Most a piac jut az eszembe. Az sincs már. A Merdzse mögött, a Thaura sgt irányába. Az micsoda világ volt! Különösen a lucskos-esős téli hónapokban. Bádogváros, rothadó zöldség-gyümölcs-, túlpácolt bőr-, dohány- és zsúfoltság szag. És dzsuva.
És kedves emberek. Ott lehetett kapni a legjobb olajbogyót a KKeleten. Vagy ötven fajtát; retkes műanyag hordókból, vízben, szűzolajban tapicskoló gumicsemmás férfiú által szervírozva; isteni finom volt. Egy kiló 50 szír líra.
Volt. Aztán a városrendezés kitelepítette a piacot az elővárosba Haraszta környékére. Maradt a térkő és az örmény fürdő. De akkor legalább még csak a városrendezés rendezte át a várost. Meg az országot. Mert volt egy jól látható pozitív fejlődési irány.
Aztán más lett.
Ebben kis zöldség-szúkban imádtam bolyongani. Mindenütt oroszul köszöntek, miután ez volt az akkoriban az északkeleti elővárosban, Dúmá-ban élő sokezer "orosz katonai szakértő" feleség-kontingensének kedvenc bevásárló helye, így minden európait orosznak néztek. (Na jó, az itt megforduló szintén szép számú olasz csajokat nem. Érdekes, az ezredforduló előtt és után tele volt velük Damaszkusz.) Amikor - kissé sértődötten - kijavítottam őket, legyintettek. Hingárijá, Rúszijá nafszu'-sey', Ittihadu'-szufjátí. (Magyarország, Oroszország ugyanaz. A Szovjetunió.) És akkor még honnan tudhattam volna, hogy...
Ez jut eszembe most, ahogy látom a szocsi találkozók képeit. Vlagyimir Vlagyimirovics és a szír elnök az egyik napon, VV és a török szultán az iráni elnökkel a másikon.
Qad tammat 'audat Rúszijá.
Oroszország véglegesen visszatért.
Egyáltalán: elment?
