Három éve már voltam itt, de az igazán értékes helyekre visszatérendők vagyunk.

Az Emirátusok legrégebbi mecsete, 1446 körül épült. Négy lapos kupola, odabent mindössze 50 négyzetméteres tér, egy vastag oszloppal. Apró, dísztelen mihráb, kőből rakott minbar, könyvtartó fülkék.

Meglehetős környék.

Nem is kell ennél több.

Amiről általában nem szeretnek itt emlékez(tet)ni.

Az iszlám Arab-félszigeti elterjedése során voltak döccenők. Például a híres ridda-háborúk. Ez azt jelentette, hogy a Próféta halálakor néhány törzs visszakozott (ezt jelenti az arab szó (ridda/الردة) és elhagyta az újonnan felvett hitet. Hirtelen a Banú Tamím, a Banú Hanífa, és az Azd törzsek jutnak eszembe. S voltak lázadások Bahreiben és Jemenben is. Mindez az erős legitimációs deficittel küzdő Abú Bakr kalifa (632-634) uralkodása alatt történt.

Az egyik - ha nem: a - leghíresebb ridda-hadjárat, amelyet a kalifa megbízottja, Hudzajfa bin Muhszin vezetett, éppen a mai Fudzsejra Emirátus északi enklávéjában található Dibbába vezetett. Az Azd törzs helyi vezetője Dzú'l-Tádzs Laqít al-Azadí ugyanis a környékbeli - mondhatni : ománi - lakosság jelentős részével együtt kitért az iszlámból. A döntő ütközet a tengerparti Dibba melletti, a Hadzsar-hegység övezte síkságon zajlott le. A muszlim csapatok - minden forrás egybehangzó állítása szerint - tízezer lázadóval végeztek.

A csata színhelyéről a helyiek azt tartják, hogy még ma is látni/találni sírokat, amelyekben az itt elesettek nyugszanak.

Hát, nem tudom. Mindenesetre a csatamezőn ma egy irgalmatlan nagy cementgyár magasodik. Füst-, por- és mocsokfelhőjén felüdítő kaland volt áttekerni.

Hagyjuk is!

Néhány kép Dibbából.

(Kedd estig még az Öbölben; néhány bejegyzés az elmúlt napokból és a hátra levőkből.)

Három éve Abú Dzabíban órákig elnézegettem a helyi emíri (állampolgár) fiatalok esti időtöltését. A nagy khor előtti hosszú sétányon, amelyről a plebs nézni szokta a nemzetközi parasztvakító, környezet- és tudatromboló Veres Bika repülősót, maximum a hasamig érő automobilokban arany mobiltelefonokat nyomogatva-szelfizgetve fel-alá bőgettek és lesték, ki lesi őket.

Sokatmondó.

Most ugyanez egy kicsit rurálisabb térben, az Indiai-óceán (Arab-tenger/Ománi-öböl) partján a Fudzsejra Emirátushoz tartozó Dibba strandján szlalomozik a homokban boldog-boldogtalan terepjáróval, quaddal, mindennel, amiből az egykori növények dögletes gáza árad. Például apa a kisfiával - tán tanító szándékkal.

És az óceán lehelete helyett itt az ólom és a korom.

Sokatmondó.

(Néhány kép autó nélkül és autóval.)

P.s. Én nagy kávéfogyasztó vagyok, de az éjjeli feketeleves már talán neken is sok volt. Hajnalig: motoros bőgető-verseny.

Remélem, kiderült, kinek a legnagyobb.

Bevezető

Tavaly télen Ománból sokat irogattam az ibáditákról. Főként a gyökerekről, a történelemről és ománi megerősödésükről volt szó. A végén valami olyannal fejeztem be, hogy folyt. köv. Hát akkor most, itt, autentikus helyen.

Az ilyen telefonba-pötyögtetéses módszer persze kevésbé alkalmas arra, hogy mélyelemzést végezzen az ember, de talán egy-két szőrmente-információ nem lesz hiábavaló.

Először is arról, hogy merre élnek még az ibádita vallásjogi iskolát (madzhab) követől az iszlám világban.

A hozzávetőlegesen hétmillió ibádita többsége természetesen Ománban él. Emellett az egykori Ománi Birodalom (az Ománi szultánság) egykori "külbirtokain", Kelet-Afrikában fordulnak elő. Elsősorban Tanzániában, amelynek tengerparti sávja és Zanzibár szigete volt ománi fennhatóság alatt egészen a 19. századig. E területek történelmi kapcsolatai révén vannak ibádita közösségek a szomszédos Ugandában és Ruandában is.

A másik ibádita "törzsterület" Észak-Afrika középső része. Három számottevő enklávéjuk létezik mind a mai napig. A tunéziai Dzserba szigete, ahonnan egy hasonló kerékpáros vizitáció (2012) során "tudósítottam" róluk. A Homut Szúq-i ibádita mecset egyszerűségében is építészeti remekmű. Ezen kívül jelentős a líbiai Dzsabal Nafúsza ibádita közössége is.

A harmadik észak-afrikai ibádita közösség különleges helyet foglal el a madzhab történetében. Az ománi nagyszámú ibádita társadalom mellett ugyanis csak az algériai Mzáb-oázisban élő kicsiny közösségben alakult ki jelentős, az egész vallásjogi iskola fejlődésére hatással lévő vallási irodalom. Ennek feldolgozása máig folyik.

E területeken kívül még az ugyancsak egykor ománi fennhatóság alatt álló mai pakisztáni város, Gwadar vidékéről lehet elmondani, hogy nyomokban ibádíját tartalmaz.

XXX

Néhány érzékeny pont, ahol az ibáditák általában eltérnek a szunnita fősodortól; elsősorban teológiai (ilm al-kalám/ علم الكلام) témákban. Röviden, mert ezek rendkívül sűrű és nehéz kérdések, amelyekről sokszor a megfelelő magyar terminológia hiánya miatt nehéz pontosan fogalmazni.

1. Alláh tulajdonságainak/attribútumainak kérdése.

A as'arita teológiai iskola, amely Abú'l-Haszan al-As'arí-ról (874-936), a kiemelkedő vallástudósról kapta a nevét s máig az uralkodó teológiai irányzat a szunnita közösségben, azt a nézetet követi, hogy Isten tulajdonságai/attribútumai nem egyek vele, azaz értelmezhetőek úgy, hogy a néven nevezett tulajdonságok nem lépnek a transzcendencia terébe. Ez utóbbi értelmezési/logikai lépcsőre azért is van szükség, mert amennyiben a Koránban is szereplő isteni tulajdonságok nem részei Isten szubsztanciájának, de a transzcendens részei, máris sérül(het) a szigorú egyistenhit (tauhíd/ التوحيد), ami az iszlám teológia megkérdőjelezhetetlen alapköve.

Ezt a skrupulust felvállalta ugyanakkor a másik, kisebb vallástudósi-társadalmi bázissal bíró teológiai iskola, a máturídíja. Ennek kidolgozója az előbbi vallástudós kortársa, Abú Manszúr al-Máturídí (853-944) volt. Mondhatni, hogy míg a Bagdadban tevékenykedő As'arí az iraki hagyományt követte, Máturídí a közép-ázsiai tradíciók mestere volt. (Néhány éve Szamarkandban megvizitáltam a sírját.) Azért Máturídí sem tekinthető lúzernek, az ő teológiai tanait hirdették az oszmán és az indiai mogul birodalomban is. Szerinte az isteni tulajdonságok nem önmagukban állnak, nem választhatók el Isten egységétől (szubsztanciától).

