Nem kevesen vannak, akik szeretnének valami ilyesféle címmel kezdeni. De a történelmi realitás – egyelőre – még két albán entitásról szól. (Meg a “csatolandó” kisebbségi enklávékról Szerbiában, Montenegróban és Macedóniában.)
Először az “anyaországban” esett nyári választások kimeneteléről. (Bár, hogy mi is az “anyaország”... Az albán nacionalizmus motorja, a Prizreni Liga éppen a névadó városban jött létre a 19. század vége felé, ami meg – ugye – manapság Koszovóban van. A Balkán csodálatos. – Mondhatnám, mi is, benne.)
Tehát a júniusi albániai parlamenti választások.
Először is: a globális felmelegedés. A választás napján még albán mércével is rettenetes hőség volt; a megfigyelők szerint ez lehetett a fő oka annak, hogy a részvétel alacsony volt (46%). Vagy az apátia.
Összefoglalva azt lehet írni: a nagy városkifestő, Edi Rama maradt. Pártja, az Albán Szocialista Párt (Partia Socialiste e Shqipërisë, PS) 9 parlamenti hellyel erősödött, a szavazatok 48%-val 140-ből 74-et szerzett, ami már abszulút többséget jelent. Az ellenzéki jobboldali, Lulzim Basha-vezette Albán Demokrata Párt (Partia Demokratike e Shqipërisë, PD) 7 mandátumot veszítve 28%-kal 43 helyet szerzett. Harmadik a szocdem Szocialisa Integráció Mozgalom (Lëvizja Socialiste për Integrim, LSI) lett, három új hellyel 19 mandátumot szerzett. A maradék néhány helyen a Shpëtim Idrizi-féle nacionalista Szabadság Integráció és Egység Párt (Partia Drejtësi, Integrim dhe Unitet, PDIU) 3 mandátum és Skënder Gjinushi Albán Szociáldemokrata Pártja (Partia Socialdemokrate e Shqipërisë, PSD) 1 mandátum osztozott.
A választások előtt minden figyelem a harmadik legnagyobb pártra, az LSI-re vetült. Ez ugyanis évek óta játssza a mérleg nyelvét az albán belpolitikában. Amikor a két vezető párt közül valamelyik nem szerez abszolút többséget, az LSI mindgi készen áll. Mindkettőnek volt már koalíciós partnere. A mostani választások előtt, amelyek bizonytalan kimenettel kecsegtettek, vagy legalábbis nem jósolták valamely oldal abszolút többségét, az LSI erősen a jobboldali demokraták felé húzott.
Aztán az eddigi miniszterelnök, az EU-hoz való közeledés/csatlakozás erőteljes vonalát képviselő Edi Rama húzása bizonyult szerencsésnek: a PS egymaga alakíthatott kormányt. (Nagyon zárójelben: hét ffi és hét női miniszterrel.) Létrehozott új minisztériumot is: a határon túli albánokért – az ilyet is ismerjük – egy ex-miniszterelnök, Pendeli Majko felel. A most ekképpen hoppon maradt LSI vezetőjét, Ilir Metát, ki eddig minden (külügyminiszter, miniszterelnök, parlamenti elnök) volt már, csak az nem, a nyár derekán köztársasági elnöknek választotta a parlament.
A választási kampányban ment a szokásos vádaskodás: a másik fél maffia-üzemmódban működik, az egyre nagyobb problémát jelentő kábítószertranzit részese, korrupt meg egyáltalán. És ezek a vádak – oda-vissza még részben igazak is lehetnek. Az ország mindezek ellenére hatalmas átalakuláson ment/megy keresztül; igaz szörnyű hendikeppel indult. Mára azonban vannak előre- és kifelé mutató jelek is. Néhol túl erősek is; mint például a déli tengerparton (Sarandë), ahol az ingatlanbiznisz túlfuttatása immár természet- és gazdaságromboló módon működik.
De hogy standard témámat említsem: a kávé mindenütt szuper.
A két nagy párt között választóvonal hagyományosan az észak-déli nyelvi határ mentén húzódik. A Tirana–Elbasan-vonaltól délre élő tosk dialektust beszélők a baloldal bázisát alkotják; innen, Gjirokastërből származott az országot negyven évig irányító, a tízezer betonbunker országává s “a két imperialista nagyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió mellett harmadik világhatalmi pólussá” emelő Enver Hoxha is.
(Az idézetet rendszeresen hallottam, mikoron katonakoromban takarodó után Aiwa-kisrádiómon – a többieket megkímélendő fülhallgatóval – hallgattam a recsegve bejövő Amerika Hangja és csicsergő Moszkva után a tiranai rádió szintúgy tisztán csengő izgalmas magyar nyelvű műsorát. És ez az idézett kijelentés még egészen enyhe őrület volt a többihez képest. Volt például interjú vidám munkásokkal – munkatáborból...)
A fővárostól északra – beleértve Koszovót, a dél-szerbiai, az észak-macedóniai valamint a montenegrói közösségeket a gegh dialektust használják. Ez a jobboldal hagyományos terepe – egyben a Nagy-Albánia-gondolat bölcsője s ápolója is. A mostani referendum érdekessége, hogy a választási határ ezúttal északabbra tolódott: a baloldal nemcsak a déli hagyományos területeken győzedelmeskedett, hanem – ha maradunk a nyelvi határvonalak mátrixában – a gegh dialektus déli és középső régiójában is, míg a jobboldal csak az északi-gegh területeken szerzett többséget. Az albán politikai játszmák erősen tradicionálisak, azaz még mindig erős szerepet játszanak a családi-klán viszonyok és ezek hálózatosan bonyolult rendszere, így egyelőre nehezen vonható le tanulság a választási határvonal északabbra tolódásából; mindenesetre figyelemre méltó jelenségről van szó.
És errefelé, északon, Koszovóban is voltak választások a nyáron. Erről a második részben.
