Michael/Michel Lonsdale-t nem is a "Rózsa neve" apátjaként bírom elsősorban. Sokkal ütősebb számomra Orson Welles - Anthony Perkins-es - '62-es "A per"-ében a pap szerepében. Ahogy fekete árnyéka megjelenik egy oldalról bevetülő fényudvarba... - gimnazistaként (lásd: Szombat esti filmkoktél) nem tudtam aludni utána. Igaz, ez a fíling inkább köszönhető a csúcsrendező Wellesnek.

Mint a Tatooine Owen bácsit és Beru nénit szikkasztó két napja, úgy ragyog Konstantin/Cirill és Metód személye az ortodoxia egén, mint a szláv egyházak kettős csillaga. Szobraik Bulgáriától Macedónián és Szerbián át Szlovákiáig tartják kezükben az írást. (Nagy- és kisbetűs értelemben egyaránt.) Hatásuk éppen idáig, az egykori morva állam legészaknyugatibb szegletéig ért el.

S hagyjuk most elég jól dokumentált írás-teremtő munkásságukat s említsük meg az ifjabb testvér, Konstantin (826-869) egyik keleti utazását (a másik a kazár kagán udvarába vezetett), amelyet különös, de nem rendkívüli tudományos delegáció tagjaként még a szláv népek körében végzett tevékenysége előtt ejtett. Nem kisebb jelentőségű helyen, mint az abbászida kalifátus akkori székhelyén, Számarrában.

 xxx 

A muszlim seregek 674-678- ban, majd 717-718-ban ostromolták Bizáncot; sikertelenül. Az omajjád majd a korai abbászid kalifátus végül Dél-Anatóliáig tolta előre a thugúr-t. (Mondjuk így: fegyverszüneti határokat. E terminus technicus pontos iszlám vallásjogi értelmezése a mai - szoft és radikális - iszlám politikai gondolkodás és a napi politikai események megértése céljából is fontos - volna... De hát mit várhatunk a „szakértőktől”, a csongrádi győzőktől vagy a nagy-bendegúz sándoroktól, steindl boglárkáktól usw. Mindegy.)

A határvidéken - a két birodalomban éppen aktuális erőviszonyoknak megfelelően - tovább folytak a váltakozó szerencséjű csatározások, azonban ahogy az két vallás/kultúra/civilizáció tartós érintkezése során lenni szok, megkezdődött az eszmecsere is.  Különösen, miután Bizánc folyvást feladatának tekintette a muszlimok „vallási felvilágosítását”, a fiatal iszlám civilizáció pedig - éppen „életkori sajátosságának” köszönhetően, rendkívüli bírvággyal vetette bele magát más gondolati rendszerek megismerésébe.  

Ennek folyományaként futott fel éppen az abbászida konszolidáció idején (a 9. század eleje) a fordításirodalom, amelynek zászlóvivői éppen az arab-bizánci határvidékről, (Harrán és környéke, ma SanlıurfaTörökországban) származó szír keresztények voltak.  

Al-Ma’mún kalifa (813-833) fejlesztette fordítói-tudományos csúcsintézménnyé az apja, Hárún al-Rasíd (786-809) által alapított Bölcsesség Házát (بيت الحكمة), amelyben olyan kaliberek dolgoztak, mint az arab filozófus, al-Kindí (801-873), a perzsa matematikus, al-Khavárizmí (780-850), a nesztoriánus asszír tudós, Hunajn bin Iszhaq (809-873) vagy a harráni szabeus arab asztronómus Thábit bin Qurra (826-901). Hogy csak olyanokat említsek, akik posztunk főszereplőjének, Konstantinnak többé-kevésbé a kortársai voltak. 

S mindeközben - nem függetlenül a fordítói munka gyümölcseként megismert görög filozófia hatásaként - izgalmas ideológiai játszmák kezdődtek a kalifátus szellemi életében. Ománban már többször említettem az „iszlám racionalizmus” mozgalmát, a mu’tazilát. A Korán teremtettségéről s ezáltal az isteni egységről, a bűn és büntetés vagy az isteni igazságosság kérdéséről markáns és a szunnita mainstreamtől eltérő álláspontot tanító iskola éppen ebben az időben lett hivatalosan követendő irányzat.  

Ez a tény együtt járt a másként gondolkodók vegzálásával (így járt a hanbalita vallásjogi iskola igazodási pontja, Ahmad bin Hanbal - mh.855 - is), ugyanakkor éppen a mu’tazila kollokvatív módszere alapján számos vallási-ideológiai vitát rendeztek központilag. S az ilyen üléseken minden vallás, felekezet, filozófiai irányzat kifejthette véleményét. Külhonból is. 

Így került 855 körül egy bizánci hitvitázó delegáció a kalifátus központjába. Köztük pedig ott volt a fiatal, de jól felkészültnek tartott Konstantin testvér is. A róla szóló hagiográfiai irodalom részletezi a muszlim vallástudósokkal való vitáját, amelynek még az arab forrásokban is maradt nyoma.  Ekkoriban a kalifátus igen zavaros politikai viszonyokat élt meg.

Az uralkodó al-Mutavakkil (847-861) a török katonanépesség befolyása miatt Bagdád helyett Számarrában élt, ahol - elszigeteltsége miatt - még inkább a török testőrség befolyása alá került. (A végén majd ők is gyilkolják meg.)  

A mu’tazila fénykorának utolsó évei ezek. A tolerancia is hanyatlóban volt. A kalifa parancsára a város keresztény házainak ajtajaira ördögöket festettek, amelyeket látva Konstantin ekképpen reagált: „Ez mutatja, hogy mely házakat hagyta el az ördög, ahol nincs rajz, azokban bent lakik.” Szép kis hagiográfiai bon mot.  

Még az arab források is elismerik, hogy Konstantin jól teljesített a hitvitán. Egy korábbi nagy disputa-mester, Ioannész Damaszkosz/Damaszkuszi Szent János (654-759) metódusát alkalmazta, aki az iszlám felemelkedésének korában s az omajjád kalifátus központjában - gyakorlatilag háborítatlanul - élve testközelből tanulta meg az iszlám gondolkodását. Konstantin mindemellett Korán-szúrát is recitált; ugyancsak nagy elismerést váltva ki a muszlim vallástudósok körében. Fő célját, a szentháromság-tan megértetését nem érte el. A három isteni személy (az arabban: három szubsztancia, uqnúm, tsz. aqáním, a görög oikonomosz/οἰκονόμος szóból) egysége alapvetően szembe megy a kizárólagos muszlim egyisten-hittel (tauhíd).  

A disputa azonban megvolt. Bizonyára mindkét fél profitált belőle.  

Azon már csak merengek, mit hasznosíthatott belőle Konstantin/Cirill az ezt követő nagy szláv misszió során. 

Valamit biztos. Nincs elvesző emlék.  

xxx 

Tanulmányozzuk hát a bizánci-iszlám kapcsolatokat a szellem irányából is. Mert nemcsak a Kisázsia mind nyugatibb részén zajló sok évszázados csaták, ostromok és kölcsönös egzecíroztatások zajlottak, hanem komoly, egymást termékenyítő szellemi (tudományos, vallási) eszmecserék is. 

