Két férfi, egy nő, egy eset (én)

Búcsú a kertészektől. Tíz perc tekerés a sivatagi autópályán. Jobb pedál letörik. Megállok, nézem, iszom egy pofa vizet, kiszámítom, hogy az al-Ajn-ig hátra lévő 50 kilométert mennyi idő alatt fogom bal lábbal abszolválni. Két perc múlva három - később kiderül thai - bringás áll meg mellettem. Kérdik mi van. Mondom. A vezér, agyonbringázott testű korombéli, közli: álljak ki a következő kereszteződésben, várjak, két órán belül visszajön és hoz pedált. Aztán nyeregbe pattannak, felveszik az "ütközési sebességet", mint Júda Ben Húr Ariusz hadihajóján, s elszelelnek. Én az utasításnak megfelelően kiállok, egy mecset melletti büfében ledöntök egy capuccinót. Közben egy emíri katonatiszt megáll autójával, kérdi, segíthet-e. Mondom, köszönöm. Két óra múlva jő a vezér, hozza a pedált, felszereli s ismét elszelel.

Így mennek a dolgok.

(Ha nagyon akarjuk, az egész világban. Korántsem úgy, mint megkeseredett, rosszkedvű, bezárkózó, pszicholingvisztikai okokból - is - Minderwertigkeitsgefühllel küzdő, rátarti kis országunkban. Ahol egyre többeknek nem adatik meg, hogy lássák a világot. S csak azt láthatják, amit gazember módon láttatnak velük. Szép napot!)