Hogy bővítsem a kört: a tizenkettes síita (imámíja, dzsa'faríja) teológia álláspontja ebben az ügyben az, hogy a kizárólagos egyistenhit/tauhíd jegyében az isteni attribútumok maguk az isteni szubsztancia, semmiféle módon nem választhatók el attól, de még azon belül sem hierarchizálhatók. A síita álláspont tehát egy még szigorúbb máturídí szemléletként is értelmezhető.

S hogy célhoz érjünk: az ibádíja szintén a máturídíja nézetén van ebben a kérdésben. Az Isten tulajdonságai tehát az isteni szubsztancia részei.

P.s. Ez a máturídíja-ibádíja-síita összeérés ebben a kérdésben a mu'tazila szellemi irányzatra megy vissza, amely téma azonban már ténylegesen szétfeszíti a poszt és a felettem feszülő sátor kereteit.

XXX

2. Alláh megpillantása az Utolsó Ítélet napján.

Szintén fontos, könyvtárnyi irodalommal bíró kérdés az iszlám vallástudományban.

Az as'aríja és máturídíja - s ezáltal a szunniták túlnyomó többsége - egy véleményen van a kérdésben. Eszerint az igazhívők előtt az Utolsó Ítélet napján Alláh a Paradicsomban megmutatja magát, s ő saját szemükkel fogják látni.

A síiták szerint Istent magát nem fogják látni. Amennyiben ugyanis látnák, akkor az azt feltételezi, hogy Istennek teste van (az emberi szem azt látja, aminek térbeli kiterjedése, azaz mérete, teste van). Ez pedig a megtestesítés (tadzsszím/التجسيم) elvetendő irányába mutat. A test ugyanis az időhöz köthető (létrejött az időben), Alláh pedig kívül áll az időn, öröktől fogva létezik és mindörökké létezni fog. A megtestesítés továbbá azzal a kizárandó következménnyel jár, hogy ha Istennek bármilyen testet tulajdonítunk, akkor valamihez hasonlóvá tehetjük (tasbíh/التشبيه), ami szintén elvetendő gondolat.

Eredetileg az ibádíja ez utóbbi álláspontra helyezkedett, hasonló érvrendszert alkalmazva. A későbbi (és mai modern) exegéták szerint pedig már egyre inkább hajlanak az as'arita véleményre.

A kérdés - nagyon szigorúan véve - mas'ala gajr muttafak 'alaj-há.

Konszenzus nélküli probléma.

XXX

3. A Korán teremtettsége.

Erről az iszlám korai századaiban komoly teológiai viták zajlottak. A 9. század elején a racionalitást és a logikát módszertanának középpontjába helyező mu'tazila irányzat arra az álláspontra jutott, miután egyedül Allah örökkévaló (az idő minden irányú kiterjesztését illetően), a Korán általa teremtett dolog.

A gondolat a politika legfelső rétegeiben is támogatókra talált s amikor az egyébként erősen tudomány- és kultúrapártoló al-Ma"mún abbászida kalifa (809/813-833) is magáévá tette, elfogadása kötelező lett valamennyi vallástudós és prédikátor számára. És aki nem fogadta el, vallási bíróság elé (mihna/محنة) került. Számos nagy nevű személy szenvedett meghurcoltatást ekkor, köztük a hanbalita vallásjogi iskola "névadója", Ahmad bin Hanbal.

A mu'tazilita gondolat végül al-Mutavakkil kalifa (847-861) idején került le a napirendről - a mainstream ortodox iszlám tudósai számára. Körükben ugyanis mindenkor az a nézet uralkodott s uralkodik, hogy a Korán nem teremtett, örökkévaló s az emberiségnek való lejuttatásától (inzál/) függetlenül létezik az úgynevezett "(jól) őrzött táblán" (lauh mahfúz لَوْحٍ مَحْفُوظٍ). Az ortodox nézetet talán a már említett al-As'arí szavaival érzékeltethetjük a legjobban: (Inna'l-Kur'án kalámu'l-láh azza va-dzsalla hua 'ilmu-hu lam jazal/A Korán a Magasságos Isten szava, tudása, mely öröktől fogva létezik.)

Az ibádíja ebben a kérdésben is a mu'tazilita hagyományokat vitte tovább. Hagyományosan - az egyistenhit/tauhíd princípiumához ragaszkodva - a teremtettség gondolatát hirdették.

Nem volt azonban teljes az egyetértés a madzhabban. A magribi ibádita vallástudósok általában egyetértettek a Korán teremtett voltának tanításában. Ugyanakkor az omániak között ott voltak mindkét irányzat hívei. Végül a Maszqathoz közeli al-Szíb városában tartottak tanácskozást a kérdésről, ahol megegyeztek abban, hogy a kérdésre adott egyértelmű álláspont kerülését tartják kívánatosnak.

Ez azonban kevéssé sikerült. Az ibádíja mindmáig a Korán teremtettségének elvét vallja, a Magribban s a Masriqban egyaránt.

XXX

4. A "nagy bűnök" elkövetőinek megítélése.

A "nagy bűnök" (kabá'ir/الكبائر): Alláh társítása, öngyilkosság, a szülőkkel való szembeszegülés, az ima/az alamizsnaadó elhagyása, a törvényes viszonyokon kívüli nemi kapcsolat, a homoszexualitás, alkoholos ital fogyasztása, a kamatszedés, lopás, hamis tanúskodás, az árvák pénzének eltulajdonlása stb.

A mu'taziliták meglehetősen jó csókák voltak. A hagyomány szerint mozgalmuk valahogy úgy kezdődött, hogy egy racionalista mutakallim (az 'ilm al-kalám specialistája), Haszan al-Baszrí a mecsetben a többi mestertől és tanítványtól eltávolodva egy különálló oszlop mellé ült (elhatárolódott másoktól/i'tazala) és ott kezdett tanítani.

A mu'tazilita elméleti mesterek mélyen merítettek a görög filozófiai hagyományokból és logikából. Emiatt aztán meglehetősen ferde szemmel tekintettek rájuk a mainstream/ortodox vallástudósok.

Mások viszont merítettek tőlük, még a 9. század második felében bekövetkező bukásuk után is. Elsősorban a síiták és az ibáditák.

Ezt a kis kitérőt azért tettem, mert a címben jelölt problémára az ibáditák echte mu'tazilita választ adtak. Ez utóbbiak egyik fő tanítása volt ugyanis, hogy az úgynevezett "nagy bűnök" (murtakib al-kabíra/مرتكب الكبيرة) elkövetőire nem mondták ki, hogy az isteni számonkérés folyományaként automatikusan a Pokolba kerülnek, hanem egyfajta megengedő álláspontként úgy fogalmaztak: "két állapot - a tévelygő és az igazhívő - közötti helyzetben" (manzila bajna manzilatajn) vannak.