Már akkor.  

Van(nak) tehát más út(ak) is.

Közép-Ázsiában - mint évszázadok (vagy inkább: ezredek) óta fontos kereskedelmi térségben - hosszú ideje jelen van a zsidóság. Miként majd' minden távoli térségben lévő diaszpóra, az itteniek is az elveszett törzsek (itt speciel az Isszakhár és a Naftali) leszármazottjainak nevezik magukat. Akár van kapcsolatuk az Izrael i.e.722-es asszír elfoglalását követő lakosság-áttelepítésekkel és szétszóratással, akár nem, az kétségtelen: a Zerevsán-folyó völgyében és a sivatagi oázisvárosokban az ókor óta élnek zsidók.

A babilóniai Talmud beszél egy Sámuél bar Biséma nevű zsidóról, aki a mai iraki Anbár, akkoriban Pumbedita/Péróz-Sápúr tudományos akadémiájának tagjaként Merv-ben tevékenykedett az i.sz. 4. században. Írott forrásokban ez az első zsidó-jelenlét Transzoxánia határvidékén.

Ami aztán már nagy bizonyossággal dokumentált: az i.sz.400-500-as években a szászánida Perzsiából jelentős kiáramlás történt ebbe a térségbe, ahol Perzsia - az emelkedőben-szervezkedőben lévő türkök ellenében igyekezett gazdasági-kereskedelmi pozíciókat szerezni. Amikor aztán az iszlám a 8. században átlépte az Amu-Darját, a zsidó közösségek megerősödtek egész Transzoxániában.

Ezek a közösségek a Selyemút nyugati leágazódásainak vidékéről (a mai Irán, Irak, Szíria, Jemen, Marokkó területéről) szerveződtek. A 12. századi zsidó utazó, Tudelai Benjámin is ír róluk.

A 10. században a helyi zsidók még nem rendelkeztek zsinagógával. Különös helyzet alakult ki, a máig fennmaradt - s szerintem a város egyik legszebb építményeként fennmaradt - Magok-i-Attari mecsetben elszeparált rész volt a zsidók imahelye számára.

(Az ilyes megoldás nem volt kivételes, gondoljunk arra, hogy az egykor kanaánita Haddád istennek emelt, majd Jupiternek szentelt, később bizánci bazilikává alakított s abból omajjád mecsetté formált damaszkuszi szentély az iszlám első évtizedeiben mecsetként s keresztény templomként egyszerre funkcionált.)

Végül a Lijáb-i hauz építtetője, Nadir Divan-Begi, akinek nevét az ezen az épületben működő medresze viseli, egy zsidó özveggyel összefogva építette fel az első buharai zsinagógát.

A sajbánida dinasztia (1500-1753) idején - amikor egyébiránt a város elnyerte mai külcsínét - a zsidók saját negyeddel (Mahalla-jé Kohna) bírtak, igaz az azon kívüli mozgásukat korlátozták.

A Buharai emirátus (1753–1920) orosz megszállás (1868) előtti idejében, amelynek a vége felé a "Great Game" keretében arra járt a helyiek által máig "vengerszkij ucsényij i anglijszkij spión" epitheton ornans-szal felruházott Arminius Vambery, rossz idők jártak a helyi zsidó közösségre is. Az állam felől érkező nyomás miatt többen iszlamizáltak, számuk megcsappant a 19. század végére.

Érdekes, hogy erre a nehéz korszakra esik a legjelentősebb helyi zsidó szellemi teljesítmény. Rabbi Joszéf ben Móse Maimon Maravi egy, a marokkói Tetuánban 1741-ben született zsidó tudós, aki felnőttként alijázott a Szentföldre s a híres szafedi kabbalista központban tanult 1793-ban érkezett Buharába. 1822-es haláláig sokat tett a helyi zsidó közösség megmentéséért, s "korai cionistaként" még fiatalok Palesztinába juttatását is segítette. Az erre létrehozott szervezetet, a Hibbat Ziont halála után fiai működtették tovább, ugyancsak nehéz körülmények között. De ami a legfontosabb: Joszéf ben Móse Maimon átalakította az alapvetően perzsa kultúrájú buharai zsidóságot szefárd közösséggé (nosah sefarado).

Dédunokája, Rabbi Simon Hakham (1843-1910) szintén tudós férfiú volt. Vallási tanulmányai mellett a tádzsik nyelv helyi dialektusán, a bukhárin (bukhori) és a héberen kívül arabul és perzsául is kiválóan tudott. (A közép-ázsiai városi lakosság nyelve/kultúrája mindenkor a perzsa/tádzsik volt - mind a mai napig.) Simon rabbi 1870-ben "Talmud Hakham" néven jesivát hozott létre Buharában. Miután pedig Közép-Ázsiában nem volt héber nyelvű könyvnyomtatás, 1892-ben már Jeruzsálemben találjuk őt, ahol bőszen fordítja a vallásos műveket bukharaira s nyomtatja is őket. Irányításával jön létre ott a saját zsinagógával, jesivával és nyomdával bíró S'hunat ha-Bukharim (Bukharai negyed).

Róla még sokat írhatnék, aztán családja is sokra vitte. Az ékszerészetben márkanév Moussaieff-család felmenője volt, a bukharai gyökereket ápoló família "legutóbbi" híres tagja Dorrit Moussaieff, aki az izlandi elnöki székben két évtizedig (1996-2016) odaragadó Ólafur Ragnar Grímsson kései hitvese lett.

xxx

A közösség, amelynek élén a világi elöljáró (kalántar) és a vezető rabbi (mollá-je kalán) álltak, gyarapodott. Az előbbi képviselte a közösség érdekeit a hatóságok irányába, illetve szervezte az adók beszedését, míg az utóbbi volt a hitélet legfőbb őre. A kalántar munkáját a két zsidók lakta kerület (a Mahalla-jé Kohna/Régi-negyed és a Mahalla-jé Nov/Új-negyed) képviseletében két asszaqál (lásd üzbég/török: aksakal/fehér szakáll/bölcs) segítette. Legitimációjukat pedig a városi elöljáró, a qusbegi biztosította.

A mollá-je kalán (a cári érában: kazonnüj ravvin) volt a közösség belső törvénykezésének (bét dín) főbírája (áb). Ő őrködött a hálákhá betartatásáért a kóserség biztosításáért, s miközben ő volt a Régi-negyedbeli főzsinagóga rabbija és felügyelte az Új-negyedbeli öt kisebb és az Amírábádban lévő zsinagógák rabbijait. Minden zsinagógához tartozott egy kámá (kána-jé mollá), alapiskola bar micva előtt álló fiúgyermekek részére.

xxx

Az orosz megszállás, amely az első censust végezte a térségben (1897, a közép-ázsiai zsidók száma 11463), a 19. század utolsó három évében gyökeres átalakulást hozott a buharai zsidóság életében.

