Csernobil-hívő vagyok. Azaz olyasvalaki, aki bizonyos abban, hogy akkor jól megkaptuk a magunkét.
Okkal írom ezt, közeli rokonom dolgozott az élelmiszer-vizsgálatnál. '86 tavaszától nem lett volna szabad magyar tejet inni minimum fél évig. A következő évben meg magyar húst fogyasztani. Kussoltak, nehogy a nép... Mit is csinált volna egyébként?
De azt is tudom, hogy bizonyos körök meg a május elsejei langyos esők előtt jódtablettákat kaptak. Mindegy.
Ne higgyük, hogy ma - ezek - többet mondanának.
Akkor, május legelején temetésen voltunk a Dunántúlon; akit búcsúztattunk - az a rokonom, aki belém ültette a permanens mehetnéket - éppen a reaktor felrobbanásának az éjjelén aludta ki magát a világból. A családi ebéden (hogy mi a fenének hívjak ezt tor-nak, sosem értettem) osztrák rokonunk elhűlve látta, ahogy szervírozzák fel a friss zöldségeket. Amikor a fejessali is megjelent, elhangzott a zum Donnerwetter. Poszthabsburg és gyakorló FPÖ-s rokonunk mondotta, hogy ezt inkább ne. Náluk szigorúan kiadták: Es'st verbot'n!
Befehl! - vágtak rá a rendkedvelő Anschluß-nosztalgikusok.
Nálunk meg: végre olcsó a primőr.
Zum Wohl!
Eszembe jutott ez négy éve a tádzsik-afgán határon. A Pandzs- és a Pamír-folyók mellett több, mint hétszáz kilométeres szakaszon tekerve - várazva, kolostorozva, kirándulva - folytonosan iszmáilita családoknál szálltam meg. Mindenütt a szokásos egyszerű téglalap alaprajzú földszintes ház, középen a szalonnal, afelett a négyszögletű tetőnyílásokkal (a zoroaszteri négy őselem, a föld, a víz, a tűz és a levegő szimbólumaival, legfölül pedig a szabad nyílás, maga a Nap) és az öt faoszloppal (amely zoroasztriánus értelmezésben Szurús, Mehr, Anahita, Zamjád és Ozar istenek jelképei, míg iszmáílita interpretációban a szűk prófétai családot jelképezik: Muhammad, Alí, Fátima, Haszan, Huszajn). - Egyszer majd ezekről részletesen, fotókkal illusztálva.
Szóval, majdnem minden ilyen házban lógott a falon egy fiatal katonát/civil férfit ábrázoló kép, s több helyen a keresztgerendában (ez is szimbólum!) az 1986 vagy 1987-es évszám. Mondom, Csernobil-hívő/fóbias vagyok; a '86-ról mindig AZ jut az eszembe.
Az egyik helyen aztán, hol vízért folyamodtam s kikerülve a ház előtt téglabakon álló kereketlen Zaporozsec-roncsot (ez is több helyen volt, már-már kedvem lett volna megkérdezni, ez vajon milyen iszmáílita/zoroasztriánus szimbólumot rejt) rögvest leültettek s kellemesen megvendégeltek, a bábuska szépen el is mondta.
A férje, mint sokan a völgyből arrafelé - értsd Ukrajnában vagy Belorussziában - katonáskodtak/dolgoztak anno s odavezényelték őket likvidátornak. Kaptak egy emléklapot meg pár száz rubelt.
Abból a pénzből (is) építették ezeket a házakat.
Aztán meg - ha maradt belőle - abból finanszírozták a hősök temetését is.
Ps. Ma a tádzsikisztáni élelmiszerboltokban a legolcsóbb tej a belarusz. Megnéztem: a maziri tejkombinát terméke. Ennek egyes legelői légvonalban nyolcvan kilométerre vannak Csernobiltól. Biztos szép nagyok a tehenek. Vagy minimum a tőgyük.
Emlékszem a belarusz tej nevére is. Радуга вкуса. Egészen biztosan megéri; fele annyiba kerül, mint a tádzsik nemzeti tej.
На здоровье!
