (elsősorban Franciaországban) egyre nagyobb számban előforduló albán diákok száma. Ők hazatérve az oszmán államban a Nyugaton hangoztatott "Európa beteg emberét" látták, akinek meggyógyítàsa immár lehetetlen, s az albánok számára egèszséges közeget a nemzeti önrendelkezésben látták.

Ilyen hátterű volt az az értelmiségi csoport, amely az 1877-78-as orosz-török háború és az elkövetkező berlini kongresszus hangulatában Gjakovë-ben bizottságot hoztak létre, amely egy albán csúcsértelmiségi, Abdyl Frashëri vezetésével 1878 június 10-én a mai Koszovó délnyugati nagyvárosában, Prizrenben - az alul látható épület-együttesben - megalakította a városról elnevezett Ligát.

Ez kezdetben nem függetlenségi mozgomként indult, bármennyire is szeretik a mai albán történészek visszavetíteni a kívánalmakat. A Prizreni Liga elismerte a szultán szuverenitását az albán területek felett és elítélte újabb vidékek (ekkor már a mai Közép-Szerbia) átadását a szerbeknek. Ez a szervezet artikulálta továbbá a berlini kongresszuson az albánok érdekeit és kívánalmait: autonómiát az oszmán birodalmon belül. Egy saját oktatási struktúrával, oktatási struktúrával, részlegesen önálló adórendszerrel és saját rendfenntartó erőkkel bíró oszmán közigazgatási területet (vilajet) követeltek valamennyi albán számára, amely a mai Albánián és Koszovón kívül északnyugat-görög (Janina) vidékeket és a manasztiri (ma:Bitola Macedóniában) szandzsák nagy részét foglalta volna magába. Ezzel voltaképpen el is ékeztünk a huszadik században felvirágzó "Nagy-Albánia eszme" kapujába.

A berlini kongresszust követő események azonban hamar "radikalizálták" a Ligát. Bismarckék az újonnan létrejövő Montenegrónak adták a színalbán Plav környékét, mire menekülthullám és felkelés kezdődött. 1880-ban a szintén albán lakosságú Ulcint is elfoglalták a crnagorácok - erős népirtás közepette. A menekültek nagy része az ekkor kialakított és a mai határait felmutató koszovói vilajetbe menekült, tovább erősítve annak albán etnikai arculatát.

A Prizreni Liga a politikai események sodrában két fő szárnyra szakadt. A proto-török vonal továbbra is az oszmán államon belüli autonómiában gondolkodott, míg a "radikális" szárny egyre inkább az albán nacionalizmus alapján függetlenségre kezdett törekedni.

A Liga be is rendezkedett Koszovó vilajetben, amit az oszmán hatóságok nem sokáig viseltek el. 1880-ban felkelés tört ki, amelyet hónapok alatt levertek, 1881-ben pedig feloszlatták a Ligát.

Ekkor kezdődött valójában a nemzeti önébredés - felkelésekkel (1881 Prishtina, Pejë; 1885 Prizren, Ferizaj; 1903 Vuçitern; 1905 Pejë; 1912 egész Koszovó).

A vége az első balkáni háború (1912-13) után a londoni konferencián megszülesztett Albánia lett: a környező országokban Montenegró, Szerbia, Görögország (Macedónia akkor Szerbia része lett) élő jelentős albán kisebbségekkel.

És hát Koszovó, amely Szerbiához került. S maradt is - lett légyen bármiféle állami konstrukcióban - 2008-ig.
Illetve Belgrád szerint "mind a mai napig".

Hogy a bibliai fordulattal kezdett Koszovó-szkripteket bibliai fordulattal zárjam.

Koszovó/Koszova 6

A hosszú oszmán uralom, röviden

Ezt a történészek általában három szakaszra bontják. Az első az oszmánok megjelenése és hatalmuk kiterjesztése a régióban (1388-1455). A második hosszú etap a hatalom konszolidálódása és megszilárdulása (1455-1878). Az utolsó korszak pedig a hanyatlás évei, vagy történészi terminussal: az úgynevezett "macedón kérdés" ideje (1878-1912).

Koszovó területe több közigazgatási egység (szandzsák) között oszlott meg: délen kis része a szkopjei, középső vidéke a vushtrri, a délnyugati a prizreni, az északnyugati a shkodrai szandzsához tartozott.

Fontos, hogy a városok nagyon hamar az iszlám urbánus központjainak képét: a fő városrendező tényező a mecset és a közvetlen környezetében kialakult bazár/çarşı/čaršija lett.

A hosszú évszázadokkal most általánosan nem foglalkoznék; csak egy - máig hatóan fontos - szegmenssel. Ez pedig a lakosság etnikai-vallási összetételének alakulása.

A szerb uralom után az itt élő albánok és szerbek mellé jelentős bevándorlás történt. Az oszmánok anatóliai török törzseket, tatárokat telepítettek le Koszovó területén is, és nagy számú permanens albán behúzódás is volt a környező hegyvidéki területekről. A városokban muszlim (és albán) dominancia kezdett kialakulni. Száz évvel az oszmán hódítás vége után Pejë lakosságának 90, Vushtrrin 80, Prishtinának 60, Prizrennek 56, Novo Brdonak 37%-a volt muszlim - túlnyomórészt albán.

Ezzel együtt a jelentős szerb jelenlét nem szűnt meg. 1557-ben Nagy Szulejmân szerb származású nagyvezírje, Sokollu Mehmet pasa (Sokolović) koordinálásával (!) a koszovói Peć/Pejë/Ipek lett a szerb egyház patriarchátusi központja. Az itt munkába lépő első patriarcha - s az ilyen dolgok egyáltalán nem voltak szokatlanok a vallási toleranciát hirdető oszmán birodalomban - az említett nagyvezír unokatestvére, Makarije Sokolović lett.

A patriarchátussal - ès a demogràfiával függenek össze az 1690-es események. Szavojai Jenő (ez így olyan jól hangzik, mint a Verne Gyula vagy a Shakespeare Vilmos, bár akkor már miért nem: Sékszpír?) miután kiűzték a törököket Magyarországról, egészen a mai Koszovóig nyomult előre, hol a szerbek össznépi hepeninggel fogadták. Jenőék azzal hitegették őket, hogy Kumanovo központtal szerb királyságot hoznak létre.

Aztán nem így lett, a császári seregek visszavonultak magára hagyva a Balkánt és a szerbeket, akik közül több tízezren Arsenije Crnojević pátriárka vezetésével Magyarországra migráltak; jelentősen változtatva Koszovó demográfiai arányain.

De ezt már elmeséltem egyszer.

Koszovó/Koszova 5

Rigómezőtől Rigómezőig

A "balkáni népek csatája", 1389 után kezdődött a "nagy szerb egymásellenségeskedés". Pedig alig tíz évvel később jelentősen megrogyott az oszmán állam (1402, Ankara, Timur Lenk). A Balkánon azonban ment a testvérharc, később hathatós oszmán beavatkozással, hogy a vége aztán sihta legyen a szerb államiságnak.

A Branković-ok, Lazarević-ek és más kisebb despoták folytonosan egymást gyepálták, mindeközben az 1410-es évektől újra erőre kapó oszmánok lassan kúsztak felfelé a Balkán középső részén. 1439-re felszámolták a Brankivoć-ok despotiáját Koszovó területén, Đurađ Branković (György) ezt követően többnyire Magyarországról intézte az ügyeit további kivételesen hosszú élete alatt. Ekkor kerül sor az utolsó nagy nemzetközi összefogásra a török megállítására a kor két nagy hadvezérének koordinálásában.

Hunyadi Jánost ismerjük. (Biztos?) A másik Kasztrióta György/Gjeorgj Kastrioti, azaz Szkander bég/Skënderbeu. Az ő megítélése még saját népe körében is problematikus. A hivatalos albán történetírás nemzeti hősnek tartja, az oszmán korban (különösen annak utolsó évszázadában, amikor az albánok csillagzata magasra ívelt az állami adminisztrációban) az albán értelmiség káros "renegátnak" tartotta (vallásjogilag az is volt), aki ellenállásával késleltette az albánok nagy szerencséjét, az oszmán uralmat. Ma a vallásos muszlim albánoknak kényelmetlen, hogy - mondjuk például - az ő arca a vízjel az útlevélben.

A vallási vonalhoz még érdekességként annyit: a kereszténynek született György (a kevésbé hiteles hagyomány szerint nagyapja a szerb oldalon harcolt az első rigómezei ütközetben) túszként került a szultán drinápolyi udvarába, ahol felvette az iszlámot s mint török hadvezér lépdelt felfelé a ranglétrán. Már Debar (albán város Nyugat-Macedóniában, tavaly itt is beszámoltam róla) szandzsákbégje volt, amikor 1444-ben az oszmánok ellen fordult (megalakítva az ellenállás magvát alkotó szövetéget, a Lezhë-i Ligát) - bonyolult nemzetközi konstellációban, pápai ösztönzésre. Aztán visszakeresztelkedett; s II. Pius pápa, aki Ennea Silvio Piccolominiként igazi reneszánsz tudós, ember és családapa volt, azt mondta róla: athleta christi. Hát, kérem, Szkanderbég lám, minden volt. Később még halott ember is.

Egyébként Velencével hosszasan hadakozva majd békét kötve 1448 nyarán lekésett Rigómező 2.0-ról. Hunyadi meg elbukott.

Ezután következett az oszmánok számára a nagy ostrom: 1453-ban bevették Konstantinápolyt, 1456-ban felszámolták a szerb állam maradékát (de - akkor még - beleakadtak Nándorfehérvárba).

Eközben, 1455-ben véglegesen elfoglalták Novo Brdot, amivel Koszovó területén elkezdődött a négyszázhatvan éves oszmán uralom.

Koszovó/Koszova 4

Kitérő: hospesek

Most egy kicsit nem a szerbekről meg az albánokról. Merthogy mások is éltek/élnek itt.

Amikor a Nemanják elfoglalták a vidéket kezükbe kerültek a Prishtinától északra lévő Trepča/Trepça vidéki és a mostani fővárostól keletre található ércbányák, elsősorban Novo Brdo/Novobërda/Artana ezüstlelőhelyei. S ahogy az efféle szakemberhiányos területeken Kelet-Európában szokott volt, azonnal bányászokat telepítettek a vidékre.

Először Stefan Milutin király (1233-1243) idején érkeztek hospesek a Novo Brdo-i bányák művelésére, majd utódja, I. Uroš (1243-1276) telepített közülük sokakat Trepča (Stari Trg/Stantërg) vidékére, aztán II. Stefan Uroš Milutin (1282-1321) hívta őket nagyobb számban.

S hogy honnan jöttek, az a legérdekesebb. A Magyar királyság felvidéki cipszerei delegáltak ide szakembereket. (Hej, ha ezt kedvenc mindig-öreg, agyonművelt, folyton morgó íróm, Grosschmied Sándor Károly Henrik bácsi tudta volna! Kéthavonta emlegette volna őket - mint távoli rokonait - végeérhetetlen Naplójában!)

Ennek megfelelően Novo Brdo-nak német neve is volt/van: Nyenberge. Meg olasz is: Novamonte. Merthogy a bányák termékeihez jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező kereskedők is kellettek. Ők voltak a raguzai taljánok, akiknek itteni gyökerei még a pre-nemanjida korba nyúlnak vissza, ekkor azonban jelentősen megerősödött a jelenlétük. A Novo Brdo-i erődítmény is magán viseli a dalmáciai itáliai várépítészet stílusjegyeit (gondoljunk Dubrovnik barbakánjaira).