Az orosz hatóságok, amelyek a birodalom központi részein nehezen tűrték a zsidók jelenlétét, a nyugati "letelepedési övezetben" pedig 1881-tól pogromokkal zaklatták őket, elnézték, ha zsidók költöznek az újonnan annektált belső-ázsiai városokba. Különösen úgy, hogy egyre több kvalifikált zsidó szakember (mérnökök, tanárok, orvosok) érkeztek. Ezzel járt, hogy az alapvetően keleti vonásokkal bíró buharai zsidóság egyre inkább askenázi jelleget kezdett felvenni.

S volt még egy terület, ahol Buharában jelentős számú zsidó tevékenykedett. Ez pedig a művészetek voltak. A századfordulóra a város képzőművészei között nagy számban találhatunk zsidókat, akik ott voltak majd' valamennyi művészeti ág szervezeteinek alapításánál.

Ugyanekkor - Maimon rabbi egykori programja által - s az orosz birodalom nyugati területein zajló pogromokkal párhuzamosan Buharából is egyre többen vándoroltak ki Palesztinába - gyarapítva a jeruzsálemi buharai negyed lakosságát.

A szovjet korszakban - kezdetben legalábbis és a többi vallás és nép fiaihoz hasonlóan - a buharai és közép-ázsiai zsidóság erős nyomás alatt élt. Az utolsó mollá-jé kalán/kazonnüj ravvin/főrabbit, Pinhászt agyonlőtték (1920) és titokban temették el. A zsinagógákat 1935-re bezárták. A "nagy terror" évében (1937-38) ezer közép-ázsiai zsidót tartóztattak le, köztük az Üzbég Sz.Sz.K. igazságügyi miniszterét, Ábrahám Abdurrahmanovot. Az elnyomás hatására - a muszlimokhoz hasonlóan - a lakóházakban folyt a "párhuzamos zsidó hitélet".

A húszas, harmincas években - amíg lehetett - a vallásos zsidók Palesztinába mentek (1924 és 1935 között mintegy négyezren), míg a 2VH alatt a Szovjetunió nyugati részéből jelentős számú menekült növelte a buharai zsidó közösség létszámát. Az ötvenes években hozzávetőlegesen négyezren éltek a városban.

Az ördög - és az emberi tudatlanság - akkor sem aludt. A hatvanas évek elején (1960-61) a helyi közösséget felzaklatta egy Szamarkandban kreált eset. Egy fiatal zsidó nőt vádoltak meg egy kisfiú elrablásával és rituális meggyilkolásával. Az ügy hosszan húzódott, a nőt és a közösséget meghurcolták. A kisfiú sértetlenül került elő. Vándormotívum.

A Brezsnyev-érában (1972 körül), miként az ország más részeiről, Buharából is történt alijázás s ekkor már jelentős volt az Egyesült Államokba emigrálás is. Ami a Szovjetunió szétesése és a közép-ázsiai radikális iszlám megerősödése (na primér: IMU). 1991 előtt Közép-Ázsiában 45000 zsidó élt, Buharában több ezer. 1987-től 17000 zsidó vándorolt ki, 15500 Izraelbe, a többiek az USA-ba. Izraelnek ma 150000 buharai gyökerű polgára van, míg az Egyesült Államokban 60000-es az innen származó közösség.

A képeket '14-es látogatásomkor készítettem. Hasznos és tanulságos estét töltöttem a zsinagógában. Ma már alig élnek zsidók Buharában, de van kóser piac.

Sarīʿa/شريعة‎

Vagy, ahogy egynehány, enmagukat iszlám-szakértőnek nevező megmondóember mondja: sária. (Így bizonyára könnyebb. Ami a harmadik mássalhangzó gyököt, a laringális spiránst illeti, biztos.)

Ha egy állam nem tölti be - minimális - funkcióit sem, akkor a túlélés (vagy az előrehaladás) társadalom önszerveződik. Mikor, hol, milyen alapon. S ez utóbbi kitétel a fontos.

Az iszlám világban sokszor Nyugatról "hiányolják" a civil szerveződést. Pedig a vallási alapítványok (وقف‎/vaqf) révén ennek már majd másfél ezer éves múltja van. Később az efféle vallásos alapra épített egyes szúfi rendekre is tekinthetünk úgy, mint a társadalom felől érkező önszerveződésekre. És akkor még a dár al-iszlám számos vidékén kialakult ugyancsak szociális és gazdasági érdekvédelmi szervezetekről még nem is volt szó. Szóval, van még mivel szembesülni.

Ha egy állam egyáltalán nem működik, akkor erős leegyszerűsítéssel rossz - a failled state - esetében az egyes társadalmi csoportok (általában etnikumok, vallások,és/vagy osztályok törésvonala mentén) káoszba fúlóan feszülnek egymásnak. A bukott államokat oly szívesen elemezgetjük.

Van azonban úgy, hogy nem következik be a totális szétesés. Sőt, kifelé - speciális gazdasági szerep és/vagy kedvező geopolitikai helyzet nyomán - még egész virágos képet nyújthat az adott állam, bár az említett funkció-betöltésének hiányában egyes csoportjai önszervezésbe fognak; egyre több állami funkciót saját kézbe véve. Gyönyörű zanzásított példája ennek az útnak Libanon.

XXX

Az időben majdnem Nyugat-kompatibilis 19. századi maronita dominanciájú "nacionalista" ideológiai előkészítés után Hájik/Hayek kardinális agyában megrajzolt, s 1920-ban realizálódott Grande Liban nem lett valamennyi lakója számára valós állam és haza. A Metn/Középső hegyvidék keresztény - s azon belül is elsősorban maronita - közössége kvázi magánbiznisznek tekintette az ilyen formában és határok között sohasem létezett entitást, s ebbe a privát szférába csak a szunnita elitet engedte be. Ez volt a maronita Bisára al-Khúrí/Bishara Khoury és szunnita Rijád al-Szulh/Riyadh Solh által kötött Nemzeti Egyezmény (الميثاق الوطني‎/al-Mítháq al-Vataní/National Pact). Innentől a Libanoni Köztársaság - erősen fogalmazva - e két elit pecsenyesütő-műhelye volt, nem állam, a szó politikai értelmében.

Akik ebből a sogenannte gentlemen's agreement-ből kiszorultak - mondjuk így: akkoriban a lakosság majdnem fele - kénytelenek voltak saját intézményhálózatot kiépíteni. (Volt/van ugyan állami oktatási, egészségügyi rendszer, redisztribúciós funkciójú intézmények, ezek színvonala azonban mindig is alacsony s folytonosan tovább süllyedő volt.)

A többiekről is szólnék, de ezt a bevezetőt a síitákra akarom kifuttatni. Ők akkor a leggyengébb felekezetként abszolút a társadalom perifériáján voltak, a lakosság kissé több, mint negyedét kitéve. A két tömbben, Dél-Libanonban valamint a Bekaa-völgy középső és északi élő síik felemeléséért jószerivel semmit sem tett a libanoni állam - az elébb vázolt impotenciája következtében (is).

