Dark side

Az Emírségek - mint minden ország - szép. A természet, (nekem különösen) az éghajlat, az emberek. Romjai közt el lehet merülni a múltban, lakóival rá lehet csodálkozni az humán interakciók csodálatos és bonyolult szövevényére, s végletes természeti viszonyai között meg lehet érezni valamit az "úgynevezett" emberi lét semmiségéből, céltalanságából, az elme-gyártotta világmagyarázatok, mágiák és vallások nevetséges voltából. A fény, a hőség, a sivatag, a mélységét itt jobban felvillantó éjszakai égbolt, a hegyek és az óceán adta szélsőséges kulisszák mögött relevatív módon valamelyest tapintani lehet, hogy az anyagi struktúra, a világ, a fizika nagyon nem rólunk szól. Szóval, kiválóan lehet itt filozofálni.

Ezekkel a príma paraméterekkel együtt, azt érzem, az Emírségek az egyetlen olyan iszlám - vagy inkább jelző nélküli - ország, ahová akárhanyadszor visszatérve nem telt-telik el nap, hogy ne bosszankodnék, el ne keserednék. Mert a naponta itt is leírt pozitív tapasztalatok, önfeledt tapsikolás mellett lépten-nyomon beleütközöm abba a súlyos ellentmondásba, amely az erről az országról kialakított-kialakult patyomkin-kép és a mindennapi rögvalóság között feszül.

A sztereotíp kép: a semmiből, a bölcs vezetők által a felfedezett természeti erőforrásokra építve létrehozott, a világ egyik - ha nem a - legmodernebb port-of-trade-je, a 21. századi épített környezet, a csillogó modern metropoliszok, a fenntartható fejlődés deklarált és követendő központjai.

Kezdjük ez utóbbival.

Amikor most Abu Dzabiból elindultam, éppen megint egy nagy nemzetközi világkonferencia volt a városban (vagy Dubajban, de ez lényegtelen). Néztem a tévében: valami hiperűr díszletek között a manapság divatos, mintegy elmozdult és az arcra ragadt fogszabályzóhoz hasonlító elegáns kis mikrofonokkal felékesített előadók adtak elő. Olyik ruhákban, amelyek már önmagukban az emberi pazarlás szimbólumai lehettek. Beszélyek arról, hogyan vált s válik Abu Dzabi/Dubaj a fenntartható fejlődés etalonjává. Többezer résztvevő.

Akiket - természetesen ugyancsak fenntartható módon - több tucat (száz) repülővel liferáltak ide, hogy a fenntartható módon hűtött Wolkenkratzer-palotákban elszállásolják és fenntartható üzemmódú több száz taxival tovább mozgassák. (Abban a korban, amikor a kommunikációs eszközrendszer voltaképpen - fenntartható módon - lehetővé tenné akár több ezer ember egyidejű távolsági konferenciáztatását is.)

E fenntartható embertömegre gondoltam, amikor elhagytam Abu Dzabit a Liwa-oázis felé. S miként valamennyi dubaji kerekezésem alkalmával, ezúttal is sikerül belefutnom a város fenntartható hulladékgazdálkodásába.

Miként a híres, Dubajból al-Ajnba futó 66-os út mellett, itt is a sivatagba öntik Abu Dzabi minden szemetét. Kommunálist, építésit, meg ki tudja még mit. Az első sátorban töltött éjszakán szagról már éreztem, mihez közeledem. Aztán az autómúzeum után láthattam is. Épül a Budai-hegységnyi szeméthegy, billencsek, markolók, a sivatagba repülő szemétdarabok. A Liwa felé - az uralkodó, az Öböl felől érkező uralkodó széljárásnak megfelelően - mindenütt dzsuva, retek, szatyorbokrok. A végén ugyan győz az aranysárga sivatag; de meddig?

És egy apropó ide: én itt alacsony fogyasztáson vagyok, de még így is naponta 10-12 nejlonszatyrot igyekeznek rám sózni; el lehet képzelni, mennyi lehet a rezidens idegenek és állampolgárok napi/havi/évi nejlonzacskó-fogyasztása. Ezek mind itt végzik, a sivatagban. Illetve: nem végzik.

Tulajdonképpen ahogy kilépünk "Zájed sejk álmából", azaz az üveg-beton sík vidéken józan ésszel értelmezhetetlen egekbe futtatásának színterérről, azaz megérkezünk előbb - mondjuk így - a távol-keleti/thai negyedekbe, már repedezik az épített környezet racionálisnak hazudott rendezettsége, hogy aztán mindez elillanjon a hindi, pakisztáni, bangladesi és afrikai negyedek nyomor-mocsarában.

Elmondhatom, az évek során tett látogatásaim alkalmával végiglaktam a csúcs wellnes-hoteltől a pakisztáni vendégmunkások brutális lakásaiig terjedő teljes szállás-spektrumot (mondjuk, mindig is a sátor volt a number1), s ami ott van, "ganz unten", azaz a rezidensek hetven százalékának életterében, nyugodt lelkiismerettel nehezen korrelálható az üveg művilággal.

Ez nem valamiféle marxo-dickensi sirám. A probléma a pazarlásban, a valós jövőkoncepció hiányában és a természeti környezet totális szétverésében van.

Igaz, az a (valszeg ál-) indián közmondás a megsemmisített természetről s a pénz ehetetlenségéről ide nehezen adoptálható, de a sivatag és a sziklás hegyvidék is flórával-faunával - sőt: itt statégiai jellegű sajátos vízrendszerrel - is bír. Ennek széjjelbarmolása pedig nem ismer határt. Miként a beszemetelése és szétmocskolása sem. Közben pedig élvezheti ugyan az "egész világ" azt a globális építészeti csodát, ami ma a partvidék, de ez sehogy sem szervesül sem a helyiek tradícióiba, sem a regionális ekoszisztémába.

Ez nem társadalom.

Szóval, az egésznek körülbelül annyi értelme van, mint Ádám köldökének.

Ps. Mondjuk, pont amikor ezt pötyögöm a dubaji tömegközlekedés csúcsának számító metrón, a zsúfolt szerelvényen mellettem ülő fiatal afrikai keresztény (ott a kivégzett názáreti rabbi a nyakában) nő sebtiben átadja a helyet egy keralai dravida hindu öregembernek. Szemben egy hidzsábos arab nő mosolyog.

Az ember ilyen is.

Csak nem szabad - túl - nagyot álmodni.

Ps. Két (ökölógiai) lábnyom.