Az ibáditák kezdetben működő radikális irányzatai, akik még meglehetősen kizárólagosan gondolkodó kemény legények voltak, úgy vélték, a nagy bűnök elkövetői nemcsak egyszerűen hitetlenné (káfir) válnak, hanem azonnal kizáratnak a közösségből (umma), ami speciel Náfi' bin al-Azraq szervezetében a legyilkolásukra való felszólítással volt ekvivalens.

A mérséklődő ibádíja a mu'tazila előbb említett köztes állapot helyzetbe helyezi az ilyen bűnöst és semmiképpen sem zárja ki a muszlimok közösségéből.

Éljen - tovább - a mu'tazila.

XXX

5. A tévelygő/zsarnok közösségvezető elleni fellépés.

Utoljára hagytam a kvázi zsarnokölési elmélethez való hozzáállást. Ez sem teljesen egyféle értelmezésű - akárcsak a többi vallásjogi iskola esetében.

A közösség vezetéséhez rendelt feltételek az ibáditák szerint:

- az iszlám hit. (Ebben teljes az egyetértés az összes madzhab között.)

- nem feltétel a qurajs törzsbe (Muhammad próféta törzse) tartozás. (Ez az ibáditák esetében a preiszlám tradíciók tovább élését mutatja. A többi szunnita madzhab hagyományosan feltételnek tartja ezt a származást. A síiták pedig a Próféta családjához kötik.)

- teljes testi és szellemi képességek birtoklása. (Ebben teljes a vallásjogi iskolák közötti egyetértés.)

- az igazságosság.

Ami a rossz vezető elleni fellépést illeti, az ibáditák körében a történelem folyamán három fő vélemény fogalmazódott meg:

1. A korai radikális csoportok (azáriqa, szuffaríja stb.) szerint, amennyiben a vezető eltér az iszlám helyes útjáról, s vagy ő maga nem tartja be a sarí'a törvényeit vagy akadályozza azok érvényesítését az ummán belül, kötelező a közösségnek fegyveresen fellépni ellene. (És kinyírni őt...)

2. A későbbi mérsékelt és erősen marginalizálódott csoportok szerint nem lehet fellépni a zsarnok/tévelygő (a sarí'át be nem tartó-tartató) vezetővel szemben.

3. A legtöbb mai ibádita vallástudós azon az általános szunnita állásponton van a kérdésben, hogy amennyiben a vezető maga nem tartja be az isteni jogot, nem lehet fellépni ellene. Amennyiben azonban akadályozza az iszlám jog és életvitel érvényesítését a közösségben, kötelező az ellenállás.

És most(antól) majd valami egészen más...

A klímakutatók - talán csak a kettő Miskolczi Ferenc és Zágoni Miklós kivételével... - egyetértenek: három évtized múlva lakhatatlanul forróra és szárazra fordul az amúgy forró és száraz Öböl déli (és az északi) partjának éghajlata.

A mélyen fekvő széles vádik már most szenvednek, pedig éppen az úgynevezett csapadékosabb évszak van. Ezek gyakorlatilag szemmel követhetően sivatagosodnak el.

A Khaszabtól keletre húzódó Vádí Szal A'lá kitűnő példa erre. Néhány kecske kómás kolbászolásán kívül már most szinte csak egyre használható a vidék: az ománi királyi hadseregnek (elsősorban a légierőnek) vannak itt kiképzőtáborai. A függetlenség előtt a brit SAS trenírozta az ománi elitalakulatokat (meg utána is). Most meg - bár a britek még mindig sertepertélgetnek errefelé - a hőség.

Talán erre készülve kellene a térségben (most nem Ománra gondolok) a számos urbanisztikai őrültséget felváltani a racionalitással. Az éghajlatváltozásból adódó kihívásokra fordítani az erőket.

De úgyis reménytelen. Az egyetlen mérce: kinek van magasabb.

Meg nagyobb.

Egyenlőség. Ezt hirdeti az alkotmány az országban együtt élő különböző iszlám vallásjogi iskolák (madzhab, t.sz. madzáhib) követői között.

A többség valóban ibádita, de miként már többször is írtam róla például Szohárban, Dzofárban vagy Dzsaalán Baní Bú Haszanban/Alíban jelentős a síita (tizenkét- és hétimámos) valamint a hanafita és vahhábita állampolgárok létszáma. Nem is beszélve a jelentős számú pakisztáni, afganisztáni és (keralai) indiai muszlim vendégmunkás kontingensről, akik ugyancsak elsősorban a hanafíja madzhab követőinek számát gyarapítják.

A felekezeti együttélést segíti, hogy a vallási középiskolákban és felsőoktatási intézményekben tudatosan törekednek arra, hogy a tanárok is több vallásjogi iskola követői-szakértőo legyenek. Mindebbe - az Arab-félszigeten igencsak unikális módon - a síiták is beleértendők.

Ahogy itt ülök a khaszabi kikötőben, azt nézem, miként vonulnak tömegesen a férfiak déli imára a közeli, egyébiránt ibádita mecsetbe. Különféle omániak, pakisztániak, afgánok.

Muszávát.

P.s. Persze problémák is vannak; nem is kis számban, de a kerek kis szösszenet kedvéért ezeket most elhagyom. A következőkben viszont visszatérek majd az ibáditákra.

2006 tavaszán végigjártam az egyiptomi Nyugati-sivatag oázisait. Khargát, Dakhlát, Faráfrát, Baharíját. Ez a "Második völgy"-nek nevezett vidék igencsak elüt a Nílus-mentétől. Számos érdekesség esett velem ott, most csak egyről.

Dakhlában a napi vizitációk után, napnyugtát követően szédelegtem a vályogtéglákból rakott házak között, amikor hangos, ritmikus éneklésre figyeltem fel. Egy kisebb épület mögött gyékényszőnyegeken fehér galabéjás férfiak ültek körben s jobbra-balra hajladozva kántáltak.

Egy egészen különleges szúfi szeánszra bukkantam. S rögtön csatlakoztam is, miután azonmód magukhoz intettek. Volt összehasonlítási alapom; Szíriában, Libanonban és Iránban is éltem már meg hasonlót, s mint már néhányszor említettem, bejrúti dékánunk naqsbandí mester volt. A dakhlai csoport sajátságosan regionális népi szúfizmust képviselt.

Utána vacsoráltunk (jót) s hajnalig beszélgettünk (szintén jót).

Ez jutott eszembe most, így szombat este, a Muszandam északkeleti szegletében, ahol megkezdtem hegyi tekergésemet. Al-Khálidíja mellett vertem sátrat egy ritkás ligetben, a tengerparti óriás hegyek lábánál. Békésen olvasgattam, amikor hirtelen zenebona kezdődött úgy száz méterte a sátramtól.

Egy darabig a zene ritmusára olvastam, aztán győzött a kíváncsiság. Itt vallásos dalokat előadó együttes tartott előadást a hegyek apró településeiről, de Khaszabból, sőt az autók rendszámtábláiból ítélve az Emirátusokból is összesereglő hallgatóságnak. A nők ételekkel foglalatoskodtak, a gyerekek szanaszét játszottak a sötétben.

Volt kávé; igaz, ománi.

Jó volt.