A legfelső vezetésbeli reprezentációjuk is gyenge volt: a mindenre kiterjedő konfesszionalista felosztás alapján a legsúlytalanabb posztot, az (akkor) évente újraválasztandó parlamenti elnöki széket kapták, miként a kormányokban is sport-, ifjúság- és más hasonló levegőmasszírozó tárcák élén illegethették magukat. Miközben kiemelkedő születésszám-mutatóik eredményeként folyamatosan növekedett arányuk a teljes népességen belül. Ez így hosszabb távon fenntarthatatlan helyzet maradt.

Nem is kellett sokat várni. 1959-ben a dél-libanoni Türoszba (Szúr) érkezett egy különleges - itt most hadd ne részletezett vallási-hatalmi - konstelláció következményeként az első számú iráni (Qom) vallási vezető, Szejjed Hoszejn Borúdzserdí ajatolláh és az első számú iraki (Nedzsef) vallási vezető, Szajjid Muhszin al-Hakím ajatolláh közös delegáltja Múszá al-Szadr, az akkor 31 éves imám. A többi történelem.

Irányításával megkezdődött a libanoni síiták önszerveződése. S bár a kiváló politikus imámot - a polgárháború első éveiben egyre bonyolódó hatalmi játszmáinak következményeként - több, mint valószínű, hogy 1978-ban elásták a líbiai sivatagban, a felekezet gazdasági háttere már épült - az újonnan betelepült dél-bejrúti banlieu-ktől Nyugat-Afrikán át a brazil-paraguayi-argentin hármashatárig.

A hosszú polgárháború alatt pedig - immár az iráni iszlám forradalom nyomán - katonailag, az utána következő konszolidációban pedig politikailag is egyenrangú félként jelentek meg síiták.

XXX

Vaddáh Sarára/Waddah Sharara 1998-ban jelentette meg először alapmunkáját ebben a témában. Már a címe is sokat mondó: دولة حزب الله/Daulat Hizbulláh, azaz: A Hezbollah állama. Azóta volt még pár kiadása, amelyekben mindig szerettem felfedezni a "bővítményeket" azaz a szerző újabb-és újabb distinkcióit a síita szervezet körül. (Merthogy - túl az idő tudás-akkumuláló hatásán - sajnos egyes történészekben kódolva van az örökös igazodási kényszer. Ismerjük.)

Mivel, ahogy az a címben áll, a Hezbollah - az állami funkciók hiányában - deklaráltan államot épített. Éppen ezért nem szorítható be a szervezet egyetlen jelző mögé. S miután Libanon továbbra sem akaródzik állam lenni, a Daulat Hizbulláh tovább működik.

Sőt, erősödik. Most nem Irán általános közel-keleti - és speciálisan szíriai - előretörésére gondolok, hanem a libanoni síita társadalom áthangolódására. Az egykor Múszá al-Szadrhoz köthető, s Nabíh Berrí immár sírig tartó örökös elnöklete alatt egyre elvilágiasodott Amal Mozgalom (حركة أمل) jelentősen meggyengült, s a Hezbolláh már gyakorlatilag az egés síita közösséget ernyője alá terelte.

Köztük - a jövő biztosítása érdekében - a fiatalokat. A Hezbollah ifjúsági szervezete, kvázi cserkészete immár az ország legnagyobb létszámú ifjúsági organizációja. Ez több intézményhálózatot is magába foglal, mint a Megváltó Imám/Mahdí Útmutatóinak Szervezetét (جمعية مرشدات المهدي), az Iszlám Kulturális Ismeretek Szervezetét (جمعية المعارف الإسلامية الثقافية) vagy a Khomeini Imám Kulturális Központok Szervezetét ( جمعية مراكز الإمام الخميني الثقافية).

Gyakorlatilag a teljes síita ifjúságot lefedve. Ideológiailag továbbképezve. Ha úgy tetszik, militarizálva. (Nabatíje mellett, Zautar falu mellett található a síita Zánka. S ez azért komolyabb tábor a Balaton-felvidéki pionírlágernél.)

Tehát, ha a "rendes" állam nem működik, - saját társadalommal saját célokat építve - helyette: van másik.

Maestro! Musik! Cak-cak!

Szó volt arról, hogy a hagyományos helyi gyöngyhalászatban nem dolgoztak zsidók (miként más, nem az évszázadok óta ezzel foglalkozó arab törzsbeliek sem). Az "őstermelőktől" való felvásárlást is arab kereskedők végezték. Ugyanakkor az igazgyöngyök nemzetközi piacra kerülésében már zsidó kereskedők s szerepet kaptak.

Az arab források írják: a kuvaiti partokon élő zsidó közösség tagjai nem foglalkoztak halászattal, gyöngyhalászattal és tengeri áruszállítással. Ebben azért sok új információ nincs. Hagyományosan a kereskedelmi ügyletekben szálltak be, valamint néhányan a kézművesiparban dolgoztak.

Bár néhányan a gazdasági elithez tartozónak tudhatták magukat, mint a már említett Salih Sassoon Mahlab, George Sassonvagy Menashe Eliyahu, a többség a lokális középosztályhoz tartozott. Ők elsősorban pénzátutalásokkal és -váltással valamint aranykereskedelemmel foglalkoztak. Az előbbi üzletágban vezető szerepet vitt a Közel-Kelet számos országában üzlettel (és rokoni kapcsolatokkal) bíró Kohen-család, különösen a Kuvaitban élő Menashe és Bahreinben élő fivére. A kereskedelemben központi szerepet egy baszrai zsidó üzletember játszott: Shafiq Adas szerteágazó, a mai Kuvaitra is kiterjedő hálózatot irányított. Az arany-bizniszben a világ számos pontján felvásárolt aranyat helyben munkálták meg és kereskedtek vele Szíriától a britek által ellenőrzött Indiáig; elhanyagolhatóbb mértékben pedig a helyi arab/beduin piacon. Amikor pedig a húszas-harmincas években a Hindusztáni-félszigeten 20%-kal nőtt az arany ára, és a brit hatóságok korlátozni igyekeztek a külső szereplők aktivitását az aranypiacon, a kuvaiti és dél-iraki aranykereskedők – arab hajósokkal együttműködve – csempész-útvonalakon jutatták be áruikat az indiai piacokra.

Később Manashe Kohen – kuvaiti központtal – nyugati kereskedelmi láncolatot épített ki: Londonból és Svájcból érkezett az áru két Libanonban élő szíriai muszlim kereskedő, Muhíddín Qazzáz és Árif al-Szabbág közvetítésével, amelyet aztán ő és másik híres régióbeli társa, a Bahreinben élő Abraham Nunu juttatott a továbbra is jelentős haszonnal kecsegtető indiai vásárlókhoz. 

Sassoon más ágazatban is jelen volt: a brit jelenlét alatt kibontakozó, a Szabáh-család által vezetett entitás gazdasága számos téren igényelte a beruházásokat. Sassoon alapította az első korszerű malmot (1907) majd az ugyancsak első jéggyárat (1914).