Olyannyira, hogy kiváltságaikkal, a szászokéival együtt folytonosan találkozhatni a szerb törvénykönyvekben. Elsősorban az igazságszolgáltatás és a vallásgyakorlás (római katolikusok voltak) terén élveztek a szerb királyok által többször is megerősített privilégiumokat (Milutin 1313, 1318 a Trebča-szászoknak/"sasbi trebbčkii"; Stefan Milutin 1240, 1272; Lazar Hrebljanović, 1387; Branković György, 1428, 1445).

Novo Brdo - miként majd még írok róla - az első rigómezői ütközet után a Despotátus egyik fő központja lett. Mindenkor saját elöljátója volt, a vojvoda/kefalija. Ortodox és katolikus temploma is volt. Az 1455-ben kezdődő oszmán korból pedig mecset és türbe. Romjaiban is impozáns, képek jönnek majd alant. A középkorban a Balkán belsejében szokatlanul nagy urbánus központ volt: nevezték is "minden szerb városok anyjának", "az arany és ezüst hegyének" vagy "Szerbia legerősebb erődjének". S valóban.

A várban állva èrthető a hely kiválasztása - túl az ércbányák közelségén: innen egész Koszovó belátható a Šar-hegységtől az Albán Alpokig és a mai Dél- ès Közép-Szerbiáig.

A Nemanja-kor csúcsán, amikor évi 6 tonna ezüstöt bányásztak s az itteni szakembereket már Itáliába és az Ibériai-félszigetre hívták vendégmunkára, itt verték a szerb ezüstpénzt. Ezt 1349-ben - még hercegként (Stefan Dušan logothetészeként) a későbbi nagy király és rigómező mártírja, a maga is jelentős koszovói bányavárosban, Prilepacban született Lazar Hrebljanović (1373-1389) rendelte el. Az itt vert pénzen (grossi di Novaberda), amely népszerű volt a kereskedők körében Itáliától görögföldig, a következő felirat virított: "Nouomonte moneta argentea".

Novo Brdo-t szerbül - telepes lakossága miatt - hosszú ideig úgy is nevezték: Сашко место, azaz "Szászhely", lakosait meg - a domináns családnevek után - šnajdernek (Schneider) és šusternek (Schuster). Modern kori források szerint a brdoi németek maradékai a 2VH-ig megmaradtak a környéken.

Aztán - ahogy az annak rendje-módja - szublimáltak. Miként az előbb-utóbb minden nép sorsa.
Szarmatának lenni.

Koszovó/Koszova 3

A tragédia és előzményei

Hogy kik éltek Koszovó területén a 14. század második felében, nehéz kérdés. Annyi kijelenthető, hogy a Nemanják hódítása kapcsán jelentős szerb betelepedés történt, a korábban itt élő szerb közösségek mellé. Az 1219-ben autokefállá váló szerb ortodox egyház hatása is megerősödött, különösen, miután a 14. században Peć/Pejë lett a patriarchátus közpotnja. A korabeli összeírásokból látható, hogy a nem szerbek, azaz elsősorban albánok (kisebb részben a vlahok) is elszlávosodtak, például szinte kivétel nélkül ortodoxok s mint ilyenek, a szerb egyház tagjai voltak. Ezt a hódítás utáni korai oszmán dokumentumok is alátámasztják.

Az oszmánok gyors előretörésének sok oka van. Az egyik a régió európai államainak általános meggyengülése. Ennek is több kauzális magyarázata van, egy kevésbe ismertre azonban most kitérnék. Ez pedig az 1300-tól kezdődő, voltaképpen majd 400 éven át tartó általános lehülés (kis jégkorszak). Ez a 14. század elején olyan mértékben megviselte az európai gazdaságot (súlyos terméshozam-csökkenés, ennek következtében fellépő élemezési és egészségügyi gondok, amelyeket csak megspékelt a Balkánon egyébként nem nagyon intenzív nagy pestisjárvány).

Mindezek a tényezők kevésbé érintették a délebbre, jobb éghajlali viszonyok között élő oszmánokat, akinek akkori, még igencsak kicsiny állama alulurbanizált volt, így a járványok sem érintették oly mértékben, mint az európaiakat. (Ehhez ajánlanám - ha még szabad ajánlani efféle marxizmussal kissé meglegyintett, bár óriás történészt: Barbara W. Tuchman: A Distant Mirror: The Calamitous 14th Century. Magyarul is megvan, el lehet ámulni a 14. század történésein, egy francia nemes élettörténetén keresztül egészen a témánkba vágó drinápolyi ütközetig.)

Amikor Stefan Dušan cár 1355-ben meghalt majd' az egész Balkánt magában foglaló birodalmát felosztották. Ez a felosztás Koszovót is érintette: nem véletlenül, miután ez volt akkor a hatalmi központ. Az Adriától Prizrenig az etnikailag bizonytalan (albán, szerb vagy vlah) Balšić-ok (Balish) birtokolták. A szerb Vuk Branković-é volt a Prizren és Peć/Pejë közötti terület, míg Lazar Hrebljanović, aki aztán a legerősebb pozícióba küzdötte magát, kezében tartotta Prishtinát, a bányavidék Novo Brdot és Kelet-Koszovót.

Ez utóbbi vezette a szerb seregeket az egyre jobban előrenyomuló oszmán seregekkel szemben, s szenvedett vereséget a Marica-folyó melletti csatában, 1371-ben.

Ekkorra, a megroggyant szerb autoritás mellett új erős állam emelkedett fel a Balkánon - az oszmánok végleges térnyerése előtt kereken egy évszázadra: a Kotromanić-ok Boszniája. A mai Szandzsák területén lévő - már általam is bemutatott - mileševai kolostorban "Bosznia és a szerbek királyává" koronázott I. Trvtko (1377-1391) vette át az ellenállás irányítását.

A szerb területek (köztük Koszovó) felett azonban Lazar Hrebljanović rendelkezett. Elsősorban ő harcolt továbbra is a törökkel. 1386-ban Hercegovinában, 1387-ben Paraćinnál szenvedett vereséget és az oszmânok elfoglalták Ništ. Ezután 1388-ban a hercegovinai Bileća mellett Lazar legyőzte a törököket, majt Trvtkoval dél-magyarországi portyára indult.

A következő évben aztán a két erős uralkodó együtt jelent meg a csatatéren 1389. június 15-én, Szent Vid napján (a Gergely-naptár szerint június 28-án) Rigómezőn (Fushë Kosovë) I. Murad szultán seregei ellen. (Az oszmán uralkodó egyébként Trvtko legyőzésére indított hadjáratot.)

A vége - Vuk Branković, úgymond a keresztény seregből való kiválásával - oszmán győzelemmel ért véget. A csatatéren maradt Lazar Hrebljanović is. A szultánt pedig a szerb nemzeti hős Miloš Obilić ölte meg. Murád fia, Bajezid, hogy az utódlàst biztosítsa, az ütközet után - miután Lazar özvegye Milica elismerte Szerbia feletti uralmát - visszatért Isztambulba. Ezt a fejlemény magyarázták és magyarázzák a szerbek úgy, hogy valójában ők győztek. Sag' schon!

Mindenesetre nem veszett el akkor Szerbia. Például Koszovó még fél évszàzadig szerb fennhatóság alatt maradt. De hiába "választotta" Lazar kralj a földi helyett a mennyei királyságot és a mártíriumot, az utódok tettek arról, hogy később valóban eltűnjön a szerb állam.

Koszovó/Koszova 2 - Rigómezőig

Tehát a 6. század közepén megjöttek a szlávok (protoszerbek). Ezzel kép nem lett tisztább, miután a terület egy ideig még bizánci fennhatóság alatt állt, majd a török eredetű elszlávosodott bolgárok birodalma kebelezte be (850-1018). A 800-as évek második felében a bolgár elit felvette a keresztséget (ez is érdekes sztori, kezdetben Róma és Bizánc egyenrangú félként sertepertélt ez ügyben a bolgár udvarban), s Ohrid lett a bolgár egyház központja. (Jártam ott többször, mindenkinek: ha teheti, menjen!) A város relatív közelsége azt sejteti, hogy a kereszténység már ekkor megjelenhetett a mai Koszovó területén.

A bolgár kor Sámuel cár birodalmával (976-1014) ért véget, ezután újból Bizánc következett a 12. század végéig. Ebben a korban a koszovói síkság a Bizánci birodalom fontos határvidéke volt, miután északkeleten, a mai Novi Pazar környékén (Trgovište, Raš) megjelent az első szerb államalakulat, amivel szemben Bizánc nagyméretű erődöket emelt a mai Prizrenben (Lypjan) és a mai Kosovska Mitrovica (Zvečan) mellett. Mindkét vár romjai máig fennmaradtak. A 12. század ezen a vidéken - szerbek szakadatlan déli előrenyomulása miatt - állandósult határháborúkat jelentett Bizánc számára.

Volt még egy nagy kihívás a területet mondhatni - kisebb megszakítással - évszázadok óta birtokló birodalom előtt. Ez vallási köntösben jelentkezett: a mai albán és adriai partvidék ugyanis zömében katolikus lakosságú volt, ahonnan Róma mindig is igyekezett befolyását a félsziget belseje felé kiterjeszteni. A raguzai kereskedők, akik már ekkor lerakatokkal rendelkeztek a mai Koszovó területén, jelentették az első római katolikus közösségeket.

A 12. század vége nagyon izgalmas korszak a szerb történelemben. (Minden alkalommal elrinyáltam már: 50-25-25 arányban kellene tanítani a történelmet. 50% magyar, 25% egyetemes, 25% környező népek/országok. Hogy miért, nem magyarázom meg.) Ekkor emelkednek fel a Nemanják (Szent Száva meg Stefan Nemanja történetét nem mesélem el itt, majd egyszer másutt. Talán a žičai vagy a študenicai kolostornál. Vagy már meséltem, nem is tudom...)

Szóval, az 1180-as években Stefan Nemanja szép lassan elfoglalta Bizánctól a koszovói síkságot és 1190-re elérte az azt délről határoló Šar-hegységet. S hogy hatalmát meg tudta szilárdítani, nagyban köszönhető annak, hogy hosszú - és a dinasztiája uralkodása alatt tovább virágzó - Velencével kötött szövetsége hamar kamatozott: a Dandolo dózse finanszírozta különleges é tanulságos 4. keresztes hadjárat során a nyugati csapatok bevették és széjjelrabolták Bizáncot s hatvan évre ki is iktatták a regionális politika színpadáról.

Így aztán - a késői utókor felelőtlen magabiztosságával - kijelenthetjük: Bizánc 1204-es elfoglalásának nemcsak a velencei Szent Márk székesegyház csicsáját meg az odalopott kincsek (zB. a Quadriga) garmadáját, vagy az ekkor zsákmányolt, a reneszánszot nagyban elősegítő görög kéziratok Nyugatra kerülését köszönhetjük, hanem a szerb regionális világi és egyházi hatalmi ambíció megvalósulását: ekkortól tekintenek a szerbek magukra úgy, mint a Balkán első számú ortodox civilizátoraira. A mai Koszovó meghódítása ekképen lett ennek manifesztuma.

