Itten valami irgalmatlan nagy hajcihő lesz májusban. Akkor lesz ugyanis egy évszázada, hogy világra jött a Nagy Alapító, Zájid bin Szultán Ál Nahján, aki 1966-tól Abu Dzabít igazgatta s az Egybesült Emirátusoknak alapításától (1971) kezdve 2004-es haláláig volt az elnöke. Jó, hogy nem élt 150 évig, mert így kultusza valamelyest keretek között maradhatott.
De még így is: Zájid sejk mindenütt - ahol a sarí'a engedi. 2018 Year of Zayed - hirdetik.
Úgy legyen!
Azon gondolkozom, hogy ebben a nagy modernség-mizériában (pontosabban: patyomkinériában) olvassák-e a magribi látnok, a történelem (s a szociológia) valódi atyamesterének, Ibn Khaldúnnak (1332-1406) a művét. (Ennek teljes címe emígyen néz ki: كتاب العبر وديوان المبتدأ والخبر في معرفة أيام العرب والعجم والبربر ومن عاصرهم من ذوي السلطان الأكبر/Kitáb al-ibar va-díván al-mubtada' va'l-khabar fí-ma'rifat ajján al-arab va'l-adzsam va'l-barbar va man ászara-hum min dzaví al-szultán al-akbar.)
E monumentálisra tervezett műnek csak a felvezető esszéjére maradt ideje egyébként hosszú és változatos élete során. A Bevezetés/al-Muqaddima (a történelembe) címet kapó így is kapitális terjedelmű könyvben Ibn Khaldún - több más tudományos diszciplina-alapító meglátása mellett - szépen részletezi a dinasztikus kormányzás generációs specifikumait. Öt dzsíl-ről (generációról) beszél. Az első alapít, a második a csúcson élvezkedik, a harmadik összetartani igyekszik, a negyedik végigéli a hanyatlást, az ötödik elpusztul.
Most a második-harmadik etapban vagyunk. S ha figyelembe vesszük a posztmodern (?) világ felgyorsult paramétereit, lehet, hogy a hátralévő korszakok sokkal tempósabban követik majd egymást.
Ibn Khaldún zseni volt.
(Az elmúlt száz év pedig elfecsérelt idő.)