A kezdetleges infrastruktúra fejlesztésében is fontos szerepet kapott a helyi zsidó közösség. 1946-ban az útépítésekben kapott koncessziókat Yusuf Yaqob Kuvaiti, bár részvétele a stratégiai ágazatban nem volt hosszú életű, a negyvenes évek végére már az arab/muszlim beruházók kiszorították a szektorból. (Nem függetlenül Izrael Állam megalakulása és az első arab-izraeli háború bekövetkeztétől.)

Emellett a birkabőr-export is fontos színhelye volt a zsidó kereskedőknek. A kivitel Európába, elsősorban Oroszországba majd a Szovjetunióba (!) irányult. Ennek kuvaiti oldalán – Ahmad al-Szabbáh sejktől kapott engedéllyel Abbas Allof volt, szintén iraki származású zsidó üzletember. A már említett Yahya Afgani 1948-ig szállított birkabőrt Európába, de az üzletben részt vett az Ezra-család is. A birkabél ugyancsak nagy haszonnal járó feldolgozása és értékesítése is zsidó kereskedőknek Mubárak al-Szabbáh sejktől (1896-1915) elnyert monopóliuma volt, a húszas évektől Ezra Ulfi vitte ezt az üzletet. 

Holnap még néhány ágazatról. 

Ma

Zsidók Kuvaitban 2

James Capper, az East India Company (EIC) munkatársa, utazó (az eufemizmus a "gyarmati ügynök" fogalom elfedésére szolgál) 1778-ban Szíriából Baszrába menet ez utóbbi városnál egy 62 tevéből álló karavánnal találkozott, amelyet egy Rubin nevezetű aleppói zsidó kereskedő küldött Kuvaitba.

Mindez nyilvánvalóvá teszi, hogy a Legalsóbb Mezopotámia a közel-keleti kereskedelem - egyik - fókuszába(n volt s) került, és a virágzó aleppói zsidó közösség is kapcsolatban állt vele.

Hogy a karaván célpontja a kuvaiti zsidó közösség lett volna, nem tudjuk. Az 1773-ban idemenekült közösség folyamatosságára nincsenek írásos bizonyítékok; bizonyára sokan visszaköltöztek megszokott városukba Baszra 1776-os "felszabadulása" után.

Ugyanakkor hamarosan felértékelődött Kuvait szerepe - a bizonytalan dél-iraki helyzet miatt 1793-1795, majd 1821-1822 között Baszrából ide települt át az EIC regionális központja, ami a távolsági kereskedelemben fontos szerepet vivő közel-kelet zsidó közösségek figyelmét nem kerülhette el.

Mindenesetre néhány évtized után, 1865-ben az EIC-rezidens már arról ír, hogy Kuvaitban hosszú ideje letelepedett zsidó kolónia él (minimum 50 férfi taggal), amelynek tagjai szabadon gyakorolhatják a vallásukat. Ekkor már nem csak iraki gyökerű zsidókról beszélhetünk: számosan a dél-perzsiai Búsehr városából költöztek a mai Kuvait területére.

Ez a közösség sem lehetett stabil létszámú, miután 1894-ben az Irak területén működő amerikai protestáns misszió vezetője, Samuel Zwemer mindösszesen 10 főről ír, majd ez a szám 1904-re már 60-ra ugrik. A századforduló után következett aztán egy nagyobb beköltözési hullám (elsősorban ismét Baszrából és Búsehrből), így a 20. század második évtizedére már 200 fős zsidó közösségről beszélhetünk.

Az 1VH végére már 200 család (hozzávetőlegesen 800 fő) alkotta a kuvaiti zsidóságot. E szignifikáns növekedésnek több oka volt. Elsősorban a háború következtében Irakban megromlott gazdasági körülmények késztettek sokakat a távozásra.

(Ne feledjük: a brit csapatok '16-'17-es iraki kalandja/betörése komoly következményekkel járt a Folyóköz társadalmának hétköznapi életére. Ismét csak: nézzünk utána az 1VH közel-kelet frontjainak!)

A betelepülést segítette továbbá az a tény, hogy Kuvait területe felett már nem rendelkezett az oszmán állam, így számosan, akik az iraki vilajetekben el akarták kerülni a sorozást - vagy mint a katonai szolgálat alól felmentett, de adófizetésre kötelezett zsidók esetében - a dzsizje megfizetését, sokan választották a Kuvait területére menekülést.

A háború után - bár még voltak újonnan étkezők Irakból - megkezdődött a lassú kivándorlás Palesztinába. 1933-ra már csak 161-en maradtak.

Ekkorra azonban kialakult egy, immár generációk óta itt élő gazdasági-kulturális elit; a következő potentátok családtagjai: Saleh Sassoon Mahlab (ő a "közel-keleti Rothschildok"-nak nevezett Sassoon-család leszármazottja volt, amelynek emelkedő csillagzatját Sassoon ben Saleh indította útnak Bagdadban a 19. század elején), Jaqob Ezra és Yusuf Kuvaiti (ők hárman az induló olajiparban is érdekeltek voltak) vagy a bőrkereskedő Yahya Afgani. További ismert családok a 20. század első évtizedeiből: a Khoja, a Samuel, a Saul, a Hizkiyel, a Yaqub és az Eliyahu.

S most jöjjön, amit csak a történelem iránt érdeklődők deviáns egyedei kedvelnek, a gazdaságtörténet. Kicsit.

Síráz városának közepén áll Kerím Khán Zand, a rövid, de intenzív életű Zand-dinasztia (1751-1794) kiemelkedő, s mondhatni egyetlen valamirevaló uralkodójának (1751-1779) homkkőszínű, impozáns erődje. Annak idején - jó évtizede - élmény volt bejárni. Nem mellesleg a gájd egy, a városban élő afgán (hazara) hölgy volt. A városban és környékén pedig - hivatalosan - másfél millió afganisztáni menekült.

Itten valami irgalmatlan nagy hajcihő lesz májusban. Akkor lesz ugyanis egy évszázada, hogy világra jött a Nagy Alapító, Zájid bin Szultán Ál Nahján, aki 1966-tól Abu Dzabít igazgatta s az Egybesült Emirátusoknak alapításától (1971) kezdve 2004-es haláláig volt az elnöke. Jó, hogy nem élt 150 évig, mert így kultusza valamelyest keretek között maradhatott.

Negyedszer. Az Emirátusokban talán az a hely, ahová mindig szívesen visszatérek.

Három éve ezt írtam:

"Ez is lehett volna a főváros, az Abu Dzabi Emiratushoz tartozik. Az ősrégi al-Burajmí-oázis, amelynek nyugati része al-Ajn, az al-Rub' al-Khálí és a Hadzsar-hegylánc (itteni leágazása a Hafít-hegy) találkozásánál, karavánutak csomópontjában. Van itt több tízezer datolyapálma, tevepiac, de új dolgok is - minden, ami idevaló.

Például élményfürdő, mesterséges szlalomkajak-pálya meg luxushotel roskadásig. Hatszázezer lakos. Ebből itt is úgy 17% lehet emíri állampolgár. Talán.