Ekkor, a 13. század elején épül fel Peć/Pejë/Ipek-ben az első "koszovói" szerb alapítású templom és kolostor, amely egy évszázad múlva már žiča mellett, majd helyett a szerb ortodox egyház központja lett. Metohijában (Koszovó nyugati felében) a 14. században csodálatos kolostorok épülnek még, köztük a Visoki Dečani, amely - megint csak a Nemanják kiváló adriai kapcsolatainak s ez esetben antivari vagy raguzai építészeknek köszönhetően - szinte több nyugati művészeti elemet mutat fel, mint keleti/ortodoxot. De említhetném még Ljeviskát Prizren közelében, a bistricait vagy a Prishtina melletti Gračanicát. (Ezek korábban itt be lettek mutatva.)

Az 1200-as évek vége újabb fontos történéseket hozott Koszovó életében 1282-ben a Nemanják átkeltek a Šar planinán és elfoglalták Scupi/Shkup/Szkopjét. Ekkor egy évszázadra Koszovó-Metohija lett a szerb állam központja. Amely a 14. század közepére, az 1331-től uralkodó s 1351-ben Szkopjéban cárrá koronázott Stefan Dušan alatt majd' az egész Balkánt birtokolta a Dunától Thesszalonikiig, Ohridtól a bolgár tengerpartig. Ekkor valóban Koszovó volt a Balkán központja.

Tulajdonképpen ehhez a két évszázadhoz, a 13-14.-hez - a középkori Nemanja-állam aranykorához - kötődik a "Koszovó-Metohija a szerbség bölcsője" mítosz. Mert az kétségtelen, hogy a szerb törzsek elődei a 6. században megjelentek a Balkán középső részén - így a mai Koszovó területén -, és szórványaik kontinuitása is bizonyított (ezt támasztják alá a korai Nemanja-korban történt adóösszeírások családnevei), a szerb államiság két (!) bölcsője korántsem itt ringott.

Sokkal inkább a már említett Raš, azaz a mai Novi Pazar környékén (az Ibar felső folyása és a Nyugati-Morava közötti meglehetősen zárt hegyvidéken, a Vlastimirović-ok államaként (9-10. század) és egy kissé távolabbi vidéken, a Morača- és a Zeta völgyében, a mai Montenegró és kissé Délkelet-Bosznia területén a Vojisavljević-ek fejedelemségeként (10-11. század).

Kétségtelen azonban, hogy éppen a nagy bukás, a középkori szerb állam megsemmisülése előtti időszakban játszott a szerbek számára Koszovó-Metohija vezető szerepet - mind politikai, mind vallási-spirituális értelemben. Így ez a valóban látványos széthullás tette aranykorrá a "Koszovó-központú" szerb királyságot s vetítette még nagyobb történelmi távlatokba Koszovó jelentőségét, mígnem a "szerbség bölcsőjeként" magasztosult fel.

Egy évvel Stefan Dušán halála után, 1356-ban Gallipolinál (Gelibolu, micsoda hely, brit-ausztrál-új-zélandi temetőről brit-ausztrál-új-zélandi temetőre jártam, hogy megnézzem, mily eredménye volt bizonyos W.S. Churchill, az Admiralitás Első Lordja mérhetetlen baklövésének és hol született meg bizonyos M. Kemal legendája az 1VH-ban...) partra szálltak Orhan szultán csapatai s megkezdődött az oszmánok nyomulása a Balkánon.
Három évtized kellett hozzá, hogy Koszovó közepén, Rigómezőnél (Kosovo Polje) megessen a nagy ütközet

Koszovó/Koszova 1 - Eredet

B'resit. A Balkánon így kell kezdeni minden történelmi témát. Kezdetben teremtette... melyik népet is? Koszovóban ez különösen érzékeny téma.

A réz-, bronz-, vaskorig azért csak nem mennék vissza (feltételezvén, hogy még a legnacionalistább szerb és albán tudósok sem mondanák, hogy az első itt élő homo sapiens sapiens - vagy netán neanderthalensis? - emberegyedeket mondjuk Lazarevićnek vagy Berishának hívták), bár az albánok illír-származási elmélete már kissé belelóg ezekbe.

A szerbek szűkebb mozgástérrel rendelkeznek elődeik érkezését illetően. A bizánci források szerint az első szláv törzsek (megengedőleg tekintsük őket proto-szerbeknek) a jól dokumentált jusztiniánuszi korban, 547-548-ban érkeztek a mai Koszovó területére. Az -albán és szerb tudósok által minduntalan felvetett - alapkérdés tehát, hogy ekkor, illetve ezt közvetlenül megelőzően kik éltek itt. Merthogy ők az elsők, a "győztesek".

Albán oldalról egyértelműbb a helyzet. Ők magukat a Balkán-félsziget nyugati felén élő illírek leszármazottjaibak tartják s ennek alapján az itteni lakosság kontinuitását hirdetik. Azaz a Római birodalomba tagozódott illírek Dalmatia, Moesia Superior, Macedonia és Epeiros provinciákban tovább éltek (ez kétségtelen), a városi lakosság - különösen az Adriai-tenger partján romanizódott, de a belső hegyvidéki területeken megőrizte nyelvét.

Ezek az elméletek néhol még messzebbre mennek s az albánok őstörténetéhez sorolják az i.e. 4. századtól fennálló trák-illír etnikai alapú Dardán királyságot is. Sőt, Koszovó területe volt a dardánok központi területe. (Helyes: ilyen vonalon haladva visszafelé mondjuk ki, magyarok éltek az Olduvai-völgyben.)

Egyes albán történészek szerint - figyelmen kívül hagyva a negyedik századtól kezdődő, a Balkánon is többször átsöprő népvándorlás hatásait (lásd: az itt erősen megforduló gótokat például) - etnicitását is megőrizte is, így szerintük az albánok a térség, így Koszovó területének is autochton lakosai (legalább kétezer, ha nem két és fél ezer éve). Megengedőleg: az albánok nem romanizált illírek és - esetleg - a félszigeten nomadizáló pásztorok keveredéséből alakultak ki a legkoraibb koraközépkorban.

Az mindenesetre kétségtelen, hogy Koszovó területén és közvetlen környezetében számos földrajzi név illír vagy albanizált latin. Ugyanakkor nem elhanyagolható a szláv (szerb nyelvészek, történészek szerint természetesen: szerb) eredetű név is.

A szerb történészek teljesen nem tudják negligálni az albán és az illír nyelv kapcsolát. Van azonban egy különbejáratú "megoldásuk" arra nézvést, hogy mégse az albánok legyenek az abszolút nyertesei a "ki-volt-itt-előbb" egyébként igencsak meddő vetélkedésében.

A 2VH után lázas régészeti munka kezdődött Koszovó területén - bebizonyítandó, hogy az albánok nem őslaksok errefelé. Mindemellett a nyelvészek is belehúztak. Henrik Barić horvát nyelvész az össz(jugo)szláv egység jegyében sietett szerb kollégái segítségére. Elméletével az albán-illír kontinuitást igyekezett szétszakítani. Jugoszláviában majd Szerbiában széles körben elfogadott nézete szerint az albánok nem illír, hanem trák-moesiai illetve dák-moesiai gyökereket mutathatnak fel. Ha egyáltalán. Ezzel a trák gyökerezettséggel mintegy keletebbre tolták az albánok elődeit; vélvén, ezzel kevesebb jogot formálhatnak Koszovóra, amely, mint "köztudott", a szerbség bölcsője.

Ezzel együtt az albánok kedvenc Dardán királyságát is "etnikailag meghatározhatalannak, maximum tráknak" minősítette 1986-ban a Szerb Tudományos Akadémia.

Most is egy kisebb könyvtárral utazom/tartózkodom itt. (Másként nem érdemes.) Az egyik német monográfiában olvasom ezt a mondatot: "Eine historisch korrekte Antwort ist auf so einfache Art, wie es die beiden nationalen Positionen glauben machen wollen, nicht zu finden." És az egész mű végigkínlódja ezt a lehetlen korrektséget. Miként a német tudomány - allgemein.
Nem EGY kontinens ez, kérem! És mi nem a német oldalon állunk...

Koszovó/Koszova 0 - Földrajz

Miért? Az alapkérdés, miért folyt a történelem során állandó küzdelem ezért a területért? Hogy mai tojásfejű média-szakértőként fogalmazzak: mi Koszovó geopolitikai jelentősége?

A hegyekkel bőségesen megáldott Balkánon stratégiai jelentősége mindig is a járható folyóvölgyeknek volt.

A jelentősebb kelet-nyugati útvonalak közül kettő emelkedik ki: az ókorban kiépült Via Egnatia, amely a mai Görögország északi részén található Trákiai- és Thesszáliai-síkságon végigfutva a Pindosz-hegység tömbjét délről megkerülve jut ki a Jón-tengerhez. (2007-ben Albániába igyekezvén végigautóztam a ma is ekképpen nevezett autópályán... magam alá thesszáliai harci szekeret képzelve az ősöreg Suzuki helyébe.) Ennek volt egy északi kifutása is az Adriatikum felé a mai Macedónián (újgörög lelkületűeknek: FYROM) át az Ohridi-tavat érintve a Drin-folyó völgyében a mai Albániáig.

A másik kelet-nyugati korridor a bulgáriai Marica/Meriç völgyéből a Vardar-síkságon át a mai Koszovót keresztülszelve a Szandzsákon át haladt észak felé a mai Bosznia belsejébe, délre pedig a montenegrói tengerparta.

Az észak-déli tengely pedig a Vardar- völgyön indulva (Görögo., Macedónia) Koszovón át csatlakozott a Déli-Moravához, amely aztán akadályok délkül éri el a Duna medencéjét.

Ebből a kis hevenyészet geográfiai összefoglalóból talán kitetszik, hogy Koszovó területe milyen jelentőséggel bír(t) ebben a közlekedési hálózatban. A magas hegységek (északon a Prokletije, délen a Šar, nyugaton az Albán Alpok) övezte síkságból indul a közlekedési korridorok több fontos szakasza: északnak a Déli-Morava, nyugatnak a Fehér-Drin, északnyugatnak az Ibar, délnek a Vardar völgye.

A Balkán egyik legfontosabb közlekedési csomópontja ez.

És akkor még a magas hegyek dominálta vidéken viszonylagosan termékenynek tartott termőföldjéről, vagy a már az ókorban ismert s máig fontos ércbányáiról nem is szóltam.

Szóval mehet(ett) érte az értelmetlen véres küzdelem.

Szandzsáki történelem-morzsák

Ez olyan Iskola-tv stílusú cím. Ne mondja nekem senki (mármint a legalább 40+osok), hogy nem szimulált anno ált.iskolásként legalább háromszor, hogy a suli helyett a tèvében délelőtt fizikából a dr. Sass Elemér-Antal Imre duót vagy Sugár András szürreális földrajzóráit lesse. Ezek überolhatalanul bumfordiak s ezzel együtt hasznosak voltak.

Egyébként a föcit bírtam a legjobban. Az elején forgott egy földgömb, amelyet kicsiny kezek először a Szovjetunió - ezt èrtettem -, egészen pontosan Kazahsztán, s talán pontosan Tengiz fölött - ezt máig sem értem - állítottak meg.

(Azon azért gyakran eltűnődöm, ki a fenének sugàrozták iskolaidőben ezeket, mert olyanról mèg nem hallottam, illetve én magam sem éltem meg, hogy az egyik órán a tanár bekapcsolta volna a tévèt, hogy akkor most nézzük meg, mit mond a tananyagról Öveges professzor....)

Tehát a Balkán közepe. A Szandzsák múltja. Isa beg Ishaković/Ishakoğlu Isa bey családjáról.