A sátorba visszatérve folytattam a - papíralapú - könyv olvasását. Hogy-hogynem éppen Ahmet Ümit: Derviskapu (Bab-i Esrar) című könyvét olvasom, ami Konyában játszódik és a mevlevi dervisrendről szól.

Talán véletlen.

Talán nem.

Ománban eddig több, mint harminc erődítményben jártam. Némelyikben egész jó helytörténeti és/vagy folklór-kiállítás van.

Ebben az egyik legkiválóbb.

Szinte napra egy éve Ashkharában fotóztam kiváló állapotban lévő dhow-kat. Hát itt egy kicsit más a helyzet.

Szenzitív megjegyzés: miként magyar falvak peremvidékeinek úton-útfélen mindenütt felbukkanó szemét-specifikuma a (törött) vécécsésze, Ománban tapasztalataim szerint nincs halászkikötő rozsdásodó hűtőgép nélkül.

Ez utóbbit - a haltárolás ürügyén - még csak-csak értem, de a hazai tájakon felbukkanó lakberendezési tàrgyat kevésbé. Hát mi csak AZT tudjuk?

A Muszandam csúcsán. Van még egy nagyobb sziget északabbra, Kumzar. Emiatt (is) érdekes ez a hely. Ez az egyetlen vidék, ahol az Arab-félszigeten iráni nyelvet beszélnek. A kumzari dél-iráni nyelv, pár ezren beszélik a Hormuzi-szoros északi partján. És itt, Khaszabban, Kumzariban és kevesen Dibbában.

Khaszab csinos kis városka, halászok, csempészek (Iránba/ból), kecskék.

Ejtőzés.

Egyébként a britek nagyon vigyáztak arra, hogy az Arab-félsziget északi csücske az általuk szorosan fogott ománi uralkodók (a Búszaidik) fennhatósága alatt maradjon. Túl a geostratégiai jelentőségen, itt volt az egyik fontos tranzitpontja az 1864-ben megnyitott Karachi-Irak telegráf-vonalnak. Vigyáztak is rá nagyon.

Az enklávé meg mindmáig megmaradt.

Bardzsai (RL) szomszédaink "előszobájában" (a valódi előszoba a lépcsőház volt) békésen megfért egymás mellett a kivégzett iraki ex-elnök Sz. Huszajn) és a likvidált libanoni miniszterelnök (R. al-Harírí) portréja. S ez nem csak egyszerű hős-keresés. Ez az a nüansz, ami nem olvasható ki egyetlen nyugati think-tank szuperelemzéséből.

Mindez azért jut eszembe, mert itt azzal kínozom magam, hogy néha magyar rádióműsort töltök le és azt hallgatom tekerés közben. Tegnap reggel például egy néhány napja esett reggeli beszélgetést hallottam egy kk-i szakértővel. (Nem a személy a lényeg, a jelenség.) Az, hogy a műsorvezető felkészületlen volt, szinte már alap. (Holott ezt a riportert kamaszkoromban majd' minden szombat délután hallgattam, s egyszer magam is voltam a kezei között) De a szakértő teljesítménye elszomorított.

Mindegy. Éljen Omán.

Nearchos, Nagy Sándor admirálisa tudta, mikor kell a hajóhaddal visszatérni Mezopotámiába. Amikor a makedón uralkodó, király, egyiptomi isten és univerzális tótumfaktum belátta, hogy Indián túl már nem megy, szárazföldi úton, Perzsia sivatagán át vezette vissza a sereget.

A hajóhad meg a - mai - Arab-tengeren, a Hormuzi-szoroson és az Öblön át érkezett vissza a Folyamközbe. Nearchos télen tért vissza: ekkor a domináns széljárás ugyanis keleti, Mezopotámia felé fúj.

Meg az arcomba. De a kemény szembeszélben is ragyogó volt a táj. A tiszta levegőég miatt a Khasab előtti hegyek tetejéről halványan látszottakbaz iráni Qeshm szigetének körvonalai. (Hogy ott micsoda földrajzi felszínformációk vannak! És olyan falafelt ettem odaát, amilyet csak Szíriában.)

Ománt keresztül-kasul bejártam. Eddig a dobogón a szalálai halászokkal töltött nap, a Vádi Sáb-ban kétezres hegyek között megbúvó patakban fürdőzés és a Dzsabal al-Hadzsar-on való számos kerékpáros átkelés közül a Hatt-Bald Sayt-Rustáq viszonylat állnak. A Muszandam eddig jó eséllyel pályázik valamelyik helyre.

P.s. Visszatérve Nagy Sándorra. Én a hellenizmust mindig is szerettem. Az őrület határán mozgó ifjú zseni gyorsan exitált, de az általa megnyitott út egy olyan világot eredményezett, amelyet a Nyugat és Kelet egymást inspiráló hatása határozott meg. És a hellenizmus nélkül nagyon-nagyon más volna a világ. (Nem részletezem, gondolkozzunk rajta.)

S bár a történelemben nincs pontos ismétlődés, de a mai civilizációs összeérések hátterének feltárásához, megértéséhez és megoldási alternatívák megfogalmazásához nem ártana mélyebben újratanulmányozni a hellenizmust.

Is.

Vannak elfeledett írók. Az egyiket éppen az előző posztokban említettem volt meg. Karinthy Ferencet ki olvas ma? Nem a negyvenes-ötvenes évekbeli voluntarista szörnyelményeit, hanem - mondjuk az Epepét vagy az izgalmas-kitárulkozó Naplót.

Emlékszem, amikor ez utóbbi a kilencvenes évek első felében először megjelent, azonnal lecsaptam rá a könyvtárban, mint gyöngytyúk a takonyra. Pár nap alatt végeztem ki. "Egy kis depresszió". Van egy ilyen című fénykép Ciniről 1968-ból. (Aztán nagyobb lett.) Ebben az évben kezdte a Naplót.

De azon is eltűnődök néha - hogy veretesebb példát hozzak - hogyan tűnt el Mészöly Miklós. Jó, az ő "vonalát" ma is viszik tovább Nádasék, de a Mészöly kötetek sorsa majdnem az, mint a méltán semmibe hullott Hidas Antaléi.

Ez utóbbi különöst foglalkoztatott. Egykor a könyvtárban - amikor még jártam ilyes helyekre - elhűlve bámultam folyóméternyi nagy barna-fekete köteteit. Kettő-hárommal bepróbálkoztam; hát kérem... Miért nem szólt neki senki, hogy ezt ne tovább, Tóni bácsi. Vagy valami ilyesmit.

S hogy miért szövegelek erről ennyit. Esténként a Közel-Keletbe (itt, mi másba) mélyedek, a hírekben-elemzésekben a legutóbbi trumpi produkció mián felsejlik az egyébiránt évtizede befagyott palesztin kérdés.

Ennek kapcsán jutott eszembe egy novella, amelyet anno Damaszkuszban olvastattak el velünk. Az volt a címe: "Al-khandaq al-ghamíq" (A mély árok). Ez egy mesteri szöveg, a történet egy arab (szír) lövészárokban játszódik az 1973-as háború idején. Minden elemzésnél többet mond el a palesztin kérdés komplikáltságáról, az arabok hazához és politikához való viszonyáról.

A már emlegetett Núrí könyvesboltban azonmód beszereztem a Zakarijá Támir-összest. Érdemes volt. Nagyszerű novellista. Még él; a kilencven felé tendál.