Itt van eltemetve a Próféta missziós céllal ideküldött Társa (száhib) Ka'ab bin Ahbar.

Itt volt a Nahján család székhelye. Itt született az államalapító Zájid sejk is. Szülőháza, majd a múlt század hatvanas éveiig lakópalotája ma múzeum. Gyönyörű! Festmények az emíri család elhunyt és még egzisztáló tagjairól, a "Mama" konyhája, Zájid sejk saját használatú Land Roverje, mellyel a vidéket járta, úgymond népe hogyléte felől érdeklődni.

Viszont itt legalább nincsenek felhőkarcolók. Az egész város egy óriási park/oázis. Ami viszont van, az a szemét. Bringáról jól látható. Nincsen műszer, mellyel mindez jól megmutatható, parafrazálva a kitaszított költőt.

És újra az egykori "útszéli témáról". Miként Üzbegisztánban, de leginkább Kirgizisztánban, itt sem tudtam az út mellett a dolgomat úgy elvégezni, hogy ne botoljak a homokba elhajított (ott vodkás, itt specifikusan) viszkisüvegbe. Ebből az a következtetés vonható le, hogy a britek láthatatlanul még mindig seregszámban vannak jelen vagy csak van errefelé is egy kis latens alkohol...imádat, mondjuk."

Az al-Burajmí-oázis évszázadok, ha nem -ezredek (az ókorban: Tau'am) óta fontos pontja az Arab-félsziget keleti részének. Mondhatni, a legfontosabb. Jemen/Hadramaut felől, az al-Rub' al-Khálí-n (Üres Negyed, ahol tényleg nincs, csak homok) át az Öbölig ez az egyetlen hely, ahol - köszönhetően a Hafít-hegynek, ahol még fúrni sem (kellett) a vízért. S ugyanez mondható el kelet-nyugati (Öböl-Omán) relációban.

Ennek megfelelően pályáztak is reá sokan. Ki megállóhelynek használta (a félszigeti tranzitkereskedők), ki tevecsorda-boxutcának (a beduinok), ki datolyapálma-nevelésre (a letelepedett földműves törzsek). A legújabb korig véres harcok mentek a birtoklásáért, s valóban: aki kezébe kaparintotta, uralta az ománi Hadzsar-hegységtől Qatar félszigetéig terjedő széles öbölparti régiót.

Nem mennék nagyon mélyre a történelem közismerten feneketlen vízlelőhelyében, csak a mai hatalmi viszonyok kialakulásának előzményeire szorítkoznék.

1633-ban a Haszá-i (a mai Kelet-Szaúd-Arábia) oszmán helytartó, Nászir bin Qubtán hadat vezetett az al-Ajn megszerzéséért. Az oázist akkoron az ománi szultán válí-ja igazgatta. A korabeli források szerint az oszmán akcióban részt vettek "Dzafra-i beduinok", akikben a Baní Jász első írásos dokumentumban való felbukkanását tisztelhetjük.

A Baní Jász részvétele az akcióban nem volt véletlen. A Buraimi-oázisban a hagyományos ománi (ho-hó, mondanák a perzsák, iráni eredetű, kérem, iráni) hegyi vízalatti faladzs-vezeték-rendszer segítségével könnyebb volt vízhez jutni, mint a Livá-ban ásogatni.

(A Baní Jász tagjai egyébként bizton társadalmi emlékezetükben őrizték az "őshaza" vizekben gazdag vidékét: a nagy Azad-törzsbeli kiáramlással érkezhettek az Öböl térségébe valamelyik nagy ma'ribi gátszakadás és az azt követő szárazság után - valószínűleg az i.sz. 5. században.)

Az oázisban mindaddig két törzs vetélkedett egymással, a Na'ím és a Daváhir. Barátaink (értsd: a Baní Jász) ezt szépen ki is használta s a két egymással izmozó erő között a 19. század elejére a nevető harmadik lett.

S még egy tényező segítette a Baní Jász buraimi megerősödését. A 19. század elején, az úgynevezett "első szaúdi entitás" azaz vahhábita konstelláció eredményeképpen a régiót elérték az első vahhábi portyák. Az ekkor Omán és az Öböl partvidékére vezetett öt szaúdi hadjárat jelentősen befolyásolta a térség későbbi történelmét.

Az Ál Szaúd és a vahhábita ideológusok szövetsége ekkor még nem illeszkedett a nyugati (ekkor brit) hatalmi koncepcióba s a regionális partvidéki vezetőkkel éppen a Nadzsd irányából érkező fenyegetés hatására (is) kötött szövetséget a brit korona egymás után a vezető Öböl menti törzsekkel. (Ez a Trucial States és az ománi bezárkózás korábban már vázolt története.

A Baní Jász tehát az 1820-as évekre vezető szerepre tett szert a Buraimi-oázisban, miután '24-ben másik nagy riválisát, a Sardzsát igazgató Szultán bin Szaqart kiszorította onnan. Ezután már jöhetett a britekkel kötött obligát egyezmény.

Az oázisbeli helyzet csak a (19. századi) utolsó vahhabita hódítási kísérlet (1853) után konszolidálódott. A terület hivatalosan az ománi szultanátus fennhatósága alatt maradt, s a kinevezett helytartó (válí) ekkor már a Baní Jászból került ki. Bár a Na'ímok és a Daváhir vezetői továbbra is szerepet játszottak az oázis egy-egy "falvában", a 20. század elején a britek is a Baní Jászt (s azon belül a Nahján családot - Ál Nahján) tartották az itteni legbefolyásosabb politikai-gazdasági tényezőnek.

Aztán ami ezután történt a 20. században, arról ezt írtam 2015-ben:

"És ami még van errefelé, az az olaj... Emiatt aztán volt is egy kis purparlé az itt manapság találkozó három állalakulat között. Az ötvenes években az olajbizniszben legelőrehaladottabb helyzetben lévő Szaúd-Arábia gondolt egyet és az errefelé amúgy is fiktív határokat átlépve megszállta a buraimi kiszögellést. Volt kis csetepaté, hajcihő, de az okkupáció gyors volt. Rijád helyzetét könnyítette, hogy a mai emirátusok állama még nem létezett s Omán is brit ellenőrzés alatt állt.

Végül a szultán kérésére a Churchill/Eden-kormány lépett. Rávették Washingtont, hogy az vegye rá a szaúdiakat a visszavonulásra. Így is történt. De azért a szaúdiak visszavonulásához szükség volt a RAF al-Sárqa/Sharja-i légi támaszpontja néhány bombázójának és vadászrepülőjének egy-két bevetésére... (Mily érdekes, hogy Sir Winston mennyi mindenben részt vett, ami a Közel-Keleten mondjuk 1915 - Gallipoli - és 1954 - Buraimi-incidens - között történt. Már amiről tudunk...)

Egyébként a hatvan éves affér máig nem rendeződött teljesen. (A határok az Arab-félszigeten amúgy is sok helyen a levegőégben lebegnek.)"

A Buraimi-oázis ma megosztott az UAE ès Omán között. Gyakorlatilag egy szögesdrótokkal kettéosztott város, az emirátusoki oldalán al-Ajn-nal, az ománin al-Burajmi-val.