×××

Egyik korábbi itt-tartózkodásom idején már írtam róla egy posztban; most kis kiegészítés. A Novi Pazart alapító szerb származású beglerbég családjáról több nézet forog a tudományos köztudatban.

A legelfogadottabb szerint eredeti neve Isak Hranić Kosača, aki az egyik legjelentősebb szerb nemesi családból származott, s akit bátyja, Bosznia Nagyhercege, Stjepan Vukčić Kosača egy, az oszmánokkal kötött egyezmény keretében garancia-túszként küldött török fogságba.

A Košaca család éppen az 1400-as években, az 1389-es szerbek által megnyert (ön-interpretáció) és elvesztett (oszmán nézőpont) rigómezei ütközet után fennálló despota-rendszerben emelkedett a boszniai területek fő emberévé. (Mellettük a kelet-szerb területeken a Brankovićok és a Lazarevićek voltak az urak; mindaddig, míg az oszmánok el nem zavartak mindenkit - többnyire Magyarország irányába.)

Stjepan Vukčić Kosača Bosznia déli-délkeleti részét (Hercegovina) és a mai Montenegró nyugati végeit bírta. Egész élete (1404-1466) az oszmán előrenyomulás megállításával telt - mint a következményekből nyilvánvaló: rendkívül sikertelenül. Mindeközben ugyanis intenzív polgárháborút is vívott a töbi szerb despotával, akiket persze a Fényes Porta zseniálisan játszott ki egymás ellen.

SV Kosača maga ugyan ortodox volt, alattvalóinak nagy része azonban katolikus (ez máig így van délkelet-boszniában és a montenegrói tengerparton), s ő építtette Herceg Noviban a Savina kolostort.

Ez lenyűgözően kompakt épület, 2014 január 2-án szakadó hóesésben bicikliztem át oda az Orjen-hegységen át a boszniai (pardon, szerb-boszniai) Trebinjéből - a cragorác határőr lehülyézett a produkció láttán. A templomban megemlékeztem az itt megkeresztelt leghíresebb férfiúról. 2005 vízkereszt napján itt lett a muszlim gyökerű Emir Kušturica Nemanja Kušturicává. Addig sem volt népszerű Szerbián kívül a Balkánon, ezzel meg végleg betett. (Egyébként a volt jugoszlávia területén nehéz olyan értelmiségit találni, aki a "Papa szolgálat útra ment" és az "Emlékszel még Dolly Bell-re" kivételével ne utasítaná el a filmjeit, mint a Balkán hamis ál-romantikus ábrázolásait. Tessék utána nézni, ha másnál nem, Végel Lászlónál.)

Tehát a kisebbik Košaca Szkopjéba került, ahol iszlamizált s a helyi beglerbég, a róla elnevezett helyi mecset építtetője, Ishak bey adoptálta. Hamarosan - miként a buzgó neofiták általában - magasra emelkedett a nomenklatúrában: először szkopjei, majd a balkáni/ruméliai csúcsgovernátor, boszniai beglerbég lett.

S mindeközben félkézzel megalapította Szarajevót meg Yeni/Novi Pazart.

×××

1389 után - Rigómezőnél, tudjuk, annyira nyertek, hogy megszűnt az egységes államuk - a szerbek valami olyas viselkedést produláltak, mint majd' másfél évszázaddal később a magyarok. Persze az ma már nem ítélhető meg hótziher, hogy ellent tudtak-e volna állni a lendületben lévő oszmán államnak, de az a széthúzás és balfékeskedés, amit a 15. században produkáltak, elrettentő példaértékű. (Lásd még Zápolyáék, Werbőczyék, Miksáék és haverjaik cselekedeteit Mohács után.)

A még szerb fennhatóságú területen despoták uralkodtak. Keleten Konstantin Dragaš, középütt a Lazarevićek (lásd a már bemutatott közép-szerbiai kolostorokat) és a Brankovićok (elsősorban Vuk Branković), kik közül aztán néhányan magyar földön folytatták a szerencsétlenkedéseiket. Délen Marko király rövid távon halálra ítélt államocskája egzisztált egy ideig. A mai Bosznia nyugati részén Hrvoje Vukčić volt az úr, keleti felén pedig két család osztozott: a már említett Kosača és Pavlović-Radinović.

Már csak legitimációs célokból sem lehet véletlen, hogy a hagyomány elősorban ehhez a két családhoz köti az első nagykaliberű balkáni szandzsákbég, a városalapító Ishakoğlu Isa Beg/Isa beg Ishaković eredetét.

Valószínűbb az előző posztban tárgyalt Kosača-eredet, de vannak hívei a Pavlovićoktól való leszármazásnak is. Eszerint a nemesi származású - talán a Pavlovićokkal is rokonságban álló - Isa Hranićot (e verzió szerint ez volt Isa bég eredeti neve) Kelet-Boszniából hurcolták el a törökök, az oszmán adminisztráció akkori balkáni központjában, Szkopjében élt, iszlamizált s lett az, ami.

Persze lehet, hogy mindez csak legitimizációs legenda. Nem baj. Mindig - ma is - az a fontos, miben hisznek az emberek. Nem a tények.

Amiket e témában ráadásul nem ismerünk.

xxx

Ha már a - feltételezett - genealógia, akkor még egy kicsit Ishakoğlu Isa Bey/Isa Beg Ishakovićról (?-1470).

Ami bizonyos, hogy őt Ishak Bey, szkopjei szandzsákbég fogadta örökbe s tőle vette át a szkopjei helytartói címet. Ez az Ishak Bey (?-1454?) is érdekes figura volt, részt vett a 15. első felének számos balkáni történésében.

Az ő származása körül is izgalmas teóriák vannak. Az egyik szerint ő is szerb gyökerekkel bírt; ráadásul e variáció szerint a NP/Szarajevót alapító Ifjabb Isa Béghez hasonlóan a Hranić-famíliából származott és fogságban adoptálta őt egy 14. század végi nagy oszmán hadvezér, Yiğit Bey pasa (?-1413, majd róla is). E nézet szerint így már nem volt különleges, hogy - mi, szerbek a renegációban is tartsunk össze alapon - ő a szintúgy a Hranićok felől érkező Isa Béget (a városokat alapítót) adoptálta.

A másik nézet kevésbé romantikus. Eszerint az említett Yiğit Bey pasának vér szerinti fia lett volna.

Mindenesetre Ishak Bey komoly szereplője volt annak a kaotikus kornak, amelynek során az oszmán birodalom nagyjából a boszniai határig nyomult előre az 1400-as évek első felében. Részt vett az első, 1432-36-os Gjergj Arianiti-féle albán felkelés leverésében, majd harcolt a nagy nemzet hős, Gjergj Kastrioti/Skënderbeu/Szkanderbég ellen is. Meg Hunyadi János ellen a niši csatában.

Szóval ő már kissé a mi történelmünknek is része.

xxx

Yiğit Bey

Akkor mendegéljünk tovább visszafelé a múltban: jöjjön most az Isa Beg Ishakovićot örökbefogadó Ishak Beg adoptálója (vagy talán: vér szerinti apja) Yiğit Bey. Ő a törzséből igazi "első generációs gâzi" (hitharcos) a Balkánon; oszmán terminológiával: Rumeliában.

Eredeti neve Saruhanlı Yiğit Bey volt, ami utal származási helyére: az úgynevezett Saruhani Bégségre/Emírségre, amely Anatóliában/Kisázsiában volt található, a mai Manisa térségében. A vidék az egykori Lydia része volt, s hosszú bizánci fennhatóság után a szeldzsukok a 12-13. században rendezkedtek be itt. Száz évvel később - a szeldzsuk Konyai (Ikoniumi) Szultanátus fragmentálódásával - saját helyi kis oguz-török dinasztiájuk, a saruhanidák (Saruhanoğulları) egy volt, többek között a Söğüt vidéki oszmánok mellett az egymással is rivalizáló török törzsek között. A saruhanidák az oszmánok második felemelkedéséig, 1413-ig bírták szállásterületeiket, aztán a többi alávetett törzshöz hasonlóan betagozódtak a megerősödő, emelkedő és terjeszkedő oszmán államba.

(Erre az úgynevezett második birodalomalapításra azért volt szükség, mert a már a Balkánon is jelentős pozíciókat szerző oszmánokat, akiknek fővárosa 1363 óta a mai Edirnében (Drinápoly) volt, 1402-ben az ankarai csatában az alapvetően mongol etnikumú hadsereget irányító Timur Lenk, mondhatni az össz-história egyik, ha nem "a" legvéreskezűbb hadvezére szétverte, az 1389-es rigómezői csata után a szerb Miloš Obilić által meggyilkolt I.Murád szultán fiát és utódját, I. Bayezidet, kinek beceneve "Yıldırım" azaz Villám volt, foglyul ejtette s haláláig vaskalitkában hurcolászta magával. Úgy tűnt, az oszmánok végleg elbuktak... De Sánta Timur 1405-ben meghalt, nomád állama annak rendje s módja szerint széthullott és Return of the Osmans. Kiderült: számukra még csak akkor kezdődött a történelem.)

A saruhanidáknak vannak Kisázsiában máig látható emlékeik. Például Yiğit Bey egyik felmenője, Muzafferüddin İshak Bey (uralkodott: 1362-138 építtette a máig látható manisai nagymecsetet. Egyébként ajánlanám megtekintésre/tanulmányozásra a szeldzsuk/preoszmán építészetet. 2008 nyarán Konyától Selçukig végig tanulmányoztam, emlékezetes volt. A korai oszmán architektúra - mondjuk Mîmar Sinân előtt - amikor még nem a közismert tamburos-kupolás-karcsú minaretes mecsetek uralkodtak még, hanem az erődszerű lapostetejű, közép-ázsiai és iráni eredetű toronyszerű felépítménnyel, egészen más összhatást adott a korabeli városképnek is. De nagyon elnyargaltam; vissza a saruhanidákhoz.

Fegyveres potenciáljukat a hatalom megfelelően csatornázta: az újonnan meghódítandó területek határvidékeire, úgyszólván a frontra telepítette őket.

Yiğit Bey tehát így került Ruméliába, már a 14. század utolsó harmadában (tehát az ankarai katasztrófa előtt). A rigómezői csatában az oszmân csapatok egyik parancsnoka volt, majd 1392-től haláláig, töb mint két évtizedig ő volt a szkopjei (Üsküp) szandzsák vezetője. E minőségében adoptálta (vagy nemzette) Ishak Beyt. Ahogy arról az előbbi posztban szó volt.

P.s. Ezt a - lehet - elborzasztó genealógiai elkalandozást nem (ön) kínzásból irogattam az elmúlt napokban. (Meg még folytathatnám is...) Azt próbáltam vele érzékeltetni, hogy micsoda különböző világok találkoztak itt a Balkánon (s nálunk is a százötven év alatt, túl a hadi eseményeken és a gólya-gólya-gilicén).

Rendkívül érdekes az etnikai keveredés szintúgy, mint a helyi lakosság különböző válaszai az oszmánok/iszlám megjelenésére az elit (nemesség/egyház) és a plebs részéről. Erről a színes világról reményeim szerint írok még más (szúfi, kulturális) aspektusokból is.

Temető

Tavasszal írtam itt az egykori szandzsáki zsidó közösségről. Néhány kép a Novi Pazar-i zsidó temetőből.