És már tíz éve, ha kérdeztem libanoni és szír barátaimat, a neve majdnem senkinek sem mondott semmi. És akkor még Ulfa al-Idlibíről, Abdusszalám al-Udzsajlíról vagy a régebbiek közül Taufíq al-Hakímról vagy Júszuf Idríszről nem is szóltam.

Mindenki megy a levesbe.

Mára ukk-mukk-fukk (ezt így írjuk?) elfeledett írónk, Karinthy Cini (igaz íly atyával, anyával, nagybácsival terhelten igencsak nehéz) egyik, általam különösen kedvelt kései könyvét, az 1947-48-ban tett olaszországi utazást megelevenítő "Italia mia" úgy zárja, hogy az olasz utcaseprők elsöpörnek mindent, s vele együtt az ifjúságukat is. Hogy nem marad(t) semmi a régi Itáliából.

'90-ben mégis volt még valami belőle. Velencében a világ összes turistájával együtt vacsorálva lehetett aludni a pályaudvaron, Luccába csotrogány Fiat 500-assal pöfögtünk be, Umbria hegyein át egy Claudia nevű lány Elton Johnt énekeltett velünk Renault 5-ében s a hátső üléssor minden kanyarban kiugrott a helyéről, Assisiben szuper-blaszfémikus szerzetes-szobrocskákat árultak közvetlenül a Cimabue-freskókat rejtő kolostor-templom mellett, Ravenna meg kellőképpen retkes volt.

S ez utóbbi helyen különösen extrém szállást találtunk. Rés támadt a kerítésen, így este bemásztunk Nagy Teoderik mauzóleumába s nagyot durmoltunk a hallgatag gót mellett (ki, ugye aztán ott sem volt).

Ez jár az eszemben - meg még a sok egyéb "különleges" hálóhely, ahol az elmúlt évtizedekben szerencsém volt szunyálni, egyszer majd erről is - itt, az Emirátusok legészakabbi pontján lévő Vádi Sa'am-ban, hol kicsiny sátramban pötyögtetem e sorokat. Közvetlenül az egyik legrégebbi Ra'sz al-Khaima-i régészeti feltárás mellett, amely, miként az a legősibb leletekkel lenni szok, temetkezési hely. Az ötezer éves Umm al-Nár-kultúra mellett volt itt még más is.

Reggel lefotografálom.

Miként ezt az irdatlan vádit is, amelyben annyinak érzem magam, amennyi vagyok.

Illetve annyi sem.

E helyen ötezer éve áll valami építmény. A Qászimíknak is egyik fontos erődítménye volt. Innen prímán ellenőrizhették a félsziget északi csücske (Muszandam) felőli mozgásokat. És természetesen a Hormuzi-szorost.

Ez volt a Qászimí-ellenállás utolsó bástyája, britek 1818. december 22-én ágyúzták szét.

Bús düledékei így is kedvemre valók voltak.

Muszandam Omán legészakibb tartománya. Enklávé, Ra'sz al-Khaima és Fudzsajra veszi körül. Északról meg a Hormuzi-szoros.

Mondhatni, hogy ha minden így megy tovább, Omán fog legelőször Iránba érni. Uszkve 15 millió év múlva, amikor az Arab-tábla az eurázsiai alá préselődve eléri a túlpartot. Akkor előbb tóvá alakul a Perzsa-öböl, majd kiszárad.

Na, akkor kezdődik a haddelhad. Nem kell már sokat várni. (Normális, azaz csillagászati idő-megközelítésben.)

Bukha Muszandam egyik közigazgatási egysége. Kettő várak, mecsetek, halászkikötő, príma kaják. És - mint a félszigeten mindenütt - irdatlan hegyek.

Jó hely.

Sekély vízű tengeröblök az Arab-félsziget északi partján. A kis merülésű hajók számára évezredek óta kiváló kikötőhelyek. Az egykor halászfalu-méretű Abú Dzabí, Dubaj, al-Sárqa, Adzsmán vagy Umm al-Qajvajn is ezek köré települt.

Miként Ra'sz al-Khaima is. Ez utóbbi, napnyugtakor.

Szaqar bin Muhammad al-Qászimí hosszú életű volt. 1918-ban született s harminc éves korától 2010-es haláláig kormányozta Ra'sz al-Khaimát. 1972 - mint már írtam volt - bele az UAE-be. Így annak - hendikepes - alapítója lett.

Meg a nemzeti múzeumnak is. Nincs állam anélkül - tudjuk -, így 1987-ben kiadta az ukázt: a Ra'sz al-Khaima-i kormányzói várat át kell alakítani azzá. S lőn.

Az erődöt a 18. század közepén, a Qászimík felemelkedése idején emelték. Emirátusoki mércével elfogadható, azonban az ománi vár-csodákhoz képest, futottak még-kategória.

De nem leszek telhetetlen.

Vagy mégis?

Ra'sz al-Khaima (jelentése a címben) a történelem folyamán mindig is közbülső állomás, tranzitpont volt. Kisebb léptékben az ókori Magan-i rézhegyek/bányák (a mai Omán) és a Folyamköz civilizációi között, globális értelemben pedig a (Kelet/Délkelet-) Ázsiát és Európát összekötő többezer éves, a Selyemútnál is régebbi déli, tengeri kereskedelmi útvonal mondhatni felénél feküdt. A mezopotámiai iratokban (is) így nevezték: Dzsulfár.

Tavaly Ománban már írtam az i.e.3. évezredben az Arab-félsziget északkeleti végében virágzó Umm al-Nár-kultúráról (a Bát-i halomsíroknál). E civilizációnak itt is megmaradtak a nyomai, sőt a legnagyobb sírt éppenhogy itt tárták fel (Ghalíla-sír).

Ezt követően a partvidék bekapcsolódott a már említett globális kereskedelembe. Nem véletle, hogy a Hormuz-i szoros másik oldaláról megkezdődött az érdeklődés: a párthusok (ie.3-i.sz.7.sz.) majd a szászánida Perzsia (isz.3--i.sz.3.sz.) többször is elfoglalta a félsziget itteni partvidékeit. (Ez a fajta perzsa ambíció máug fennmaradt: Ra'sz al-Khaimához tartozik az Irán által a múlt század hetvenes éveiben megszállt három öbölbeli sziget közül kettő, a Kis- és Nagy-Tunb.)

(Ahogy itt irkálok a Ra'sz al-Khaima-i várban, megered az eső. Minden alkalmazott kijön az udvarra, teraszra és mosolyog, mint a vadalma. Az esőnek örül mindenki. Csak én nem.

Vagy: legyen jó napja mindenkinek; én is.)

Az i.sz.8-9. században - akár a mai Omán területén - itt is megjelent s dominánssá vált az Azad törzs. A hegyvidéken és a parti síkságon datolyát és kisebb részben gabonát termeltek, a parton hal- és gyöngyhalászattal foglalatoskodtak, a sivatagos belső-déli részeken pedig tovább folyt a nomád teve- és kecsketartás.

