A reptér-RAK 170-es etap, teljes menetfelszereléssel, feldobott.
Szunnyadtam két órát és alámerültem RAK (Ra'sz al-Khaima) vendégmunkás negyedében.
Három éve itt szilvesztereztem - ad hoc döntés (és teljes leamortizálódás után) egy kvázi luxusszállodában. (Már el is felejtettem, milyen volt. Igaz, ahogy tisztába tettem magam, húztam a városba BÚÉKolni.)
Most egy kis fél órája esett életkép.
Helyszín: egy szupermarket. Szereplők: egy filippínó pénztárosnő, egy pakisztáni csomagoló férfi, egy emirátusoki arab férfi a feleségével s a kelet-európai delegáció, jómagam. (Azaz: a homo sapiens sapiens igencsak széles spektruma.)
Vízzel, kávéval, almával s egyéb élelmiszerekkel odalépek a pénztárhoz. (Kosarat világ életemben utáltam venni, az anno közértekben, no, meg a könyvesboltokban sem, amikor az még "kötelező" volt.)
A szalagon az arab házaspár által vásárolt bébiruhahalmaz. A pakisztáni csomagoló észrevesz, s azonnal felvesz egy pontosan körülírhatatlan arckifejezést és testtartást. Ezt a szolga-pozíciót a britek verték beléjük évszázados ott-tartózkodásuk során s a "fehér ember" láttán még ma is bekapcsolnak ezek a reflexek.
A pakisztáni a következő pillanatban megkerüli az arabokat s az egyébként telefonáló pénztárosnő felé tolja a ruhákat mutatván, tegyem le a cuccokat a szalagra. S ismét felveszi "azt" a pózt.
Erre a az emíri férfi felhorgad (mármint, hogy a pakisztáni csak úgy tologatja a ruháját). Minősíthetetlen stílusban, a másikat kvázi állatnak tekintve beszél vele, miközben meg a Minderwehrtigkeitsgefühl-lel küszködő emberekre jellemző módon sajnáltatja magát: a ruhát nézegeti, nem lett-e koszos. Ezt a produkciót felém is demonstrálja. A filippínó nő - ugyancsak a vendégmunkási kiszolgáltatott helyzerben - hallgat. Én meg megköszönöm a pakisztáninak.
Ez a egy perces humán interakció két dolgot juttatott eszembe: az egyik, hogy ez így nem társadalom. Mármint az emirátusokbeli. Ez az állampolgári dölyf, a szolgaiság meg egyátalán. Még együttélésnek is ideiglenes. De erről már annyiszor írtam.
A másik dolog az, hogy ez alatt a perc alatt megmutatkozott csaknem minden emberi attitüd, ami ellen küzdeni kell. (Most fel vagyok dobva; ezért írtam az optimista verziót.)
Rosszabb napokon - meg általában - így fejeztem volna be: kellene.