Szandzsák, vénasszonyok nyara, Ribariće, Ibar

Golija, majd' kétezres lágy alpesek

Szandzsák, vénasszonyok nyara

Pešter-plató

Idlib, Szarajevó, Mogadishu

Erdoğan mondjuk csak az első kettőt emlegette volt, mint a török külpolitika akciórádiuszának két végpontját, Ankara a fekete kontinensen (szabad ezt ma így írni?) is sertepertél. Nem is visszafogottan. Az utóbbi időben írtam erről a blogomon Szomália viszonylatában. (lásd az alant csatolt anyagot). Terjesszük ki ezt most az egész kontinensre.

Kezdem azzal, ami a kedvencem. A múlt, a gyökerek, mert bármennyire is követendők az angolszász politológiai iskolák alaptézise, miszerint "max. a 19. században rejlik minden aktuális probléma gyökere", az embereket s államokat évszázados beidegződések, szocializációk mozgatnak. Úgyhogy akkor: az oszmánok Afrika-viszonyától kezdve.

A török politikatörténet és politológia négy nagy etapba korszakolja a török-afrikai kapcsolatokat. (Mert talán ebben - is - az eredeti forrásokhoz kellene nyúlni, eredeti nyelven, nem csak azt, hogy mit írnak a nyugati nagymegmondó think tankek. Meg nagybetűs emberek; tessék követni ezt Irak elmúlt másfél évtizede kapcsán. De ezt már annyiszor sóhajtottam el, hogy én magam fáradok bele.)

Az első korszak (tarihi perşpektif/ilk dönem) az oszmánoké. Akiknek ekkor látóhatára az észak-afrikai iszlám területek felé terjedt ki. Kedvenc szultánunk, Nagy Szulejmán apja, a korán elhalálozott I. Szelim, Yavuz, a Rettenetes 1517-ben hódította meg a mamelukok Egyiptomát, majd a hosszú uralkodás után Szigetváron Zrínyi/Zrinski előtt pár órával elhunyt (mi ennyi előnyt tudtunk volt felmutatni s azt sem mi mutattuk fel) Magnificant idején az oszmán befolyás lassan, de biztosan a mai marokkói határ vidékéig terjedt.

Közvetlen hatalomgyakorlásról Egyiptom (Mısır/1517-1882) és Tripolitánia (Trablusgarp/1551-1912) esetén beszélhetünk, Tunézia (Tunus/1574-1881) és Algéria (Cezayir/1516-1848) már lazább szálakkal (a Porta által legitimizált, sokszor önállósodó helyi vezetők (bejek és dejek) uralma alatt álltak, bár kétségtelenül az oszmán univerzum részei voltak. Isztambulban ide soroltatott még Etiópia egy része is (Habeşistan/1555-1916).

A közvetlen vagy közvetett oszmán közigazgatás alatt álló területeken túl diplomáciai-gazdasági kapcsolatok marokkói dinasztiákkal és a mai Nigéria északi részén található Kanem-Borno-i szultanátussal alakultak ki. III. Murad szultán idején a nagy távolság és a Szahara jelentette geográfiai akadály ellenére mondhatni komoly katonai együttműködés alakult ki a két állam között.

Aztán a hanyatlás századában (19.) felerősödött az afrikai oszmán diplomácia. A Fényes Porta egyfajta diplomáciai lerakatokat hozott létre a mai Szudán, Dél-Szudán, Uganda, Csád és Mali különböző urbanisztikai központjaiban. A tanzimat-reformokat követően az oszmán külügyminisztériumban külön részleg foglalkozott Tripolitánia ès Afrika ügyeivel. 1861 után pedig a brit fennhatóságú Dél-Afrikában hoztak létre diplomáciai kêpviseletet. 1912-ben az etiópiai Harar-ban oszmán főkonzulátus nyílt. Ennek nyomán már a Török Köztársaság nyitotta meg az első szubszaharai (Sahraltı Afrika’daki - SAA) nagykövetségét a négus fővárosában, Addis Abebában.

Utána hosszú csendes időszak következett (ikinci dönem) a köztársaság első félévszázadában, amelyre a török diplomáciatörténet az építkezés koraként tekint. Az erőösszpontosítás a NATO-hálózatban a Szovjetunióra irányult, s ha a belpoitikai káosz engedte, kezdődött az EU felé kacsingatás. Afrikában új képviseletek nyíltak, de az erő gazdasági offenzíva az előbbi okok folytán váratott magára.

Az Afrika politikası úgynevezett harmadik kora (üçüncü dönem) 1998-ban kezdődött. Ekkor jelent meg az új kereskedelmi-gazdasági Afrika-startégia a hangzatos "Afrika Ülkeleriyle Ekonomik İlişkilerin Geliştirilmesi Stratejisi" (Gazdasági kapcsolatok fejlesztésének stratégiája az afrikai országokkal) címmel. A gazdasági nyomulásnak megfelelően 2005-öt a kormány Afrika-évnek nyilvánította, s ennek megfelelően erősítette a kontinensen lévő képviseletek személyi állományát. 2008-ban volt az első Törökország Afrika Együttműködési Csúcstalálkozó (Türkiye-Afrika İşbirliği Zirvesi) 49 afrikai ország részvételével s Abdullah Göl köztársasági elnök vezényletével.

2010-ben fogadták el az Afrika-stratégia Dokumentumot (Afrika Strateji Belgesi), amelynek alapján 2012-ben elkezdődhetett a török afrika-politika negyedik etapja (dördüncü dönem).

Ennek általános célkitűzései az alábbiak valának:

- Afrika békéjének és stabilitásának támogatása
- az afrikai országok gazdasági, gazdasági és társadalmi fejlődésének elősegítése
- segítségnyújtás, humanitárius segélyek, aktív részvétel a gazdasági szerkezetátalakítás
- az afrikai erőforrások fejlesztéséhez való hozzájárulás az afrikaiak érdekeinek figyelembe vételével
- a kapcsolatok fejlesztése az egyenlő partnerség és kölcsönös előnyök alapján.

Ez így erősen lózungos, de a gyakorlatban több is történt. A 2. Törökország-Afrika partnerségi csúcstalálkozót (II. Türkiye-Afrika Ortaklık Zirvesi) 2014-ben Egyenlítői Guinea fővárosában, Malabóban tartották. A helyválasztás rámutatott: Ankara Fekete-Afrikában is nyomul. A török gazdasági befektetések többek között a bányaiparban, az infrastruktúra-fejlesztésben és kulturális területen voltak szignifikánsak. A csúcstalálkozón 2015-2019-re ötéves tervet fogadtak el; ennek alapján a következő meeting 2019- en várható.

Az elmúlt tíz évben egyébként az afrikai török nagykövetségek száma 12-ről 39-re emelkedett. Ilyen helyeken jött létre új képviselet: 2009:Tanzánia, Elefántcsontpart, 2010: Kamerun, Ghana, Mali, Uganda, Angola, Madagaszkár, 2011: Zambia, Mozambik, Mauritánia, Zimbabwe, Dél-Szudán, Szomália, Gambia, 2012: Niger, Namíbia, Burkina Faso, Gabon, 2013: Csád, Guinea, Eritrea, Dzsibuti. 2014: Demokratikus Kongó, Ruanda, Botswana, Benin, 2015: Sierra Leone, Egyenlítői Guinea.

Gondoljunk bele, mekkora hivatali apparátus és az a mögött álló széles oktatási-képzési rendszer kell egy ilyen volumenű intézmény- és humánerő-bővítéshez.

És milyen széles körű és strukturált célkitűzések.

Mindeközben az afrikai országok Ankarai képviseletei is szépen szaporodtak; a 2008-10-ről 33-ra. (Algéria, Angola, Benin, Burkina Faso, Burundi, Csád, Kongó, Demokratikus Kongó, Elefántcsontpart, Dzsibuti, Egyiptom, Etiópia, Gabon, Gambia, Ghana, Guinea, Kenya, Líbia, Mali, Mauritánia, Marokkó, Niger, Nigéria, Ruanda, Szenegál, Szomália, Szudán, Dél-Szudán, Tanzánia, Tunézia, Uganda, Zambia, Dél-Afrika)

Sorolhatnám még a török elnöki, miniszterelnöki vagy külügyminiszteri látogatásokat a célkontinensre, de unalmas lenne (ha ez eddig nem volt az...).

Inkább csak egy statisztika: Törökország Afrikával folytatott kereskedelmének volumene a 2003-as 5,47 milliárd dollárról 2014- 23,4 milliárd USD-re növekedett. A növekedés azóta is töretlen. Ankara szerint azonban ez sem elég. Szinte minden, a témában történő hivatalos megnyilatkozásban elhangzik az ősi SPD-jelszó:

Vorwärts!

Ziyaret

2008-ban egy tipikus februári napon (azaz: huszonnégy órán belül négy évszak; eső, szél, szellő, napsütés, kánikula) bejrúti egyetemi teendőim után jártam egyet a kornison, majd vidéki otthonomba autóztam. Így már megázva, átfázva majd megsülve nézhettem a tévében, amint lobog a sok sasos vörös zászló a prishtinai főtéren. Na, gondoltam, ebből még hajcihő lesz. Lett is, csak kisebb. És még nem is ért véget. (Megoldásra persze csak geológiai időintervallumban számíthatunk.)

Lehet, hogy egy kicsit sok már a téma emlegetése, de a török elnöki látogatás sok minden másra is rámutat. Például a török-szerb viszony történelmi aspektusaira is - össz-balkáni viszonylatban.

Merthogy az albánok.

Az Erdoğan-féle AKP 2002-es hatalomra jutásakor, a beinduló Stratégiai mélység-doktrínában azonmód megnövekedett az albánok ázsiója. Annak idején nevezték ezt a Davuloğlu-i programot "neooszmanizmusnak" is, amit sokan fejcsóválva fogadtak (én is, minthogy az annál több is, kevesebb is és árnyaltabb is volt), mindenesetre balkáni viszonylatban többé-kevésbé megállja a helyét.

Az oszmán-kor az albánok reneszánszával ért véget (az utolsó fél évszázadban ők adták a politikai elit nagy részét), s a neo-korban ismét ők érezhették magukat Ankara figyelmének fókuszában. Az albánok lakta területek az Adriatikumig húzódó korridorként sejlettek fel a török geopolitikai térképén.

Ennek megfelelően Törökország másnap elismerte Koszovó 2008. február 17-én egyoldalúan kikiáltott függetlenségét. Meg amúgy az Iszlám Világliga jelentős szereplőjeként meg kellett erősítenie, hogy a muszlim törökök - a boszniai háború tapasztalatai alapján - a szerbek ősellenségei.

Ez az attitűd akkor változott meg, amikor egy évvel később a Stratégiai mélység doktrinátora, Ahmet Davutoğlu került a külügyminiszteri székbe. Ő a regionális tényezőkhöz könyve alapvetéséhez igazodva a "nulla probléma"-elve alapján közelített - Szerbia esetében sikerrel. Ugyanis Belgrádban is volt fogadó készség.

Ez az időszak volt a szaúdi/vahhabita behatolás első hulláma az ország déli részén; így jól jött a török felajánlkozás. A mindig hevített Rigómező, 1389-téma kissé kihült. Jött is némi tőke Törökországból.

Aztán az unos-untalan emlegett "arabtavasz" érkezett, Ankara keletre figyelt és Erdoğan Koszovóba látogatott. Ez a 2013-as ziyaret végül kiverte a biztosítékot Belgrádban. A Cumhurbaşkan ugyanis azt találta mondani az albán nacionalizmus - az az egykori oszmán adminisztráció - központjában, Prizrenben, hogy "Koszovó Törökország, Törökország Koszovó." Belgrádban meg szívgyógyszer után nyúltak.