Az átkelőpontokon pedig egymás állampolgárait szívatják a felek.

Ahogy azt kell - bajna baladajn saqíqajn.

(Azaz: két testvéri ország között. Ezt ismerjük. Én például gyerekként meglehetősen paráztam, hogy a csehszlovák finánc észreveszi a lábamon a Losoncon újonnan vett stoplis cipőt...)

Erre B. Jós Ferenc mester bizton azt mondaná: Hoppá, hiszen ezek jászok! S egyre nagyobb közönség tapsolna neki kishazánk agymosott és tönkreszedált roncstársadalmában.

Mindegy.

Ez a törzs birtokolja itt - Abu Dzabíban s alosztályával Dubajban - a mindent. Nézzük, milyen múlttal-struktúrával.

Ez a törzs (qabíla) a 20. század elején, amikor brit tudósok - mint mindenütt, ahol a birodalmi adminisztráció megvetette a lábát - itt is felmérték a terepet s összeszámolták az "őslakosokat", 12000 főt számlált, akik közül ekkor még körülbelül kétezren nomadizáltak. A tízezer letelepedett fele a törzs törzshelyén, a Livá-oázisban élt, két-kétezren Abú Dzabíban, Dubajban valamint különböző kis oázisokban és falvakban éltek elsősorban a mai Abú Dzabí Emírség területén.

Ez a szám a század folyamán egyre csökkent: az ötvenes években 8000 Baní Jász-hoz tartozó lakosból 1700 beduin volt, míg az össz-számuk a függetlenség előtti, 1968-as népszámláláson már csak 6000 körüli maradt.

A szignifikáns csökkenésnek legerősebb indukálója a lassan induló modernizáció okozta társadalmi újra-strukturálódás volt. Ezzel együtt a Baní Jász belső rétegzettsége (eredetileg 20, ma 10-12 csoport/nemzetség) is sokat elárul a félszigeti arab törzsek belső viszonyairól.

A törzs vezető(vé vált) csoportja az Ál Bú Faláh, amely 15-20 családot foglal magába. Ezt a nemzetséget nevezik más szóval Ál Nahján-nak, amely ma az Abú Dzabí-i emíri család s vezetője ma egyben az UAE elnöke is. Eredetileg ők voltak az al-Livá-oázis legbefolyásosabb családja, amely a későbbiekben döntő befolyást szerzett a gazdaságilag régen (datolya- és gabona-termesztés) és mai is (olaj-lelőhelyek) stratégiai jelentőségű al-Ajn térségében. A Livában datolya-ültetvényeik, tevecsordáik voltak, a partvidéken (Abú Dzabí környékén) pedig bekapcsolódtak a gyönyhalászatba.

(Ez utóbbi geográfiai tagoltság egyébként általános volt: a legerősebb családok belső, Liva-oázisbeli és al-Ajn-i gyökerekkel és gazdasági érdekeltségekkel bírtak, s szinte valamennyiüknek volt részesedése a part menti bizniszből - kereskedelem, halászat, gyöngykagylászat.)

Az Ál Bú Mahajr volt a Baní Jász legnagyobb alcsoportja: Dubajban 300, Sardzsában 60, Abú Dzabíban 55 család tartozott hozzá s elsősorban halászattal foglalkoztak. Eredetileg a legbefolyásosabb Ál Bú Faláh alága voltak, de a Dubaj térségében szerzett befolyásuk révén önálló nemzetséggé avanzsáltak. E csoport vezető családja lett az Ál Maktúm, a Dubaji Emírség uralkodói. (Ma pedig az egész UAE legbefolyásosabb politikusai, élükön Muhammad bin Rasíd Ál Maktúm emírrel.)

Az egykor 100 családot felmutató Rumajtha-csoport eredetileg a Livá-oázisban datolyáskodott, kisebb részük pedig Abú Dzabí partvidékén gyöngyhalászott, amíg tehette. Ugyanezt tették a Qumzán-ok.

A Qubajthát is gyöngyhalászattal foglalkozott, s tevékenységi területe az Öböl jó részére kiterjedt. A mai Katar területén önálló települést (Khar/Khor 'Udajd) alapítottak. Az UAE-alapító Zájid-Zayed sejk mamája is ebből az ágból származott.

300 család alkotta a többnyire beduin Mazrú' ágat, mely elsősorban a Livába és a mai szaúdi-emirátusoki határvidéken vándorolt, de befolyása volt al-Ajn környékén is.

További ágak:
+ Hámilí/Havámil, a Livá juh-és kecsketenyésztésében utaztak, kisebb hányaduk pedig a partvidéken gyöngyhalászott. 
+ Maháriba, mára jelentéktelenné vált nemzetség, amely korábban 150 családdal a legerősebbek közé tartozott s a nomadizáláson túl a Livában és a partvidéken is voltak érdekeltségei.
+ Maságín, Abú Dzabí és al-Ajn között élő csoport.
+ Marar, Dubajban élő csoport.
+ Szudán, Abú Dzabíban élő csoport.

Aztán, hogyha még bírjuk, szó lesz egy-két egyéb törzsről, akik szerepet játszottak/játszanak Abú Dzabí múltjában és jelenében.

Vagy talán mégsem.

Suetonius leírja a golyófejű császár, Vespasianus halálát. Aki, közelegvén érezvén a véget, kérte, segítsék fel ágyából, hiszen "a császárok állva halnak meg". Többnyire - kívánatosan - a csatamezőn, vagy legalább praetoriánusai és/vagy barátai orvtámadása során tőrdöfésektől sújtva. Vespasianusnak azonban az ágy adatott. Azt azért hozzátette az adott pillanatban: "Vae, puto deus fio."

Van az Aleppói Nemzeti Múzeum. Voltam benne vagy ötször. S leginkább - túl az afríni asszír kőoroszlánokon - egy alig ember-méretű fehér szobrocskáért jártam vissza. Egy Máriból való istennőszobrocska volt, kőkorsóval a kezében. Lenyűgöző. Egykor keresztbe törték, de összeilleszthető maradt. Még saját legendát is gyártottam hozzá, hogyan eshetett meg a dolog, amikor Hammurapi csapatai elfoglalták Zimri-lim palotáját.

A khor mellett száz éve száz ház, ha volt. Aztán jöttek az indiaiak, pakisztániak, perzsák. A negyed máig a Hindusztáni-félsziget légkörét árasztja.

Képek. 

Van Jazdban egy fantasztikus állapotban lévő áb-é anbár (félig a földbe süllyesztett, kupolával fedett víztározó). Szokás szerint készítettem róla egy rakás képet; mentve várják az időt, amikor a digitális jelek is elporladnak majd a tér-idő kontinuumban.

György Péter-fanként, múzeumkritikáit olvasva valamelyest tisztában vagyok vele, hogy az efféle kiállítások meglehetősen idejétmúltak.

