Mára ukk-mukk-fukk (ezt így írjuk?) elfeledett írónk, Karinthy Cini (igaz íly atyával, anyával, nagybácsival terhelten igencsak nehéz) egyik, általam különösen kedvelt kései könyvét, az 1947-48-ban tett olaszországi utazást megelevenítő "Italia mia" úgy zárja, hogy az olasz utcaseprők elsöpörnek mindent, s vele együtt az ifjúságukat is. Hogy nem marad(t) semmi a régi Itáliából.

'90-ben mégis volt még valami belőle. Velencében a világ összes turistájával együtt vacsorálva lehetett aludni a pályaudvaron, Luccába csotrogány Fiat 500-assal pöfögtünk be, Umbria hegyein át egy Claudia nevű lány Elton Johnt énekeltett velünk Renault 5-ében s a hátső üléssor minden kanyarban kiugrott a helyéről, Assisiben szuper-blaszfémikus szerzetes-szobrocskákat árultak közvetlenül a Cimabue-freskókat rejtő kolostor-templom mellett, Ravenna meg kellőképpen retkes volt.

S ez utóbbi helyen különösen extrém szállást találtunk. Rés támadt a kerítésen, így este bemásztunk Nagy Teoderik mauzóleumába s nagyot durmoltunk a hallgatag gót mellett (ki, ugye aztán ott sem volt).

Ez jár az eszemben - meg még a sok egyéb "különleges" hálóhely, ahol az elmúlt évtizedekben szerencsém volt szunyálni, egyszer majd erről is - itt, az Emirátusok legészakabbi pontján lévő Vádi Sa'am-ban, hol kicsiny sátramban pötyögtetem e sorokat. Közvetlenül az egyik legrégebbi Ra'sz al-Khaima-i régészeti feltárás mellett, amely, miként az a legősibb leletekkel lenni szok, temetkezési hely. Az ötezer éves Umm al-Nár-kultúra mellett volt itt még más is.

Reggel lefotografálom.

Miként ezt az irdatlan vádit is, amelyben annyinak érzem magam, amennyi vagyok.

Illetve annyi sem.