A megfagyott kapcsolat lassan engedett. Meg Erdoğan szavai az albánok nem elhanyagolható részében nem szívmelegséget, hanem szintúgy arithmiás zavart okozott. Nevezetesen a szekulárisok között (és hát ez Koszovóban - meg az anyaföldön is - a többség...). Nekik az oszmán éra az idegen elnyomással ekvivalens.

És volt itt még valami. Amíg Erdoğan és Gülen (már megint... Gülen türklerin Sorosudur, mondhatni) csókosai voltak egymásnak, Koszovóban a hitszónok hálózata jelentette a török támogatás legtöbb formáját. Aztán amikor 2013-ban bekövetkezett a nagy válás, Erdoğan nyomására ott is egymás után zárták be a "Gülen-intézményeket", ez ugyancsak nem esett jól a helyi lakosságnak, amely minden forrásból kész táplálkozni.

A tavaly júliusi sajnálatos eseményeknek a Balkánra mutató szálacskái is vannak. Jelesül, hogy a szerb titkosszolgálat látta el Erdoğant olyik információval, amely felfedte olyan török katonatisztek részvételét a puccs-vagy-miben, akik 1999-ben a nemzetközi erők keretében részt vettek a szerbek elleni koszovói háborúban; s emiatt maradtak máig a szerb szervek látókörében.

Helyi médiaforrások szerint ekkortól változott meg ismét gyökeresen Belgrád és Ankara kapcsolata. Így a szerb kormány az elsők között ítélte el a puccs-vagy-mit. Mindeközben ez a balkáni tengely háromszöggé alakult Oroszország aktív belépésével. (Erről - miután hosszú téma - majd külön.)

Aztán jött a török elnök. Vučić a belgrádi várban, hol egykor az oszmán beglergégek emlékeztek Szibinyáni Janóra, Erdoğant kísérve azt találta mondani: "Szerbia nem fog visszatérni 1389-hez."

Erdoğan meg máshoz nem tért vissza. A koszovói sajtó a látogatás kapcsán szörnyülködik: hol van már 2013, a török elnök szerbiai látogatása kapcsán egyetlen alkalommal sem ejtette ki Koszovó nevét.

Még Novi Pazarban sem. Ami uszkve negyven kilométerre van az észak-albán államtól.

Sultan hoşgeldiniz!

Ilyen transzparensek is maradtak. Így aztán igazán nem mondható, hogy az előbbi poszt túlzás volt. Sőt. Olyan is volt: "Osman torunlar". Ami annyit tesz "oszmán-unokák". Reneszánsz ez a javából.

És, miként az anavatan-ban manapság szokás, tacepaókon ment a gülenisták kemény ekézése is. Ami igencsak pikáns.

Tekintve, hogy a "sajnálatos júliusi eseményekig", azaz a tavalyi puccs-vagy-miig a balkáni török társadalmi-kulturális-oktatási jelenlét gyakorlatilag a Fethullah Gülen-hez köthető nemzetközi hálózat itteni filiáléiban testesült meg. Ezek szervezték az ösztöndíjakat, ifjúsági klubbokat, segély-osztást stb.

A nagy nyári fordulat után ezek vagy megszüntek vagy átcsatornázódtak a török állami intézményhálózatba. Most az egykori gülenista intézmények Ankara ruhájában lejtik tovább csábtáncukat

Az itteni közönség szájtáti ámulatára.

(Pár napos késéssel fb-posztok utánközlése. aztán, ha utolérem magam, naprakészen.)

A király látogatása

Illetve a szultáné. Egy hete járt itt Erdoğan. Két napos szerbiai látogatásának felét itt töltötte, ami azért jelent valamit.

Ő maga is mondta, itt a városháza előtt: "A Szandzsák a legfontosabb híd számunkra Szerbia felé" - s eközben a mellette álló Vučić elnökre sandított.

Merthogy Yenipazar sanjaği régóta játszik híd szerepet. Hol kelet-nyugat, hol észak-dél viszonylatában. Amikor a Gesamtmonarchie eljátszotta a kvázi-gyarmatosító szerepet a Balkánon, az oly sokszor emlegettem volt berlini kongresszus (1878, directed by Bismarck, guest star Gr. Julius Andrassy) nyomán a Szandzsák híd volt a k.u.k által megszállt, de de iure oszmán Bosznia és a de facto török fennhatóságú területek között. És ez a híd egyben gátként választotta szét a két alakulófélben lévő "testvéri" délszláv politikai entitást, az - akkor - Obrenović-ok kormányozta Szerbiát és a Njegošok csudálatos operett-államát, Montenegrót.

Hídlátogatást aztán szultán is abszolvált: 1911-ben a vész előtt V. Mehmed járt Novi Pazarban. Még épp idejében, mert egy évvel később kitört az első balkáni háború, s az előbb emlegetett szláv testvérek felosztották egymás között a Szandzsákot.

Egyszer már a modern Törökország is rámozdult a régióra: az ezredforduló után az immár az AKP-vezette kormány - a davutoğlu-i Stratégiai mélység alapján - bepróbálkozott az egykori oszmán tartományban (is). Az akkori szerb kormánynak nem is nagyon volt ez ellenére, miután akkoriban erős vahhabita tevékenység folyt errefelé, s a "török módi" Belgrád számára elviselhetőbb "iszlamista" alternatívát jelentett, mint a szaúdi modell.

Rügyezett azonban a sogenannte "arabtavasz", s Ankara másfelé figyelt. Egy ideig.

Most újra itt sertepertél a Balkánon. S Belgrád - iszlám-vonalon legalábbis - hasonló kontextusban érzi magát, mint tíz éve, miután az arabtavasz-indukálta iszlamista radikalizmus vagy a szoftosabb szaúdi vonal ismét befolyást igyekszik szerezni a térségben. Ankara megint jókor jött/jön. A kulturális befektetések mellett talán mégiscsak meglesz majd az ide vezető gázvezeték meg autópálya.

Ergoğan jól érezhette magát Novi Pazarban. Tárgyalt a helyi politikai elittel, vallási vezetői testülettel, recitált a mecsetben, nótázott az egyik helyi vallási aszonykórussal. Az érkezésekor több, mint tízezer, török zászlót, elnöki fotót, a tavalyi puccskísérlet (vagy mi) leverését éltető transzparenst tartó sanjaklı várta a főtéren, ahova az óvárosban lévő futballstadionból szállították autóval. Oda pedig két hatalmas helikopterrel érkezett, ahogy az egy uralkodótól elvárható (és a szandzsáki útviszonyoknak megfelelően) - színpadiasan alászállt.

Mennyből az angyal.

(A Mancsba küldtem - 2017/40. sz. 2017. 10. 05.)

Népirtás Mianmarban

Buddha eltakarja a szemét

Emberi jogi szervezetek november 5-ét a rohingják napjává tennék, hogy felhívják a figyelmet a mianmari humanitárius katasztrófára. Ám sem a globális nagyhatalmak, sem a regionális szereplők nem érzik a sajátjuknak a számkivetett kisebbség szenvedéseit. A tragédia következménye a helyi muszlim közösségek radikalizálódása lesz.

Az Indiai szubkontinens és Indokína határvidékén népirtás zajlik – egy olyan nép a célpont, amelynek neve sokak szerint magában hordozza sorsát. A rohingja szó ugyanis áldozatot, szánalmat keltő jövevényt jelent. Sorsuk évszázadok óta nehéz, nem először fenyegeti őket elűzetés, tömeges nemi erőszak és legyilkolás – egy olyan országban, amelynek többségi népessége is éppen csak ébredezik a hosszú diktatúrából.

Az iszlám világ sajtója már legalább fél éve naponta tudósít a mianmari hadsereg brutális fellépéséről a rohingják ellen. A közel-keleti közösségi oldalakon horrorba illő videók, képek jelennek meg csoportosan felakasztott gyerekekről, megerőszakolt nőkről, agyonvert férfiakról, menekültek tömegeiről. Számos iszlám országban voltak demonstrációk, néhol – miként a csecsenföldi Groznijban – több százezer fő részvételével. A bangladesi–mianmari határt jelentő Naf folyó bangladesi oldalára immár félmillió rohingja érkezett, a Mianmarban élő közösség csaknem fele. Itt nyomorúságos táborokban vagy egyszerűen csak a pusztaságban táboroznak, híján a legalapvetőbb feltételeknek. António Guterres ENSZ-főtitkár a múlt héten humanitárius katasztrófának és emberi jogi rémálomnak nevezte a helyzetet, a világszervezet pedig hivatalosan is etnikai tisztogatásnak minősítette az eseményeket.

A mianmari hadsereg – a kormány szerint – rohingja radikális szervezetek erőszakos akcióira válaszul kezdett „tisztogató műveletekbe”. Vagyis a lakosság tömeges elűzésébe, több helyen közvetlen legyilkolásába, tömeges nemi erőszakba és más válogatott kínzásokba. A menekültek visszatérését megakadályozandó, a hadsereg a bangladesi határon taposóakna-zárat épít ki. De menekültek nem csak Bangladesbe érkeznek, hanem szárazföldön Thaiföldre, vízi úton Malajziába, Indonéziába és a Fülöp-szigetekre is. Súlyos regionális konfliktus alakul ki a szemünk előtt.

A katasztrófáról megszólalt a dalai láma is, nagy visszhangot kiváltott nyilatkozatában arról beszélt, hogy „Buddha most a rohingják mellé állna”. Ám sokáig néma maradt az, akinek pedig nagyon várták a szavait: a Nobel-békedíjas Aung San Suu Kyi (Aung Szan Szú Kji). Az ellenzék korábbi vezetője, aki hosszú éveket töltött házi őrizetben, és a katonai diktatúra alatt a nemzet lelkiismerete volt, most pedig gyakorlatilag a kormány élén álló külügyminiszterként országa legbefolyásosabb civil politikusa, hetekig nem nyilvánított véleményt a Rakhine tartományban zajló eseményekről. Végül hetekkel az atrocitások elszabadulása után televíziós nyilatkozatban érintette a témát: elítélte az emberi jogok megsértését mindkét oldalon és a felelősök törvény elé állítását ígérte. A rohingja szó nem hagyta el a száját.

Rohingják a múltban

Bár a hivatalos mianmari álláspont tagadja, a muszlimok évszázadok óta jelen vannak az ország nyugati részén. A terület etnikai és vallási értelemben is határvonal a Hindusztáni-félsziget túlnyomórészt muszlimok lakta keleti végei és az Indokínának nevezett délkelet-ázsiai régió alapvetően buddhista dominanciájú vidéke között. A muszlimok emberemlékezet óta jelen voltak itt, a 9. századtól alapított kereskedőtelepek ritka hálózata után a 15. században bukkantak fel nagyobb számban, s alapítottak államot Arakán területén. A konfliktus idővel folyamatossá vált az erősödő burmai állammal. Amikor ez utóbbi a 18. század végén bekebelezte a területet, megkezdődött a muszlimok kiszorítása. A mianmari narratíva szerint a rohingjákat a britek telepítették be az általuk ellenőrzött Bengáliából, s ezért idegeneknek, jöttmenteknek tekintik őket, akik nem jogosultak az állampolgárságra. Kétségtelen, hogy az angol uralom alatt, 1826-tól érkeztek muszlimok a térségbe, ám a többség gyökerei az évszázados múltba nyúlnak vissza.