Aztán, ahogy az Nem-Európában lenni szokott volt: jöttek az európaiak. Tavaly sokat írtam Alfonso de Albuquerqe kapitány-alkirályról, aki Ománt vegzálta (foglalta el). Nos, ő itt is működött. Végül halála után, 1518-ban lett Ra'sz al-Khaima partvidéke a portugáloké; innen támadták s foglalták el Hormuz szigetét. (Hajh, a vörös sziget, a vörös vár, a csolnakok! Vissza, vissza, az emlékek világába!)

Aztán egy évszázad múlva jöttek a hollandok. Ők keményen bizniszeltek az Öböl túlpartján lévő Szafavida birodalommal. (Én annyi kiváló 1600-as évekbeli európai arisztokrata ábrázolást sehol sem láttam, mint az iszfaháni Csehel-sotun palota falfestményein. Talán csak a - párizsi- Louvre-ban. Meg a Három testőrös filmekben.)

Az (eddigi) utolsó perzsa huncutkodás errefelé aztán a nagy kalandor-uralkodó, qizilbas efsárida Nádir sáh idején esett meg, s a hollandusokat a 17. század végétől az angolok váltottak fel.

Volt indok is természetesen: az arab kalózkodás felszámolása az Öbölben. (És az Indiába vezető akkori világ-főútvonal biztosítása persze.) Valóban: amikorra a térséget máig uraló al-Qászimí család birtokba vette Ra'sz al-Khaima vidékét (1722), a gyöngyhalászat mellett a kalózkodás lett a fő iparág. Így is nevezték a britek: Kalózpart.

Az első Qászimí-uralkodóval (Szultán bin Szaqar al-Qászimí) lassan vergődtek az új gyarmatosítók. A 18-19. század fordulóján kemény csatákat vívtak a legerősebb arab flottát felmutatni tudó Qászimiakkal. 1809-ben itt a város előtti partszakaszon zajlott a döntő ütközet (egyébként az akkor zajló napóleoni háborúk globális tengeri mellékhadszíntereként), ami az arab flotta szétverésével végződött. Ezután a britek elfoglalták a két Tunb-szigetet és a többi, a Qászimík kormányozta területet. 1808-ban a britek saját emberüket nevezték ki uralkodónak (Haszan bin Alí al-Anazí), akit 1814-ben egy másik báburalkodó, Haszan bin Rahma követett

Végül a britek 1820-ban a Qászimíakkal kötöttek szerződést. Szultán bin Szaqar visszatérhetett s ettől az évtől 1866-os haláláig vígan uralkodhatott. A szerződés értelmében a család felszámolta és betiltotta a kalózkodást és a rabszolgaságot. (Ez utóbbit illetően: hmm.) Elismerték a brit protekturátust, viszont (máig) maradhattak a hatalomban.

Ezt követte aztán 1892-ig a többi a partvidéket uraló családokkal a mai Emirátusok, Bahrein és Qatar területén. Eddigre a vidék a brit térképeken The Pirate Coast-ról Trucial Coast-ra változott.

A Ra'sz al-Khaima-i uralkodó dinasztia élete azért nem volt könnyű. A 19-20. század fordulóján (1900 és 1909 között al-Sárqa/Sharja tette rá a kezét a kis emírségre, majd a "függetlenség" visszaszerzése után a század közepén jött az igazgyöngy-krach (erről majd később). Amikor 1971-ben megalakult az egyesült Arab Emirátusok, Katar, Bahrein és Ra'sz al-Khaima nem volt az alapítók között. Az előbbi kettő esetében ez a helyzet máig fennmaradt, RAK azonban 1972-ben bekuncsorogta magát az új államba.

És jött, ami jött.

Al-musztaqbal jabda' min huná - tudjuk. A jövő itt kezdődik.

Ülök a parton, zúgnak a hullámok. Várom.

A reptér-RAK 170-es etap, teljes menetfelszereléssel, feldobott.

Szunnyadtam két órát és alámerültem RAK (Ra'sz al-Khaima) vendégmunkás negyedében.

Három éve itt szilvesztereztem - ad hoc döntés (és teljes leamortizálódás után) egy kvázi luxusszállodában. (Már el is felejtettem, milyen volt. Igaz, ahogy tisztába tettem magam, húztam a városba BÚÉKolni.)

Most egy kis fél órája esett életkép.

Helyszín: egy szupermarket. Szereplők: egy filippínó pénztárosnő, egy pakisztáni csomagoló férfi, egy emirátusoki arab férfi a feleségével s a kelet-európai delegáció, jómagam. (Azaz: a homo sapiens sapiens igencsak széles spektruma.)

Vízzel, kávéval, almával s egyéb élelmiszerekkel odalépek a pénztárhoz. (Kosarat világ életemben utáltam venni, az anno közértekben, no, meg a könyvesboltokban sem, amikor az még "kötelező" volt.)

A szalagon az arab házaspár által vásárolt bébiruhahalmaz. A pakisztáni csomagoló észrevesz, s azonnal felvesz egy pontosan körülírhatatlan arckifejezést és testtartást. Ezt a szolga-pozíciót a britek verték beléjük évszázados ott-tartózkodásuk során s a "fehér ember" láttán még ma is bekapcsolnak ezek a reflexek.

A pakisztáni a következő pillanatban megkerüli az arabokat s az egyébként telefonáló pénztárosnő felé tolja a ruhákat mutatván, tegyem le a cuccokat a szalagra. S ismét felveszi "azt" a pózt.

Erre a az emíri férfi felhorgad (mármint, hogy a pakisztáni csak úgy tologatja a ruháját). Minősíthetetlen stílusban, a másikat kvázi állatnak tekintve beszél vele, miközben meg a Minderwehrtigkeitsgefühl-lel küszködő emberekre jellemző módon sajnáltatja magát: a ruhát nézegeti, nem lett-e koszos. Ezt a produkciót felém is demonstrálja. A filippínó nő - ugyancsak a vendégmunkási kiszolgáltatott helyzerben - hallgat. Én meg megköszönöm a pakisztáninak.

Ez a egy perces humán interakció két dolgot juttatott eszembe: az egyik, hogy ez így nem társadalom. Mármint az emirátusokbeli. Ez az állampolgári dölyf, a szolgaiság meg egyátalán. Még együttélésnek is ideiglenes. De erről már annyiszor írtam.

A másik dolog az, hogy ez alatt a perc alatt megmutatkozott csaknem minden emberi attitüd, ami ellen küzdeni kell. (Most fel vagyok dobva; ezért írtam az optimista verziót.)

Rosszabb napokon - meg általában - így fejeztem volna be: kellene.

Mondottam magamnak, kikerülöm Dubajt; majd a végén megyek be, ha már kellően fel leszek töltődve, legyen mit lerombolni.

Mentem hát a kertek (tevetelepek) alatt, a mindenütt kivilágított autópályákon.

Az éjjeli kerékpározás az Emirátusokban nagy élmény. Például alig látni a tömérdek sittet, szemetet, mocskot. Az úton százzal húznak el a billencsek - nem túlzok - százasával. Aztán hajnal felé felbukkannak - tízes nagyságrendben - a lerobbant, kormot okádó buszok. Rajtuk "kopott fejű" (J.A.) depresszív pakisztániak, bangladesiek, ceyloniak. A rabszolga-osztály a melóba megy. Volt hangulata.

