Az emirátusi és ománi múzeumokban mégis ez dívik; s annyira azért nem rossz. Mindegyik helyet átlengi valami pontosan megfogalmazhatatlan mélabú.

Magyarázatához kissé visszamennék a preiszlám arab irodalomhoz. A dzsáhilíja korának legmagasabb szintű művészeti ága a költészet volt. A hihetetlenül gazdag klasszikus arab nyelvben teljesedhetett ki a Félszigeten élők (elsősorban beduinok) művészeti ambíciója.

Ennek vezérműfaja a sokszor több ezer két félsoros bajt-ból álló qaszída volt. Általában ezek a klasszikus értelemben vett "elbeszélő költemények" voltak, főhőssel, sztorival, katarzissal. Ami azonban szinte valamennyi műben jelen volt, az az "atlál"-leírás.

Az atlál "romok"-at jelent; egész pontosan az egykori, elhagyatott beduin tábor maradványait. Ennek lefestésével ábrázolták legplasztikusabban a mulandóságot, a természet erejét s az ember valódi helyét-szerepét a világban.

Hogy ismételjem egyik kedvenc kifejezésemet: ez a világszemlélet kedvemre való.

Ezekben a múzeumokban is ez érezhető. Az atlál. Hogy mi múlt/veszett el.