Amikor a hat évtizedes brit uralom után, 1947-ben Panglongban összeült az ország függetlenségét előkészítő nemzeti konferencia, a rohingják képviselőit meg sem hívták, s ez már nem sok jót jósolt. Az első parlamenti választáson nem vették őket névjegyzékbe, mondván, megbízhatatlanok, lojalitásuk megkérdőjelezhető. Burma 1948-ban függetlenné vált, és Sao Shwe Thaik, az ország első elnöke nem hagyott kétséget: Burma a buddhista burmaiaké, mondotta, a muszlim rohingják pedig úgy fejezhetik ki lojalitásukat, ha a Koránt is burmai írással olvassák, buddhista neveket adnak gyermekeiknek, a nők elhagyják a kendőt, és engedélyezik nekik, hogy buddhista férfiakhoz menjenek feleségül.

Az országban a függetlenség kikiáltása után fél évszázadon át a nacionalizmus és szocializmus sajátságos, ázsiai hibrid rendszere működött – ez a mindennapokban egyszerűen katonai diktatúrát jelentett. A muszlimokat több hullámban fosztották meg a tulajdonuktól, egyes helyeken ez elérte a vagyon 90 százalékát. Megpróbálták rájuk kényszeríteni a buddhista vallást és kultúrát, a muszlim vallási házasságokat hivatalosan törölték, a muszlim neveket és a hidzsábot betiltották, a vallási iskolákat bezárták, az utazást korlátozták, a rohingják lakta területek infrastruktúráját látványosan elhanyagolták. Az 1982-es állampolgársági törvény csak a „hivatalosan elfogadott” nemzetiségek tagjainak és a függetlenség elnyerése előtt ott élt külföldiek leszármazottjainak adta meg az állampolgárságot, a migránsnak minősített rohingjákat pedig kizárta belőle.

A 2008-tól elindult politikai változások, a 2010-es, majd 2015-ös parlamenti választás után mára polgári vezetése is van az 1989-től hivatalosan Mianmarnak nevezett Burmának. Ám a hadsereg és az erőszakszervezetek szerepe továbbra is meghatározó. Rajtuk kívül a legerősebb társadalmi befolyással a buddhista szerzetesi közösségek (sanghák) bírnak; különösen a katonai rezsimmel évtizedek óta összefonódó radikális szerzetesek és kolostoraik. Szervezeteiknek erős a befolyása a buddhista identitásra, és agresszív iszlámellenes propagandát visznek. A legjelentősebb közülük az 1999-ben létrejött 969 Mozgalom, amely a tisztán buddhista Mianmar megteremtését tűzte zászlajára. (Az elnevezés szimbolikus: Buddha kilenc attribútumát, hat alapvető tanát és kilenc közösségét jelképezi.) Az elméleti alapokat a vallásügyi minisztérium hivatalnoka, Kyaw Lwin vetette papírra az egyébként multietnikus, buddhista-keresztény délkeleti városban, Mawlamyine-ban. A kezdetben a fiatalok vallási oktatására koncentráló szervezet hamarosan az iszlám elleni fellépés szószólója lett; s a nem bántás (ahimsa) dogmáját vis maior esetén az önvédelem jogával írta felül. S a Mianmar buddhista identitására, a csaknem 50 milliós buddhista közösség fennmaradására leselkedő fő veszélyt az egymilliós muszlim kisebbségben, s az általuk folytatott dzsihádban fedezték föl.

Ma a szervezet vezetője a 49 éves Ashin Wirathu buddhista szerzetes, aki szélsőséges nézetei miatt korábban jó pár évet lehúzott a börtönben. A politikai reformok farvizén szabadult, s 2012-ben már ő volt az arca a rohingják elleni fellépésnek. Az északi Mandalay közeli Masoeyein kolostor vezetője, és ő irányítja az ultranacionalista Etnikum- és Vallásvédelmi Tanácsot (Ma Ba Tha) is. A 969 és a mianmari kormány viszonya homályos: sokan úgy tartják, közvetlen a kapcsolat a 969-hez köthető buddhista szerzetesek és a kormányzat (s még inkább a hadsereg) között, mások szerint az állam csak jóváhagyja, amit tesznek, megint mások a 969 önállóságát tételezik. Kétségtelen azonban, hogy a szélsőségesek muszlimok elleni fellépését a kormány nem akadályozza, a szervezetet pedig – a buddhista gazdasági elit adományai mellett – az állam is finanszírozza, arra hivatkozva, hogy a 969 a buddhizmus egyik fő letéteményese.

E szervezet is hozzátette a magáét a rohingja kisebbséget az elmúlt évtizedekben több hullámban ért támadásokhoz. Alkalmanként néhány tucat, máskor – mint 1991-ben – már több százezer muszlimot üldöztek át a szomszédos Bangladesbe. A lakosság és a katonaság 2001. szeptember 11. után is „közös akcióba” kezdett a helyi muszlim közösségek ellen – úgymond megelőzési céllal. Az pedig borítékolható volt, hogy a súlyos repressziók hatására előbb-utóbb felüti a fejét a muszlim közösség szervezett ellenállása. Ahogy azon is csak kevés beavatott csodálkozott, amikor a hadsereg 2012-es, sokadik brutális fellépése után megjelent az ellenállás radikális formája is. Miután a haddzsról, a mekkai zarándoklatról hazatérő muszlim prédikátorokat nemi erőszakkal vádolták meg, s ismét elszabadult a pokol, immár fegyveres ellenállás született.

Ellenséges térségben

A mostani erőszakhullám 2016 októberében kezdődött. A mianmari–bangladesi határon támadás ért egy mianmari határőrőrsöt, kilenc rendőr életét veszette. Az akciót egy addig ismeretlen csoport, akkori nevén a Biztos Hit Mozgalom (Yakin/Faith Movement) vállalta magára. A szervezet azóta harcban áll a mianmari hatóságokkal, s kiderült róluk az is, hogy tagjait a bangladesi határ közelében képezték ki, vezetője pedig Szaúd-Arábiában végzett vallási tanulmányokat. Ata Ullah rohingja menekült családban született a pakisztáni Karacsiban, majd a nem elhanyagolható létszámú mekkai rohingja közösség tagjaként Szaúd-Arábiában élt, s vallási oktatást is ott kapott. Ezt követően szaúdi és pakisztáni állami segítséggel bukkant fel a konfliktus kellős közepén. Az idén tavasztól immár új néven (Arakan Rohingja Megmentési Hadsereg, Arakan Rohingya Salvation Army, ARSA) futó csapatot is ez a két ország gondozza.

Szaúd-Arábia és Pakisztán kormánya másfél évtizede feszülten figyeli a mianmari eseményeket, s tágabban, a muszlim kisebbségeket Dél- és Délkelet-Ázsiában. E figyelemnek mind ez idáig nem sok pozitív hozadéka van. De az sem véletlen, hogy a rohingja menekültektől minden környező ország, így a közvetlenül érintett Banglades és India is igyekszik szabadulni. India számára az Asszam államban élő rohingják a nem kívánatosak, Thaiföldön pedig azt az egyébként kétes érvet hangoztatják, hogy a menekültek radikalizálhatják az ország déli részén élő maláj muszlim kisebbséget. (Biztos, ami biztos, e területet – miként e sorok írója a múlt hónapban személyesen megtapasztalhatta – gyakorlatilag közvetlen katonai megszállás alá vonták.) Ugyancsak személyes tapasztalat, hogy Malajziában Penang és Perak szultanátusokból igyekeznek eltávolítani a rohingja menekülteket. Különösen baljós, hogy ezek az országok nem írták alá az 1951-es menekültügyi egyezményt.

Mindeközben az iszlám világ erősen rokonszenvez nehéz sorsú hittársaival, s a szunnita közösség két, a Közel-Keleten és Dél-Ázsiában középhatalmi szerepre törekvő állama, Szaúd-Arábia és Pakisztán be is avatkozik a konfliktusba. A médiafigyelem mellett közvetlenül támogatják az ARSA-t és muszlim nem kormányzati szervezeteket. Pakisztán úgy tekint a rohingjákra, mint a Hindusztáni-félsziget keleti végein, India hátországában felhasználható kártyalapokra. Titkosszolgálatának (ISI) akciórádiusza Kabultól az üzbegisztáni Taskentig, a kirgiz Ostól a kínai Urumcsin át Rakhine-ig terjed. S mert a regionális szereplők (India, Banglades, Thaiföld) nem sokat tesznek a konfliktus rendezésért, fontos szerep hárulna a globális politikai hatalmakra, az Egyesült Államokra, Európára és Kínára. Ám Washington most Észak-Koreára koncentrál, az EU immár évek óta a belső kihívásaival viaskodik, Kína pedig a burmai kínai kisebbség védelme érdekében – és mert az országot a délkelet-ázsiai kínai univerzum részének tekinti – inkább a mianmari kormány mellett áll. Ki fogja így megvédeni a rohingjákat?

Ma török katonai támaszpont és kiképzőtábor nyílt Szomáliában. A főváros, Mogadishu repülőtere mellett létesített négy négyzetkilométeres bázison jelenleg 200 török katona és kiképző tartózkodik, akik az elképzelések szerint egy időben 1500 fegyveres felkészítését irányítják. Az előirányzott cél 10000 szomáliai katona kiképzése Ankara legnagyobb külföldön létesített katonai támaszpontján.

A megnyitón ott volt a szomáliai miniszterelnök, Haszan Alí Khajrí/Hassan Ali Khayre és a török vezérkari főnök, Hulusi Akar. S elhangzott a remény: ez a bázis is hozzájárul majd az Al-Sabáb Mozgalom elleni sikeres fellépéshez – és majdan a minimum három részre szakadt ország egyesítéséhez.

Ez utóbbi cél rövid távú megvalósítását illetően erős a szkepszisem. De Ankara regionális nyomulása szempontjából különösen érdekes a hír. Az utóbbi időben – ugye – Katarban létesült török katonai bázis. Nem véletlenül. A hagyományosnak mondható török-iráni-szaúdi hatalmi vetélkedés prolongálva. (S ennek kapcsán – is –: szegény kurdok.)

Aztán Ankara Afrikában is nyomul. Kína és Izrael mellett az egyik legaktívabb politikai játékos és gazdasági befektető a kontinensen.

És maga a szultán is meg-megfordul arrafelé. Szomáliában 2015-ben és 2016-ban járt Erdoğan.

Koszovóról már eddig is sokszor. De sohasem elég. Minthogy nyugalom ott talán csak akkor lesz, amikor az afrikai kontinentális lemez az európai alá gyűrődve az egész térséget (velünk együtt) a magasba emeli. Bár lehet, hogy az ötezres csúcsok közötti völgyekért még mindig küzdeni fognak a szerbek meg az albánok.

Előbb egy kicsit az előzményekről. (Nem kell félni, nem megyek vissza Rigómezőig.) Amikor 1999-ben véget ért az eufemisztikusan koszovói válságnak nevezett hajcihő, a következőképpen alakult a politikai pártstruktúra.

A miloševići érában albán ellenzéki főszerepet játszó Ibrahim Rugova Koszovói Demokratikus Ligája (Lidhja Demokratike e Kosovës, LDK) volt a legerősebb politikai párt. A piros mellényes-kockás sálas filosz, akinek belvárosi szobra mellett manapság derékszögben hajlanak meg az elhaladó nejlonszatyros férfiak (némelyikük, ahogy szájról olvastam, a Fátihát rebegi el), 2006-os haláláig első számú vezetője, hogynemondjam, arca volt Koszovónak. Pártja pedig – szociológiai megközelítésben – a városi értelmiség véleményhordozója volt.

