Van az Aleppói Nemzeti Múzeum. Voltam benne vagy ötször. S leginkább - túl az afríni asszír kőoroszlánokon - egy alig ember-méretű fehér szobrocskáért jártam vissza. Egy Máriból való istennőszobrocska volt, kőkorsóval a kezében. Lenyűgöző. Egykor keresztbe törték, de összeilleszthető maradt. Még saját legendát is gyártottam hozzá, hogyan eshetett meg a dolog, amikor Hammurapi csapatai elfoglalták Zimri-lim palotáját.
In situ is voltam a romoknál, Kelet-Szíriában (Tell al-Harírí), közel az iraki határhoz. De az egy másik történet.
Most az Abú Dzabí Lúvr.
Hát ez az, ami hiányzott itt.
Két szárny:
1. A párizsi anya(?)intézmény Fontainbleau-i Királyi Istállóban lévő mellékraktárában porosodó futottak még művészek alsó-közepes művei, gyermeteg filmvetítésekkel megspékelve.
Csúcstárgy: XV. Lajos százötvenhat portréjából a százötvenhetedik.
2. Relikviák a sejk nappalijából, Egyiptomtól Bretaigne-ig.
Nekem tetszett. Sok volt az évszám, nézegthettem, ki mennyit élt. (Újból megerősítèst nyert a megfigyelés: a Napkirály kortársai - uralkodójukhoz hasonlóan - sokáig húzták.)
Csúcstárgy: hordozható fa-templom a Fidzsi szigetekről 1900-ból.
Összehajigálunk tárgyakat, aztán veszünk egy nevet. Ez így nem megy.
P.s. Jó, ha az ember újságíró (is). Mindezt a hókuszpókuszt ingyér' megnézheti.