Lássuk, mit írtam róla három éve:

"Van a nem elhanyagolható értékű bélyeggyűjteményemben egy adzsmáni posta által kiadott komplett sorozat: a történelem nagyjairól, köztük olyan hírességekről mint Benito Mussolini, Joszif (a bélyegen: Joseph) Sztálin vagy Adolf Hitler. Kiadták Adzsmánban 1980 körül, vettem a damaszkuszi Hamídíje-bazárban 1995-ben. Szép.

Erről a Hitler-relációról hirtelen két eset jut az eszembe.

Az egyik az aleppói Abú Firász parkban esett meg velem 1993 nyarán. Ott egy helyi illetőségű fiatalember órákon át faggatott arról, hogy a nevezett Vezető f@szagyerek volt-e. Asszem, hiába tartottam neki töri-szemináriumot, ragaszkodott a kérdésben megfogalmazott prekonceptív véleményéhez, és folyton a jeruzsálemi mufti barátságát hajtogatta. Nemhiába, Háddzs Amín al-Huszajnínak máig nagy a presztízse az arab társadalmakban.

A másik élmény nem sokkal ezután esett: 1995 januárjában - három hónappal az izraeli-jordán békekötés után Jordániában mértem fel a műemléki helyzetet. Az ország tele volt izraeli turistával, akik nagy ívben kerülgették a könyvkereskedők által egészen a járdák közepéig glédába rakott arab nyelven változatos kiadásokban megjelent Mein Kapf-köteteket. Lestem: a kereskedők elégedetten szemlélték a szlalomot.

Ja, és Adzsmánról magáról... Isteni hummuszt és falafelt ettem egy itteni, szíriaiak által működtetett kifőzdében. Emígy igazán jó hely."

Szinte nem is igaz. Pakisztáni üzemeltetésű hotelocskám mellett ma is szír hummuszt früstököltem; nem ugyanazon a helyen.

A kis emirátusok közül is a legkisebb, Sárqa/Sharja által körbefonva. Egy város csupán. Amit igencsak bajos megkülönböztetni a Dubai-agglomeráció többi részétől.

Nézzük, hátha múltjával specifikálhatjuk kicsit.

Mindjárt itt az elnevezés. A szónak három olvasata van: az egyik (ez tetszik talán a leginkább errefelé) szerint az 'adzsmán törzsnévből származik, amely a Félsziget közepén élő Banú Jam része volt. (És a 19-20. század folyamán keményen harcolt az Ál Szaúd és milíciája, az Ikhván ellen.) A másik etimológia szerint a szó Omán kicsinyített szóalakja. A harmadik pedig, amiről itt hallani sem akarnak, hogy eredete az 'adzsm (perzsa/idegen) jelentésű kifejezés.

Amikor elindult a sogenannte fejlődés (hatvanas-hetvenes évek), a település al-Muvajhát (Kis Vizek) nevű részén Umm al-Nár-kultúrához tartozó kör alakú sírokat találtak az i.e. 3. évezred végéből. S néhány említés a mezopotámiai táblákon is felbukkan.

Mindenesetre a vidék meglehetősen későn kapcsolódott be a történelembe. 1810-ben foglalta el a területet a Bú Samsz-családtól Rasíd bin Humajd al-Nuajmí sejk. A Nuajmík aztán azóta is.

Különösen, miután a britek Ra'sz al-Khaima 1820-as legyőzése után (lásd ott) Sárqa és Adzsmán ellen is felléptek. Az utóbbi 1823-ban kapitulált.

Utána hol Sárqa/Sharja ellen kellett valahogy megőriznie a függetlenségét, hol Omán Perzsa-öböl partvidékére való kacsingatásaival kellett megküzdenie.

Meg az 1930-as években a gyöngyhalászat összeomlásával. Amikor Japán mesterségesen növesztett gyöngyökkel árasztotta el a világpiacot.

Adzsmán nem volt egy népes hely. Az 1900-as évek elején 750-en laktak itt.

Most egy kicsit többen.

(Az elmúlt napok "fb-termése")

Immár másodszor, visszatérős hely.

Bithna és Maszáf, a Sarqí-uralom (Fudzsajra) nyugati "végvárai" a Hadzsar-hegységben.

Az egyetlen emirátus, amelynek nincs kijárata a Perzsa/Arab-öböl irányába. Hatalmas hegyek koszorúzta tengerpartja az Arab-tengerre/Ománi-öbölre néz. Csak Ra'sz al-Khaimával és al-Sárqával (Sharjah) határos.

Nem véletlen ez a földrajzi fekvés. Történelme is összekapcsolódik Ománnal.

A terület felett regnáló család, a Sarqí-k maguk is Omán területéről, az általam többször vizitált és máig csodált Nizva városából érkeztek. De a törzsi hagyományok - a beduinoknál természetes módon - ettől is messzebbre nyúlnak vissza: a sarqík eredetileg Jemenben éltek és a híres Ma'rib-gát utolsó átszakadását (575) követő nagy népesség-kiáramlás során kerültek Omán középső vidékére. (A jemeni öntözéses művelés kulcs-teteptárgyának összeomlásai minden alkalommal jelentős népességkibocsátással, a Közel-Keleten pedig hatalmi átrendeződésekkel jártak.)

Matar al-Sarqí sejk volt az 1700-as évek második felében az erre a területre delegált ománi helytartó. (Az ománi közigazgatásban ez volt az Északi-tartomány, al-Samálíja.) Az ő fia, Muhammad bin Matar volt az első itt született sarqí sejk és tőle számítva egyenesági a leszármazás a törzsi vezetésben.

Két nagy várat építettek: az egyik a fudzsajrai (lásd a képeket), a másik a bithnai (képek majd a Fudzsajra-Ra'sz al-Khaima viszonylaton).

A terület 1850-ig állt ománi fennhatóság alatt, amikor is a sárqa/sharjai al-Qászimík elfoglalták és Kalba székhellyel helytartó útján terjesztették ki ide a hatalmukat.

1901-ben aztán az aktuális sarqí sejk, Hamad bin Abdulláh kinyilvánította függetlenségét s Fudzsajra lett az önálló emírség központja. Az addigi közigazgatási központ, Kalba (egy helyre kis várral; lásd valahol a blogomon 2015 tájékán) - mindmáig - al-Sarqa/Sharja Emirátus része.

Fudzsajra lett az utolsó, Nagy-Britanniával szerződést kötő emirátus - meglehetősen megkésve, 1952-ben. Nem is sokáig maradt ez így, 1971-ben Muhammad bin Hamad al-Sarqí sejk már ott volt az UAE alapító atyái között.

Azóta pedig tudjuk: úgynevezett fejlődés van.

Rohamtempóban bontják a hegyeket, iszonyatos cementgyárak működnek Dibba és Fudzsajra környékén, az olaj-és vegyiművektől gyakorlatilag nem lehet levegőt kapni a fővárostól északra (tegnapelőtt inhaláltam ott egy kicsit), felépült az oszmán stílusú, 28000 ember befogadására alkalmas Zájed sejk mecset s mindenütt terül szét az aszfalt.

De még maradtak hegyek és aszfaltozandó területek. Nem feladni!