Azért volt jó/kedves élmény is. Egyszer - még az éjszaka közepén - hirtelen kiszaladt az útra elém egy csíkos hátú gazella. Sikerült szemkontaktusba kerülni vele. Aztán szomorúan konstatatálta a zsúfolt teherautó felhozatalt, még egyszer rám nézett és eltűnt a sötétben.

Jól tette.

És: a homályos képen traszparens: Al-musztaqbal jabda' min huná/A jövő itt kezdődik.

Mindig is tudtam, nem sok jóra számíthatunk.

Ps. Most Ra'sz al-Khaima. Keresem a szappant.

Katar

A hazugok ideje van. Meg a műveletleneké. Esetlegesen a félművelteké. De mindenképpen azoké, akik a kor kihívásaival szembeni képtelenségüket (hadd ne írjam - vagy de: impotenciájukat) képzelt múltra épített virtuális valóság hirdetésével kompenzálják. Ami nem más, mint nettó hazugság. De ezt ezen embertársaink már nem is tudják. S jó nekik.

Megy ez a vircsaft a Közel-Keleten is. Katar ekézése során - ismét eufemisztikusan fogalmazva - kígyó-béka előkerül. Most a sajtóban (KSA, UAE) olyan gondolatmenet indult be (hogy, hogynem szinte egyszerre valamennyi orgánumban), amelynek mentén a katari-török egymásra találást úgy diabolizálják, hogy a két "új ellenséget" a megkérdőjelezhetetlen "ősi mumushoz", azaz Iránhoz, s annak politikai rendszeréhez (!) hasonlítják. S ebbe aztán apai-anyait, az előbb mondott kígyót-békát beleadnak.

Vallásjogilag lehetetlen és politikailag is nonszensz a párhuzam, de arról cikkeznek, hogy az Ankara-Doha tengely mögött ott áll a vahhábizmus nemzetközi befolyással bíró szunnita riválisának, a Muszlim Testvériségnek a keze. S főként a szervezet "spiritus rectorának", Júszuf al-Qardáví sejknek.

A gondolatmenet szerint a Muszlim Testvériség köti össze Törökország és Katar politikai vezetését s Erdoğan és a Testvériség a politika és a vallás összekapcsolódásaként egyfajta szunnita vilájat al-faqíh, azaz az iránihoz hasonló berendezkedésű struktúra kiépítésében gondolkodik.

Nem részletezem, hogy ez szunnita oldalon miért nem reális (illetve, akik kiötölték, miért lódítanak egyszerűen), de a szunnita közvélemény (ha van ilyen) számára ütősen hangozhat.

Szaúd-Arábia, az Emirátusok, Bahrein és Kuvait Qardáví sejk szervezetét (Muszlim Vallástudósok Nemzetközi Uniója/الاتحاد العالمي لعلماء المسلمين) már felvette a terrorcsoportok listájára. Ankara tiltakozott, amit a szaúdi sajtó természetesen az előbb említett gondolatmenet alátámasztására használt. A sejk pedig továbbra is megmaradt a szunnita térfélen tevékenykedő főmumusnak.

De hát, hova ez a nagy félelem? Qardáví 92 éves. Egy magyar sztárszakértőtől tudjuk - egy másik, szintúgy koros úr minősíthetetlen minősítése kapcsán -, hogy az ilyen öreg embereknek már nincs sok hátra.

Szomorú. És borzalmas.

Visszatérve a nyitóképhez. Egy dolgot tehetünk. Behunyjuk szemünket s azt képzeljük, a Voyager 1-en utazunk. S úgy látjuk a világot, ahogy ő/az.

XXX

Habasa

Az Emirátusok külügyminisztere Kairóban tárgyal. Ezer téma; köztük kiemelten a Nahda-gát ügye.

Erről már írogattam volt; Addisz Abeba a Kék-Nílusra építi Afrika legnagyobb teljesítményű vízierőművét, ami miatt zabszem-behelyezési problémák merültek fel a vízmegosztásra háklis alsófolyás-menti országok vezetőinek körében.

Szudán és Egyiptom egyébként joggal aggódhat. A Szahara térségében a vízért kis/nagy túlzással 10000 éve (az utolsó nagy kiszáradás kezdete óta) megy a harc. Még a fáraó kori Egyiptom, Núbia, Etiópia (és Punt) között is folyt a politikai-gazdasági izmozás, pedig akkoriban maximum pár millió ember élt a régióban. Ma meg legalább 200 millió.

És a globális felmelegedésről még szó sem esett.

Szóval, Khartúm és Kairó aggódik. Csak nem együtt. Szudán, amely mindig is egyfajta "pária-állam" volt az arab hazában (magára is maradt a szecessziós polgárháborújában), az utóbbi időben Törökország felé orientálódik. Vagy pontosabban: Ankara figyelme vetül reá és Afrikára általánosságban. Így aztán Umar/Omar al-Basír elnök most az Ankara-Doha tengelyben találta magát, míg al-Szíszí Egyiptoma határozottan - már a közös ellenség Muszlim Testvériség mián is - a Szaúd-Arábia&Co. oldalvízén evez.

Erről az evezősportról konzultál most az emirátusi külügyminiszter Kairóban.

Etiópia meg vígan megépíti a gátat.

XXX

Medinai történet

Van Larnacában egy könyvesbolt. (Nekem majd' mindenütt van.) Szerettem oda járni Bejrútból. Mondhatni, ami a libanoni fővárosban nem volt meg, a kis dél-ciprusi (törököknek tetszhető terminus) városban megtaláltam.

A mumus Törökország - no meg az úgynevezett Kuzey Kıbrıs Türk Cumhuriyeti - közelsége mián mindig is jó volt a felhozatal az 1VH közel-keleti eseményeiről szóló művekből. Az ott zajló eseménysorozat ugyanis sokkal több annál, ami a szegényes nyugati (magyar?) közműveltség (van ilyen?) része. Hogy Gelibolu/Gallipoli és Mustafa Kemal, meg Balfour és Arábiai Lawrence. Esetleg Allenby. Rémségesen izgalmas dolgok történtek Nagy-Szíria további vidékein, az észak-afrikai sivatagokban, Irakban, Jemenben, máig hatóan a kurd területeken s az Arab-félsziget számos pontján.

David Lean örökbecsű hát-ez-sosem-ér-véget filmjében Arábiai Lawrence ellenfeleit a nyugati (és arab) narratíva szerint vérnősző cégéres perverz gazembereknek állítja be. S ez a törökökről kialakított súlyos sztereotípia máig tartja magát.

Most például az Egyesült Arab Emirátusokat ugrasztotta össze Törökországgal. Kezdődött az egész avval, hogy néhány napja Abdulláh bin Zájid/Zayed sejk, az Emirátusok külügyminisztere Twitter bejegyzésben inszinuálta Fakhreddin/Fahri pasát, az oszmán birodalom tábornokát.

