Raš(ka) vára 1 - A Vlastimirovićok
Tegnap délutáni futás, vár-rohammal. Az Ó-Novi Pazar/Vásárhely (Trgvište) felett emelkedő raškai erődről már többször írtam, most ismétlés - könnyed kiegészítésekkel.
A szerbek korai századairúl.
A 630-as években a birodalma déli fertályán az első muszlim-arab támadásokkal küszködő Hérakleitosz bizánci császár (610-640) által a Dnyepr és Prut vidékeről az avarok ellen behívott s a Balkánra érkező proto-szerbek sokáig főként az alacsonyabban fekvő völgyekben kapálgattak.
VII. Bíborbanszületett Konstantin császár (908-959), író és középkori jófej pontos képet ad a letelepítésről. E szerint a szerbek őseit a következő vidékekre irányították: Pagania (a Neretva-folyó vidéke), Zahumlje (a Neretva-völgye és a Drina forrása közés eső terület), Travunia (a mai Montenegro partvidéke), Duklja/Zeta (a Zeta és Morača folyók völgye) és Raš (a Golija és a Durmitor hegységek közötti vidék, ahol ez időben létezem).
A magasabb hegységekbe felhúzódó állattenyésztő lakosság (trák-maradványok, illírek s - a belőlük kialakult - albánok) pedig egy ideig nem játszottak a nagypolitika színpadán.
Mondjuk a szerbek sem egy ideig. Az általuk lakott vidék ugyanis akkor már bizánci-bolgár pufferzóna volt, így csak akkor lehetett szó a szűk völgyekben fragmentálódó szerb törzsek valamelyes egyesítéséről, amennyiben a két regionális hatalom egyszerre fáradt meg.
A hetedik századtól kezdődően egy-egy részterületet sikerült egy törzsfő uralma alá hajtani. Ilyen volt a nyolcadik század második felében Višeslav, aki a déli, humi-zetai területeket egyesítette és részt vett Nagy Károly/Charlemagne (768-814) keleti (pannóniai és karantán) politikai játszmáiban.
Fia, Radoslav és unokája, Prosigoj a kilencedik század első három évtizedében hellyel-közzel fenntartották a déli szerb törzsek feletti befolyásukat. A bolgárokkal békét kötöttek, míg a frankok ellen lázadtak (819-822).
A szerbség nagyobb kiterjedésű egyesítésére először a 9. század második harmadában nyílt lehetőség.
830-ban Prosigoj fia, a dinasztia-alapító Vlastimir egyesítette a belső területeken (Raš) élő szerbeket. Többé-kevésbé elmondható, a raškai vár lett államának központja. Innen kiindulva nyolc év alatt sikeresen verte vissza a bolgárok támadását. 838 és 891 között fiai, Mutimir, Stojimir és Gojnik a hatalmat megosztva uralkodtak és sikeresen álltak ellent az újabb és újabb bolgár támadásoknak.
Mindeközben, a hatvanas években megesett Konstantin/Cirill és Metód nevezetes missziója is, mely után nem sok maradt a pogányságból a bizánci kereszténnyé lett szerbség körében. 871-ben a bizánci egyház kebelében megszületett a raš/raškai püspökség (Eparchia Raška).
891-892 között Pribislav uralkodott egyedül. Vesztére, mert testvérei Bran és Stefan fellázadtak ellene s megölték. Az uralkodó családon belüli hatalommegosztás már a korai időktől kezdve a szerb államiság egyik jellemző vonása lett, bár néhány fejedelem bepróbálkozott a teljhatalommal. Így tett Petar (892-917), Pavle (917-923) és Zaharije (924-933) is. Ők már félig-meddig a megerősödő bolgár állam fennhatósága alatt uralkodtak. Az utolsó jelentős Vlastimirović fejedelem Časlav volt, aki 933 és 955 között gyakorlatilag az összes szerbek lakta területet egyesítette a Neretvától az Ibarig.
