Vannak elfeledett írók. Az egyiket éppen az előző posztokban említettem volt meg. Karinthy Ferencet ki olvas ma? Nem a negyvenes-ötvenes évekbeli voluntarista szörnyelményeit, hanem - mondjuk az Epepét vagy az izgalmas-kitárulkozó Naplót.

Emlékszem, amikor ez utóbbi a kilencvenes évek első felében először megjelent, azonnal lecsaptam rá a könyvtárban, mint gyöngytyúk a takonyra. Pár nap alatt végeztem ki. "Egy kis depresszió". Van egy ilyen című fénykép Ciniről 1968-ból. (Aztán nagyobb lett.) Ebben az évben kezdte a Naplót.

De azon is eltűnődök néha - hogy veretesebb példát hozzak - hogyan tűnt el Mészöly Miklós. Jó, az ő "vonalát" ma is viszik tovább Nádasék, de a Mészöly kötetek sorsa majdnem az, mint a méltán semmibe hullott Hidas Antaléi.

Ez utóbbi különöst foglalkoztatott. Egykor a könyvtárban - amikor még jártam ilyes helyekre - elhűlve bámultam folyóméternyi nagy barna-fekete köteteit. Kettő-hárommal bepróbálkoztam; hát kérem... Miért nem szólt neki senki, hogy ezt ne tovább, Tóni bácsi. Vagy valami ilyesmit.

S hogy miért szövegelek erről ennyit. Esténként a Közel-Keletbe (itt, mi másba) mélyedek, a hírekben-elemzésekben a legutóbbi trumpi produkció mián felsejlik az egyébiránt évtizede befagyott palesztin kérdés.

Ennek kapcsán jutott eszembe egy novella, amelyet anno Damaszkuszban olvastattak el velünk. Az volt a címe: "Al-khandaq al-ghamíq" (A mély árok). Ez egy mesteri szöveg, a történet egy arab (szír) lövészárokban játszódik az 1973-as háború idején. Minden elemzésnél többet mond el a palesztin kérdés komplikáltságáról, az arabok hazához és politikához való viszonyáról.

A már emlegetett Núrí könyvesboltban azonmód beszereztem a Zakarijá Támir-összest. Érdemes volt. Nagyszerű novellista. Még él; a kilencven felé tendál.

És már tíz éve, ha kérdeztem libanoni és szír barátaimat, a neve majdnem senkinek sem mondott semmi. És akkor még Ulfa al-Idlibíről, Abdusszalám al-Udzsajlíról vagy a régebbiek közül Taufíq al-Hakímról vagy Júszuf Idríszről nem is szóltam.

Mindenki megy a levesbe.