A Muszlim Testvériség által delegált egyiptomi elnök, Muhammad Murszí a múlt hónapban Iránban járt. A látogatás apropóját ugyan a Mahmúd Ahmedinezsád által elnökölt – Irán nemzetközi elszigeteltségét is enyhíteni igyekezett – el nem kötelezett országok konferenciája adta, az elnökök találkozója kiemelt figyelmet érdemelt. Különösen azután, hogy a két ország között vezetői szinten az iráni iszlám forradalom óta meglehetősen hideg viszony alakult ki, amit még Muhammad Khátemi korábbi iráni elnök kairói látogatása sem enyhített. Túl az ideológiai (szunnita-síita) rivalizáláson a középhatalmi szerepi ambíciók ütközése is megmutatkozott Egyiptom és Irán között. Mára ez a közel-keleti versengés Teherán és Rijád között folyik és Kairó bármennyire is szeretne az arab/iszlám világ (egyik) vezető hatalma lenni, ezt a szerepet már elvitte a cica. Vagy stílusosabban: elvitte Básztet.

A rivalizálás és feloldhatatlan ellentétek ellenére a mára hatalomba emelkedett szunnita és síita iszlám modernkori politikai teoretikusai egyáltalán nem álltak távol egymástól. Sőt elméleti munkáik kölcsönösen hatottak egymásra.

A hosszú történelmi előzményekre visszavezethető kapcsolat a huszadik században Haszan al-Banná-val (+1949), a Muszlim Testvériség alapítójával kezdődik. Banná, az iszmáíliai tanító a modern szunnita iszlamista mozgalom megteremtésével párhuzamosan fejtette ki elméleti munkásságát. Erre alapvetően három teoretikus elődjére támaszkodott.

Elsősorban a síita Dzsamál al-Dín al-Afgání-ra (+1897), aki orosz és brit nyomás alatt álló, politikailag és vallásilag megosztott hazája, Afganisztán sorsának tapasztalataiból és később saját kalandos, szinte az egész iszlám világot érintő utazásaiból-meneküléseiből merítve alapozta meg a pániszlamizmus eszméjét, amely visszaköszön Banná munkáiban és a Muszlim Testvériség internacionalista szervezeti struktúrájában.

A másik Banná-ra ható teoretikus az egyiptomi főmuftiságig emelkedő Muhammad Abduh (+1905) volt, aki az iszlám modernizációját a nevelésre és oktatásra alapozva látta megvalósíthatónak. A sáfiita vallásjogi iskolához tartozó Abduh egyébiránt ugyancsak nem volt mentes a síita elméleti hatásoktól: magyarázatokkal látta el a síiták egyik legjelentősebb, Ali bin Abí Tálib imámnak tulajdonított vallásfilozófiai munkának tekintett Nahdzs al-Balága című munkát.

Muhammad Rasíd Ridá (+1935) – Banná harmadik nagy hatású elődje (és részben idősebb kortársa) – munkásságában is kimutathatók síita gondolati elemek. Jelentős hatást tett rá al-Saukání (+1834) zajdita (ötimámos síita) imám, aki egy 15. századi, ugyancsak zajdita imám, Abú al-Vazír al-Jamaní (+1436) munkásságára támaszkodott. Ez utóbbi a felekezeti megosztottságon (madzhabíja مذهبية) túllépve a különböző vallási, vallásjogi irányzatok közös pontjaira fókuszálva az iszlám egységét hangoztatta a korában megerősödött és megosztó hanbalita és Ibn Tajmíja-i gondolatokra (ez utóbbiból bontakozott ki három évszázad múlva a vahabizmus). 

Ridá két személyes tapasztalata alapozta meg Nyugat-ellenességét, amelyet Banná ugyancsak elméleti munkásságának részévé emelt. A mai Libanon területéről, Tripoliból származó Ridá, akit tekintélye folytán a Fajszal király irányította rövid életű damaszkuszi arab királyság Szíriai Kongresszusa (kvázi-parlamentje) elnökének választottak, saját szemével láthatta a francia katonai beavatkozás következményeit, a még szinte meg sem született függetlenség – az első világháborúban az antant által tett ígéretek ellenére – bekövetkező elvesztését.

A másik, elméleti munkáiban – majd Banná műveiben is jelentkező – nagy hatású esemény Musztafa Kemal a kalifátus eltörlő rendelete (1924) volt, amelyet a török vezető deklaráltan nyugati orientációs politikája részének tulajdonított. Ugyanezt az iszlám-ellenességet olvasta ki a húszas évek közepén kezdődő, Reza Pahlaví iráni uralkodó nyugatosítási törekvéseiből. Banná a nevelésügy mellett így adott prioritást a nyugati (akkor határozottan kolonizációs szándékú) befolyás elleni küzdelemnek az iszlám újjászületéséért (al-ihjá’ al-iszlámí/ الإحياء الإسلامي,al-szafva al-iszlámíja/ الصحوة الإسلامية ) folytatott küzdelemben.

Az 1940-es években Banná egyre erőteljesebben hirdette az iszlám felekezeteken, vallásjogi iskolákon felül álló egységét. Egyik legfőbb támogatója volt annak – az egyébként végül tragédiába torkollott – dinasztikus házasságnak, amelyet az ifjú iráni sah, Muhammad Reza Pahlaví kötött Fárúq egyiptomi király húgával. A szunnita-síita közeledés ezen éveiben Banná számos magas rangú síita vallási vezetőt (mint Szejjed Mohammed Qommí) fogadott a Muszlim Testvériség kairói központjában. A meggyilkolása előtti évben pedig a mekkai zarándoklaton találkozott hivatalosan Kásání ajatollahhal, akivel egy új, szunnita-síita közeledést elősegítő nemzetközi szervezet létrehozását határozták el.