Ő volt az utolsó Vlastimirović. S hogy bekössem ide a mogyerieket, elmondható, hogy a Kárpát-medencébe fél évszázaddal korábban érkező magyarok lettek a Vlastimirovićok végzete. 955 körül egy balkáni "kalandozás" (imádom ezt az eufemizmust) során összefutottak Časlav seregével s legott megölték a szerb fejedelmet.
Utána nyugatról a horvátok happolták el a mai boszniai területeket (Hum), 970-ben pedig Samuel bolgár cár olvasztotta birodalmába a keleti és központi szerb területeket.
Az egyes tartományi egységek, a zsupánságok ismét a saját pecsenyéjüket kezdték sütögetni - a bolgár állam bukása után, 1018-tól - immár bizánci keretek között.
De ebből a várból, egy évszázaddal később újabb egyesítés kezdődött.
Raš(ka) vára 2 - A Vukanovićok
A raškai vár 950-től másfél száz évig elvesztette központi jellegét. Ezalatt a szerb szállásterületek déli fertályára helyeződött a hatalmi hangsúly. Zeta/Duklja urai, a Vlastimirovićok időszakonként kiterjesztették ugyan befolyásukat Raška felé is, a stabil "országegyesítés" - miként a szerb történelem során mindig - a belső területek, a hegyek közül érkezett.
A 11-12. század a zsupánok helyezkedésének ideje volt. Miután 1018-ban Bizánc szétverte a bolgár államot - ebben a törekvésében a mi Gyeücsafia Vajk aka István királyunkkal vállvetve - a szerb területek elöljáróit, a kenézeket a bizánci császár nevezte ki.
A zsupánságokból álló Raškai Fejedelemség élére a veliki župánt ugyancsak a császár delegálta. A 11. század második felében egy bolgár származású nemes, Mihajlo dukljai fejedelem/király és Konstantin Monomakhosz bizánci császár unokahúgának fia, Konstantin Bodin irányította a raškai zsupánságokat. Vele szemben lépett fel egy dukljai (azaz a mai Montenegró területéről származó, de Bodinnal is rokoni kapcsolatban álló) szerb nemes, Vukan. Ő Bodin halála után 1101-1112 között lett Raška ura. Hivatalosan - azaz Bizánc által elismerten - az ő fia, a Vukanović dinasztia első tagja, I. Uroš (1112-1145) lett az első nagyzsupán. Itt, a raši várban.
Róla zárójelben annyit: lánya, Jelena/Ilona II. (Álmosfia) Vak Béla (1131-1141) hungarus király felesége volt; egyben a Könyves Kálmán által megvakíttatott, üldöztetett s ettől valószínűleg nem elvonatkoztathatóan idült alkoholista férje helyett az ország gyakorlati kormányzójaként ő vezényelte le az emlékezetes 1132-es aradi országgyűlést, melynek során a békéltető tárgyalásra összehívott Kálmán-párti nemeseket Ilona asszony jelére halomra öldösték a jóval később megfogalmazott, de örökéletű "nincs ember, nincs probléma"-elv jegyében. Nem is lett aztán: kezdődhetett a múlt Álmos-párti interpretációja, a félnyomorék, gonosz lelkű Könyves Kálmán-képet festő újtörténet-írással, miegyébbel...Ismerjük ezt. (Más vonatkozásban olvassunk hozzá: Stefan Heim Dávid király krónikája című könyvét. Vagy nyissuk ki a szemünket ma.)
Vissza a Vukanovićokhoz. I. Uroš hatalomra kerülése után máris nekikezdett a szerb területek egyesítéséhez. A déli szerb entitás, Duklja/Zeta ekkor már közvetlen bizánci fennhatósága alatt volt, 1118-ban, addig ott kormányzó Đorđe Bodinovićot (a nevéből látható: a Raškát korábban irányító Konstantin Bodin fiát) Bizánc egy hozzá hűségesebbnek tartott szerb nemessel, Grubeša Branislavljevićtyel váltotta fel. Đorđe herceg Raškába menekült, így Uroš számára máris megvolt az ürügy a dukljai beavatkozásra.