A háború után, 2000-ben alakult a fő ellenfél, a Koszovói Demokratikus Párt (Partia Demokratike e Kosovës, PDK), a szerbek ellen fegyveresen fellépő Koszovói Felszabadításai Hadsereg (Ushtria Çlirimtare e Kosovës, UÇK) – mondjuk így – politikai transzformációja. Ennek valamennyi vezetője vidéki gyökerekkel bírt, no meg hadvezetési tapasztalatokkal: valamennyien az  UÇK parancsnokai voltak. Elmodható ez Hashim Thaçiról, Ramush Haradinajról és Fatmir Limajról.

Több parancsnok azonban egy harcálláspontban nem fér meg; hamarosan három pártra szakadt a formáció. A PDK nevet továbbvivő, legerősebb erő vezetője Thaçi lett, Haradinaj a Koszovó Jövőjéért Szövetséget (Aleanca për Ardhmërinë e Kosovës, AAK) vezette, míg Limaj szervezete a Befektetés Koszovóért (NISMA për Kosovën, NISMA) lett. És aztán, ahogy az az egykori Ostblok-ban történni szok, megjelent egy hazatérő milliárdos is (aki egyébként az unikum kedvéért nem Nyugaton lett kőgazdag, hanem a jelcini Oroszországban). Behgjet Pacolli pártja a liberális Új Koszovó Szövetség (Aleanca Kosova e Re, AKR) is évek óta jelen van – igaz, csökkenő erővel – az országos politikában.

Amikor a kockás sálas író 2006-ban meghalt, jöhettek a nacionalisták: a PDK lett a legerősebb párt, Thaçi pedig miniszterelnök (ezt a posztot a „zűrzavar évében”, 1999-2000-ben is betöltötte egyszer). Nem is kellett sokat várni a függetlenség egyoldalú kihirdetésére, és az egyre erősödő feszültségre a gazdasági, infrastrukturális és egyéb téren Koszovóhoz kapcsolt Szerbiával. Thaçi 2014-ig vezette az országot, majd idén tavaszig a ismét a rugovás erő, az LDK adta a miniszterelnököt. Ez idő alatt Isa Mustafa ugyanazokat a vádakat kapta meg, mint minden eddigi vezető koszovói politikus: korrupció. És ezt nem nehéz bárkire ráhúzni, miután az „működteti” a működésképtelen gazdasággal bíró országot.

Miután Thaçit tavasszal köztársasági elnökké választották, pártja kilépett a LDK-vezette koalícióból, ami nyárra előrehozott választást eredményezett. Mindeközben Hágában a nemzetközi bíróság – a szerb kisebbség ekllen elkövetett háborús bűncselekmények vádjával – kezdett nekimenni az UÇK egykori parancsnokainak, ami a három régi  cimbora összeborulását hozta: összeért, ami összetartozik, a három poszt-UÇ pártból (PDK, AAK, NISMA) létrejött a PAN-Koalíció. Csatlakozott még ehhez néhány kisebb formáció is, mint a Ferid Aghani-féle Igazság Párt (Partia e Drejtësisë, PD), a Valon Murati-vezette, Nagy-albániáért küzdő Egység Mozgalom (Lëvizja për Bashkim, LB). Ezt a blokkot Haradinaj vezette – miként az eredmények megmutatták – győzelemre.

Az ellentáborban Avdullah Hoti vezetésével a LA-Koalíció indult, benne a az LDK-val az Alternatíva (Alternativa) nevű pártocskával (Mimoza Kusari-Lila) és a milliárdos Pacolli-féle AKR-rel.

És volt – mindig van – harmadik erő, az Önrendelkezés! (Vetëvendosje!), Visar Yimeri irányításával. Ez a formáció gyakorlatilag mindet akar: szocdem gazdaságpolitikát, védővámokat, nacionalista programot, Albánia-Koszovó egységet. Kaptak is 32 helyet a 120 fős parlamentben.

A győztes erő azonban a 39 mandátumhoz jutó PAN-Koalíció lett. Ennek legerősebb ereje, a PDK volt, amely 21 képviselői helyet szerzett. Csakúgy, mint a másik koalíció legerősebb ereje, az LDK. Miután az alkotmány úgy szól, hogy a köztársasági elnöknek a legtöbb mandátumot szerzett pártot és nem koalíciót bízza meg a kormányalakítással, várható volt, hogy Thaçinak maga felé hajlik a keze. Hosszú, hónapokon át tartó huzavona után Ramush Haradinajt bízta meg kormányalakítással, aki az előzetes egyezségnek megfelelően bevette az LDK-t és az AKR-t is a buliba. (No, meg négy tárcával Pacollit, aki külügyminiszter lett.) Nagykoalíció jött hát létre, kezdődhet a munka. A pénzek újraosztása s eltüntetése.

A politika felhőrégióiban – miként mondották volt egykor a tuggyukkik – ilyen szép játszmák zajlanak. Az ország gazdasága meg sehol. A buszállomásokon fiatalok tömege; várják a Németországba induló menetrend szerinti járatokat. Már akinek van vízuma. Mert a koszovóiaknak még kell. Néhányan meg mennek anélkül.

Amikor legutóbb tavaly Prishtinában jártam isteni szállásom volt a belvárosban. Szauna, edzőterem, uszoda. Meg én, miután más vendég nem nagyon volt. Gyúrhattam testre (bár ennek hatásfoka alacsony volt), könyvekkel agyra, dönthettem magamba a kávét. Hamarosan megint arrafelé vetődöm. Ha a szállás nem is lesz ily szerencsés, ismerősökkel dumálni legalább annyira építő jellegű, mint a bodybuilding.

Nem kevesen vannak, akik szeretnének valami ilyesféle címmel kezdeni. De a történelmi realitás – egyelőre – még két albán entitásról szól. (Meg a “csatolandó” kisebbségi enklávékról Szerbiában, Montenegróban és Macedóniában.)

Először az “anyaországban” esett nyári választások kimeneteléről. (Bár, hogy mi is az “anyaország”... Az albán nacionalizmus motorja, a Prizreni Liga éppen a névadó városban jött létre a 19. század vége felé, ami meg – ugye – manapság Koszovóban van. A Balkán csodálatos. – Mondhatnám, mi is, benne.)

Tehát a júniusi albániai parlamenti választások.

Először is: a globális felmelegedés. A választás napján még albán mércével is rettenetes hőség volt; a megfigyelők szerint ez lehetett a fő oka annak, hogy a részvétel alacsony volt (46%). Vagy az apátia.

Összefoglalva azt lehet írni: a nagy városkifestő, Edi Rama maradt. Pártja, az Albán Szocialista Párt (Partia Socialiste e Shqipërisë, PS) 9 parlamenti  hellyel erősödött, a szavazatok 48%-val 140-ből 74-et szerzett, ami már abszulút többséget jelent. Az ellenzéki jobboldali, Lulzim Basha-vezette Albán Demokrata Párt (Partia Demokratike e Shqipërisë, PD) 7 mandátumot veszítve 28%-kal 43 helyet szerzett. Harmadik a szocdem Szocialisa Integráció Mozgalom (Lëvizja Socialiste për Integrim, LSI) lett, három új hellyel 19 mandátumot szerzett. A maradék néhány helyen a Shpëtim Idrizi-féle nacionalista Szabadság Integráció és Egység Párt (Partia Drejtësi, Integrim dhe Unitet, PDIU) 3 mandátum és Skënder Gjinushi Albán Szociáldemokrata Pártja (Partia Socialdemokrate e Shqipërisë, PSD) 1 mandátum osztozott.

A választások előtt minden figyelem a harmadik legnagyobb pártra, az LSI-re vetült. Ez ugyanis évek óta játssza a mérleg nyelvét az albán belpolitikában. Amikor a két vezető párt közül valamelyik nem szerez abszolút többséget, az LSI mindgi készen áll. Mindkettőnek volt már koalíciós partnere. A mostani választások előtt, amelyek bizonytalan kimenettel kecsegtettek, vagy legalábbis nem jósolták valamely oldal abszolút többségét, az LSI erősen a jobboldali demokraták felé húzott.

Aztán az eddigi miniszterelnök, az EU-hoz való közeledés/csatlakozás erőteljes vonalát képviselő Edi Rama húzása bizonyult szerencsésnek: a PS egymaga alakíthatott kormányt. (Nagyon zárójelben: hét ffi és hét női miniszterrel.) Létrehozott új minisztériumot is: a határon túli albánokért – az ilyet is ismerjük – egy ex-miniszterelnök, Pendeli Majko felel. A most ekképpen hoppon maradt LSI vezetőjét, Ilir Metát, ki eddig minden (külügyminiszter, miniszterelnök, parlamenti elnök) volt már, csak az nem, a nyár derekán köztársasági elnöknek választotta a parlament.

A választási kampányban ment a szokásos vádaskodás: a másik fél maffia-üzemmódban működik, az egyre nagyobb problémát jelentő kábítószertranzit részese, korrupt meg egyáltalán. És ezek a vádak – oda-vissza még részben igazak is lehetnek. Az ország mindezek ellenére hatalmas átalakuláson ment/megy keresztül; igaz szörnyű hendikeppel indult. Mára azonban vannak előre- és kifelé mutató jelek is. Néhol túl erősek is; mint például a déli tengerparton (Sarandë), ahol az ingatlanbiznisz túlfuttatása immár természet- és gazdaságromboló módon működik.

De hogy standard témámat említsem: a kávé mindenütt szuper.

A két nagy párt között választóvonal hagyományosan az észak-déli nyelvi határ mentén húzódik. A Tirana–Elbasan-vonaltól délre élő tosk dialektust beszélők a baloldal bázisát alkotják; innen, Gjirokastërből származott az országot negyven évig irányító, a tízezer betonbunker országává s “a két imperialista nagyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió mellett harmadik világhatalmi pólussá” emelő Enver Hoxha is.

(Az idézetet rendszeresen hallottam, mikoron katonakoromban takarodó után Aiwa-kisrádiómon – a többieket megkímélendő fülhallgatóval – hallgattam a recsegve bejövő Amerika Hangja és csicsergő Moszkva után a tiranai rádió szintúgy tisztán csengő izgalmas magyar nyelvű műsorát. És ez az idézett kijelentés még egészen enyhe őrület volt a többihez képest. Volt például interjú vidám munkásokkal – munkatáborból...)

A fővárostól északra – beleértve Koszovót, a dél-szerbiai, az észak-macedóniai valamint a montenegrói közösségeket a gegh dialektust használják. Ez a jobboldal hagyományos terepe – egyben a Nagy-Albánia-gondolat bölcsője s ápolója is. A mostani referendum érdekessége, hogy a választási határ ezúttal északabbra tolódott: a baloldal nemcsak a déli hagyományos területeken győzedelmeskedett, hanem – ha maradunk a nyelvi határvonalak mátrixában – a gegh dialektus déli és középső régiójában is, míg a jobboldal csak az északi-gegh területeken szerzett többséget. Az albán politikai játszmák erősen tradicionálisak, azaz még mindig erős szerepet játszanak a családi-klán viszonyok és ezek hálózatosan bonyolult rendszere, így egyelőre nehezen vonható le tanulság a választási határvonal északabbra tolódásából; mindenesetre figyelemre méltó jelenségről van szó.

És errefelé, északon, Koszovóban is voltak választások a nyáron. Erről a második részben.