Nevezett katonai vezető rendkívül érdekes s ritka hosszú katonai (és politikai-diplomáciai) karriert felmutatni tudó személyiség volt. Miként barátja, Mustafa Kemal, ő is a Balkánon (Rusçe/Rusze, a mai Bulgáriában) született, aztán katonai iskolái után végigtevékenykedte az oszmán birodalom valamennyi késői konfliktusát. Ott volt Líbiában és a balkáni háborúkban, Gelibolunál M. Kemallal, aztán 1916 és 1919 között ő volt a medinai helytartó. S mint ilyen, keményen fellépett a Huszajn mekkai seríf-vezette - s Lawrence ezredes obszerválta - arab lázadás ellen, védvén a Damaszkusz-Hidzsáz vasútvonalat (sikertelenül). És mindeközben - mellékesen - kirabolta Medinát.

(Hogy ezt az impozáns karriert gyorsan kibővítsem, hozzátenném, hogy miután a britek lesittelték és Máltára száműzték - engem is űzzenek szám Máltára a britek! - 1921-ben visszatért az alakulófélben lévő Törökországba s máris Mustafa Kemal hadseregében nyomta a görögök, a franciák és az olaszok ellen. Ezután szolgált nagykövetként Kabulban, s csak 1936-ban, hatvannyolc éves korában,mint háromcsillagos tábornok ment nyugdíjba. Még a 2VH-is megérte, igaz azt már fotelból követhette. 1948-ban halt meg.)

Visszatérve a mai konfliktushoz. A emirátusi külügyér tehát elhordta mindennek Fahri pasát, mire Ankara felhorgadt. A néhai tábornok az oszmán kort egyre inkább felmagasztaló Erdoğan-kormányzat számára nemzet hős - úgyis, mint szultáni katonai vezető s úgy is, mint a modern (kis paradoxonnal: a laikus) kemáli Törökország hadseregének egyik felépítője. Akit nem kritizálunk. S főként nem feketítünk be.

S Ankara részéről igazi "regionális" válasz készül: a török kormány mindezek után átnevezné azt az utcát, ahol az Emirátusok nagykövetsége áll. Természetesen Fakhri pasa utcára.

(Egyébként meg, miért ne. A képviselet címe eddig az volt: Galip Erdem Caddesi 610. Sokak numarası 13. Ez a 13. köz lenne a Fahri paşa sokağı. Ettől megnyugodnánk. Vagy nem.)
Ps. Persze ez a vihar a biliben sokkal komolyabb dolog. Része az Öbölben (és általában a Közel-Keleten) folyó szunnita hatalmi harcnak. A Szaúd-Arábia és szövetségesei (köztük az Emirátusok) által ekézett Katar legfőbb szunnita szövetségese Törökország. Az efféle kis történelem-értelmezési konfliktusok is a regionális hatalmi játszmák részei.

XXX

(Nagyon) kis színes.

Az Egyesült Arab Emirátusok kormánya 9 filsszel emeli a benzin adótartalmát. Hajaj, mostantól nem 2,15, hanem 2,24 dirham lesz benzin literje. Ami annyi, mint 0,61 USD. Azaz 156 aranyforintok.

Kár, hogy a bringába nem kell üzemanyag.

Ami már nem is annyira hűlt.

A szudáni történetírás a kolonializáció korát két részre bontja: az első a tényleges oszmán uralom volt, amit az "(első) török kornak" (التركية ) neveznek. Ez I. Selim szultán 1517-es egyiptomi (és szudáni) hadjáratával kezdődik és tart egészen az úgynevezett Mahdi-mozgalom 1885-ös függetlenedési kísérletéig. A britek ekkor már jelen voltak, s végül kemény harcok árán le is gázolták a Mahdi hadseregét. Az ezt követő brit-egyiptomi kondomínium korát (1899-1956) "második török kornak" (الثانية‎ التركية) hívják.

A vahhabizmus dominánssá válása tehát nem jelentette a szúfi hagyomány végérvényes megszűnését, annak elsősorban nyilvános praxisát és intézményi hátterét számolta fel. A tradíció természetesen a társadalom egyes szegmenseiben a magán-szféra szintjén is fennmaradt, volt azonban egyfajta „intézményi” továbbélés is. Ilyen volt az úgynevezett „mekkai iskola”.

Ez így több is volt, mint a szúfizmus prolongálása a Hidzsáz városaiban, ugyanis sajátos oktatási-kulturális intézményről van szó. A mekkai iskola szúfi hagyományokkal átitatott helyi metódust jelentett, amely már a 19. században a szent városokban gyakorlatilag maga működtette a helyi „közoktatást”. Ez a jogot illetően eredetileg a málikita és sáfiita vallásjogi iskolát tanította, ehhez csatlakozott harmad- és negyedsorban a hanafita és a hanbalita madzhab. Teológiailag az as’aríja/máturídíja tanait közvetítette. S ami témánk szempontjából a legérdekesebb: „átmentette” az elsősorban sádziilíja, a khalvatíja és az alavíja szúfi hagyományokat.

Számos nagynevű mesterét mutathatnám be ennek az iskolának, maradok azonban néhány kulcsfigura rövid említése mellett. Az átmeneti kor (ez alatt a vahhabita hatalomátvételt értem) központi szereplője volt Muhammad Alí bin Huszajn al-Málikí (1870-1948). Az oszmán és a hásimita Huszajn saríf korában is vezető tisztségeket töltött be, majd a szaúdi időszakban is prominens szereplője maradt a mekkai vallási-politikai életnek. Hasonlóan fontos szerepet játszott a szaúdi kor első évtizedeiben Muhammad Szaíd Jamání (1854-1935). Mekka mellett Medinába is tovább élt ez a hagyomány: Umar Hamadán al-Mahraszí (1876-1949) az előbbiek kortársaként vitte tovább a szúfi tradíciót (is).

Az úgynevezett „második generáció” hasonló nagy befolyású figurákat tud felmutatni: Alaví bin Abbász Málikí (1910-1970), Muhammad Amín Kutubí (1909-1983) és Muhammad Núr Szajf bin Hilál al-Makkí (1906-1982) vitték tovább a hagyományt. S hogy ezt az unalmas felsorolást egy majdnem-kortárssal zárjam: Muhammad Alaví Málikí (1943-2004) a múlt század utolsó évtizedeinek nagy hatású vallástudósa volt, aki hosszabb indiai tartózkodás után az Umm al-Qura Egyetemen tanított s volt. Családja, a Málikí-k tradicionálisan a sádzilíja taríqa követői voltak s ez elmondható a magas vallási és oktatási posztokat betöltő Muhammad Alavíről is.

E személyek és családjaik körül fokozatosan kialakultak az úgynevezett „tudományos ülések/tanácsok”, amelyek – túl azon, hogy a szúfizmus egyfajta szaúdi formájának továbbvivői lettek – máig nagyon fontos nem állami, informális vélemény-központokként értelmezhetők.

Ilyenek manapság az Ál Málikí-tanács (a Málikí család tanácsa), az Ál Zajn-, az Ál al-Bár-, az al-Dzsílání-tanács, Abú Bakr al-Habasí vagy Nabíl al-Gumrí tanácsa és még néhány hasonló szervezet, amit nem említek, mert elalszunk. (Mekkában jelenleg 11, Medinában 18, Dzsiddában 13 ilyen formáció létezik.)

A civil társadalom szervezeteit teljesen nélkülöző Szaúd-Arábiában az effajta informális intézmények rendkívül fontosak belső társadalmi-politikai mozgások tekintetében.

S a jövőben még fontosabbak lehetnek.