1125-ben Uroš bevonult a mai Montenegró területére, a bari (Antivar) csatában legyőzte Grubešát, ki a csatában elhalálozott, Đorđe herceg, mint Uroš alattvalója visszakapta a helyi kormányrudat. A Vukanovićok ismét kiértek a tengerhez.
És a magyar szál: amikor 1141-ben II. Béla királyunk megfogta a sósperecet, elsőszülött fia, II. Géza még csak 11 éves volt, így 1146-ig Ilona királyné és testvére, Beloš Vukanović (Uroš harmadszülött fia) kormányozták kis hazánkat.
Mondhatni: jól.
xxx
Urošt legidősebb fia, Prvoslav követte II. Uroš (1145-1162) néven. Valamikor uralkodása elején értek a hatalom csúcsára a Vukanovićok. Ekkor állt fel az északi szomszédban az előzőekben említett hatalmi konstelláció: 1141-től a szerb fejedelem testvérei, Ilona magyar anyakirályné és az 1142-1158-ig horvát báni, 1146-tól a hungarus királyi udvarban a comes palatinusi címet is viselő Beloš révén a magyar politikának is fontos szereplői lettek. Beloš vezetésével, magyar csapatokkal kiegészítve legott vezettek is egy hadjáratot Bizánc ellen.
II. Uroš másik testvére, Desa - a dinasztikus hatalommegosztás hagyományait követve - a délnyugat területek, Duklja, Travunija és Zahumlje irányítója/hercege/duxa lett.
II. Uroš és Desa szerb részről, Beloš pedig, mint a hungarus királyság comes palatinusa a magyar térfélről támogatták II. Géza királyt (1141-1162) 1151-ben, amikor I. Komnénosz Mánuel (1143-1180) bizánci császár fegyverrel próbálta Magyarországot vazallusi rendszerébe csatolni. (A 12. század a - a Balkán mellett - a hungarus királyság számára is a bizánci befolyás elleni, váltakozó jellegű küzdelemmel telt.)
A támogatás sikerrel járt; húsz éves békét kötöttek s ahogy ilyes esetekben - és ilyes ambíciózus uralkodók, mint Mánuel esetében lenni szok - az elkövetkező két évtizedben tíz bizánci támadás érte a mogyerik uruszágát.
A szerb fejedelmi udvarban ekkortájt két frakció alakult ki a regionális politikát illetően. Míg II. Uroš a bizánciak felé húzott, Desa a magyarokkal való szövetséget preferálta.
Először a Desa/Beloš-féle magyar-vonal volt az erősebb, amikor viszont Uroš és Desa között komolyabbra fordult a feszültség, az ötvenes évek derekán maga Manuel avatkozott bele a szerb hatalmi viszonyokba. Megerősítette Uroš pozícióit, Desat pedig a Bizánc és Raška által egyformán jobban ellenőrizhető - a két főváros között fekvő - Nišbe helyezték.
(Mindez nem volt független attól, hogy ekkor a dél-itáliai normannok egyre jelentősebb pozíciókat szereztek a Balkán délnyugati részén. A negyvenes években zajlott le az úgynevezett "második normann invázió" a Balkán délnyugati térségében, amit majd még újabbak követnek. A mai Albániát érintő hódítások ellen Bizánc a szerbekben látta legközelebbi szövetségest. Ezen hódításnak máig ható következményei vannak - elsősorban a katolicizmus regionális megerősödése révén a mai Albánia területén.
És ott voltak még a kunok Havaselvén. Bonyolult politikai konstelláció volt. (Ehhez olvassunk Vásáry professzort.)
Amikor 1162-ben II. Uroš meghalt jött a testvérharc. Először a magyar földről hazatért Beloš pozícionálta magát, majd Desa lett a fejedelem (1162-1166). Ő már teljesen Bizánc köpönyegében volt kénytelen táncolni.
Egyes teóriák szerint Desa volt Stefan Nemanja apja. Ez valószínűleg nem igaz, de ami ezután következett, már a Nemanják történetéhez tartozik.
A Nemanják...
Hogy ne fáradjunk bele túlságosan, lépjünk le a raškai várból.
