Ománban végre inkább már a múltban van az ember.

Az ország geopolitikai helyzete egészen sajátságos. Így volt ez a történelem során mindig. Már a mezopotámiai kultúrák idejében itt volt kereskedelmi ugródeszka az Indus-völgy és az afrikai partvidék irányába. Az iszlám évszázadaiban pedig innen indultak azok a muszlim kereskedők (és/vagy szúfi propagátorok), akik fontos szerepet játszottak a vallás elterjesztésben az indiai szubkontinensen túl, így Jáva szigetén és a kelet-afrikai partvidéken, egészen a mai Mozambikig. És akkor még nem beszéltünk a több ezer éves folyamatos interakciókra a különböző iráni kultúrákkal, majd az iszlám Perzsia egymást követő dinasztiáival.

Ennek következtében Ománban mindig is volt affinitás a vallási sokszínűség elviselésére. A jelenlegi domonáns vallásjogi irányzat, az ibádíja ugyancsak követni igyekszik ezt a hagyományt. Miután a kháridzsita-gyökerű iskola mindig is kisebbségben volt a szunnita dominanciájú közegben, viszont együtt élt más minoritásban lévő irányzattal, kialakultak a egymás mellett élést lehetővé tevő vallásjogi mechanizmusok.

Különösen erősödtek ezek azokban az évszázadokban, amikor Omán ellenőrzése alatt tartotta a kelet-afrikai partvidéket - különösen Zanzibárt - és komoly tapasztalatokra tehetett szert az ottani sáfiita dominanciájú közösségekkel való együttélés területén. Az Arab-félsziget ezen keleti szegletében évszázadok óta élnek - s nem is csekély számban - síiták, szunniták, de más vallásúak, így az indiai szubkontinensről érkező hindizmus, dzsainizmus, buddhizmus és szíkh vallás hívei. Hogy a portugálok majd a britek megjelenése után felbukkanó különböző kersztény felekezetről ne is beszéljünk. Az eddigi öt uralkodó dinasztia (Dzsulanda, Kharúsz, Nabhání, Ja'ruba, Al-Bú Szaíd/آل الجلندى، وبنو الخروص، والنباهنة، واليعاربة البوسعيديون) tagjai valamennyien kitanulták a különböző vallásokkal és felekezettek való együttműködés hatalmi és jogi módszereit. 

Az ország hivatalos vallásának számító ibádíja és a politika viszonyában máig fontos szerepet játszanak ezek a jogi eszközök. Nézzünk egy párat!

Az ibádíja szerint a politika alapja az imamátus kérdése. A legitim politikai vezetés az imám kezében kell hogy legyen. Az imám/politikai vezető kiválasztása Allah által előírt kötelezettség (فريضة ربانية), az imám személyi feltételei azonban - ellentétben más felekezettek előírásaival - nem tartalmaznak etnikai, törzsi, de még felekezeti elsődleges feltételeket sem. Az arab etnikumhoz (العربية) és azon belül a qurais törzshöz való tartozás (القرشية) csak másodlagos, ajánlott felététel. Ez ugyan nem nyitja meg automatikusan a lehetőséget a más felekezűek előtt, hogy betöltsék a legmagasabb legitim politikai posztot, de a lehetőség nyitva tartásával approximatíve a többi felekezetet is a domináns ibádíja szintjére emeli.

A legitim politikai vezetőt a Konzultatív Tanács (الشورى), illetve vallási vezetők többsége (أغلبية أهل الحل والعقد) választja meg, s e két grémium (az első pontosan, a második kevésbé körülhatároltan jelenik meg) ugyancsak nyitva áll nem csak az ibádíja képviselői előtt.

A jog interpretációjában a vallástudósok számára az ibádíja nagyobb teret enged az egyéni jogi értelmezésnek (الاجتهاد), ami ugyancsak segíthet a társadalomban fennáló vallási-vallásjogi különbségek és a modernitásból fakadó újonan megjelenő kihívások megfelelő jogi kezelésre.

A világ azonban errefelé sem kerek. A hatalom határokat szab. A következőkben néhány kis megjegyzés következik a többi felekezet ománi helyzetéről.