Egyre több az információ arról, hogy az Iszlám Állam (الدولة الاسلامية) keretében tevékenykedő külföldi dzsihádisták egyike-másika menekülne a szervezetből, de végül az állam bíróságán kötnek ki – általában véres következményekkel. A szíriai polgárháborúba utazó külföldi – most elsősorban nyugati – fiatalok motivációiról rengeteget értekeznek, elemeznek, tűnődnek a szakértők a Közel-Keleten és Nyugaton egyaránt. Elemzik egyben azt is, milyen eszközöket alkalmaznak maguk a dzsihádista szervezetek a nyugati társadalomban végzett toborzómunkában. Öt pontban foglalható össze az Iszlám Állam „ajánlattevése”.

Az első természetesen a vallás hívószava. Az iszlám sajátságos – és marginális – értelmezése, amely az erőszakot az általános defenzív alkalmazás helyett a hit hirdetésének és terjesztésének eszközévé, így a mindennapok részévé teszi. Az erőszak ilyen, például a más felekezetűekkel való alkalmazásának vallási legitimációja ugyan igencsak gyenge lábakon áll, de a nyugati társadalomban is található olyan iszlám gyökerekkel rendelkező szocializációs problémákkal küszködő frusztrált kicsiny csoport, akiket elérhet ez az üzenet.

A második ajánlat a fiatalságot megérintő hős-eszmény, amit a dzsihádisták az antiglobalista (ebben az értelmezésben: Nyugat-ellenes) küzdelem középpontjába állítanak. Ez leginkább a nyugati társadalmakban élő másod-, de leginkább harmadik generációs közel-keleti, észak-afrikai gyökerű fiatalokat éri el, akiknek szocializációs problémái legalább egy évtizede komoly kihívást jelentenek a nagyobb diaszpórával rendelkező nyugat-európai államokban. Ezzel együtt az Iszlám Állam magát az antiglobalizációs (megint csak értsd: Nyugat és minden-ami-nem-iszlám-ellenes) küzdelem középpontjába igyekszik állítani magát, ahol ténylegesen lehet harcolni az úgymond rossz irányba fejlődő modern világ ellen. Ez utóbbi érvelés már a nyugati gyökerű fiatalság egy része számára készül.

Ugyancsak a dzsihádista toborzó-metodika harmadik pontja: a – bármilyen paradox is – humanitárius tényező. A dzsihádista propagandában fontos szerepet kap az, hogy az iszlamisták az „elnyomott, kizsákmányolt, kisemmizett világ” képviselői, az elnyomottakért harcolnak az előbb említett globális/nyugati hatalmakkal szemben. „Itt, jelesül Szíriában és Irakban, effektíven lehet küzdeni az elnyomottakért.” Ez a sugalmazott kép ugyancsak hatékony lehet – a dzsihádista küzdelem és világ valós megtapasztalásának hiányában – az európai társadalom valamennyi erre a gondolatra hajlamos nyugati és keleti gyökerű csoportjainak körében.

A negyedik és ötödik kommunikációs téma már alantasabb ösztönöket szólít meg. Az egyik a vezető/vezér-kultusz inkább a közel-keleti gyökerű nyugati fiatalságot célozza meg – megint csak nem teljesen sikertelenül. Lehet, hogy Abú Bakr al-Bagdádí/Ibráhím kalifa a nyugati médiában jelentéktelennek tűnő figura, az iszlamista/dzsihádista kibertérben azonban betölti azt a hiátust, ami az iszlám társadalmakban majdhogynem Nasszer elnök halála (1970) óta érzékelhetőn jelen van – ráadásul nem pánarab/nacionalista/szocialista, hanem iszlamista köntösben.

És végül az ötödik tényező, amely a – minden társadalomban meglévő – legatavisztikusabb ösztönökre apellál. Lehet csatlakozni pusztán a harc, a hatalmi (és szexuális) vágyak, a határok nélküli agresszivitás kiélésének céljából.

Természetesen a csatlakozás gondolatának megfoganásához nem kell valamennyi pontnak egyszerre érvényesülnie – ez nem is nagyon lehetséges. Elég viszont, ha a négyből csak egy talál, máris kezdődhet a csomagolás. Odakint pedig – esetleg – a kései ébredés.